A szoba néma csendjét egy halk hang törte meg újra és újra.
A szabálytalan, hirtelen feltörő és elhallgató köhögés valahogy groteszk módon
értelmet adott a szoba beteges fehérségének. Egyszerre volt segélykérő és
beletörődő, a vele járó görcsös, száraz hörgés pedig egyértelműen tanúskodott a
személy jelenleg zajló haláltusájáról. Mert igen, Ravi haldoklott. Ujjaival
bizarr, bonyolultan egymásba kapcsolódó mintákat, figurákat firkantott a
padlóra – mindezt a saját, a torkából előbuggyanó és el nem apadó véréből. A
meleg és friss, sötétvörös nedv készségesen olvadt egybe a nehéz kőlappal,
gondosan követve a gazdája által diktált útvonalat. Egy újabb roham során
néhány csepp önkéntelenül is a rajzokra pottyant, mire a fiú dühösen
felsikkantott. Nem emberi hang volt ez, sokkal inkább már másvilági. A belőle
áradó sötétség lassan túllépett az önmarcangolás korlátjain, és mások
megrontására törekedett. Bekúszott az emberek elméjébe, és arra kényszerítette
őket, hogy féljenek.
Dühösen a levegőbe mart, hogy földhöz vágjon valamit vagy
valakit, de a szobában nem volt erre alkalmas tárgy; teljesen üres volt.
Egyszerűen a lehetőséget sem adták meg neki a rombolásra. Okos gyerek volt
hajdan, hamar rájött a dolgok miértjére. Lassú, eszelős mosolyt villantott a
plafon felé, egyenesen egy pirosan villogó, alig észrevehető kis foltba
bámulva.
A kamera túloldalán figyelők megrettentek. Nem értették,
miért kezdett el láthatóan újra gondolkodni az alany, és ez aggodalommal
töltötte el őket. Valami nem stimmelt. Habár a piros nedű szinte
elapadhatatlanul előtört belőle, nem akart sehogy sem meghalni. Két napja haldoklik, de még mindig él. Két napja
már régen halottnak kéne lennie. Két teljes napja, hogy leerőszakolták a torkán
a nemrég kifejlesztett vegyületüket, remélve, hogy ezzel tökélyre csiszolhatják
az emberi elme maradék hiányosságait is. Gondos kutakodás után választották ki
a hatalmas intelligenciával rendelkező fiút, a jobb eredmény reményében. A bukás
már aznap nyilvánvalóvá vált. És erre mit kapnak? Ez a pimasz kis dög nem akar
végre eltűnni a színről és átengedni másnak a helyét. Pedig a bőre már hamuszürkévé vált az idő múlásával, szája lilás
árnyalatot vett fel, tekintete pedig félelmetesen megüresedett. A mozgáson
kívül semmi élő dolog nincs benne. De akkor mégis mi lelte most? A kutatók
kezdtek kétségbeesni. Határozottan nem a normális reakciót kapták. Sőt, valamit
borzasztóan elronthattak, mert Ravi viselkedése a bizarrból átlépett a
félelmetesbe. Foglalkozásuk révén rájöttek, hogy sürgősen tenni kell ezellen
valamit, és habár egyikük se merte beismerni, borzasztó félelem uralkodott el
rajtuk, a tesztalany láttán. Sőt, egyenesen rettegtek.
Két teljes órával később egy fekete kobak koppant a kövön.
Eszméletlenül rogyott össze, szíve pedig furcsa, rendezetlen ritmusra váltott.
Vert egyet, elhallgatott hosszú másodpercekig, majd hirtelen három dübörgéssel
jelezte működését. Aztán vége. Megállt. És ezt a kutatók együttesen egy
megkönnyebbült sóhajjal fogadták. Igen, ilyen emberek az orvosok, a feltalálók;
a reményeink. Ölnek, mégis mindenki csodaként tartja őket számon. Azt senki nem
mondja, hogy valójában mennyi emberáldozatot követelt is ez az egész. Hogy
családokat tettek tönkre az elismerésért, a kíváncsiságért. És, hogy miért? Mert
senki nem tudja ezt megtenni miután meghalt. Ez a mi naiv kis világunk, ahol
senki nem képes látni a fától az erdőt. Ahol mindenki csak az életet látja,
mikor úgyis meg fog halni. Ahol még a legkedvesebb is a cápák közé dobná a
barátját, ha ezzel mentheti a bőrét. Mert ilyenek vagyunk mi. Mindenünk van, de
közbe semmin nincs; magunkon kívül.
Két fehér köpenybe burkolózott alak libbent be a szobába. A
két nő elfintorodott a vér áporodott szaga miatt, ám a mögöttük belépő négy
fegyveres férfi meg sem rezdült. Lassan megközelítették a testet, körbejárták,
megnézegették. Valóságos látványosságként bántak vele, szinte már csodálattal
tekintettek a fiúra. Egy ember kidüllesztett mellkassal előrelépett, megemelte,
aztán mintha hirtelen áramütés érte volna, villámgyorsan vissza is ejtette a
hideg földre. Hátrált pár lépést, kimeredt szemekkel lesve az alany alól
kikandikáló, immár valamennyire látszó, sötét, csúnya halált idéző feliratra.
Társai mit sem sejtve megmosolyogták viselkedését.
- - Egy szellem vagyok - a hang kettészelte a
levegőt, s mindamellett, hogy arcukra fagyott a jókedv, hirtelen az összes
jelenlévő elfelejtett még levegőt is venni. Illetve, mégsem az összes. A
kutatók agyában milliónyi ellenérv cikázott, és ha nem remegtem volna épp
félelmükben, valószínűleg a fiú szemére is hányták volna milyen kicsi ennek a
valószínűsége. Tudományosan bizonyított, hogy addig élsz, míg meg nem halsz. Ha
léteznének szellemek, ők lenének az elsők, akik tudnának róla. Evidens, nem?
A tekintetek Ravira szegeződtek, aki puszta jelenlétével is
megcáfolta mindezt. Az üres pillantásában ezúttal megcsillant valami fénysugár,
ahogy könnyűszerrel felemelkedett a padlóról, ahol az imént még halottan
feküdt. Elhanyagolt testét könnyűszerrel mozgatta, egyáltalán nem látszott meg
rajta, hogy napok óta nem evett és nem ivott semmit. Fejében helyrekattant
valami. Tudta, hogy egyedül van ezen a hatalmas világon. Rájött, hogy nincs
hűség, nincs remény, nincs igaz, egyenlő és feltétel nélküli szeretet, nincs
bizalom. Csak egy valami van; saját maga, és a bosszú édes íze, amit a vér tett
kissé keserűvé. Látta maga előtt, ahogy mindenki kiabál és fél tőle. Érezte,
hogy halál elleni dac, ami benne volt, túllépte a normális határait. Különleges
volt. Egy csoda.
Egy csoda, amely ellopja a lelked.