Fogd már be, Taeyong! (OS)

A magas, szőkés hajú fiú mosolyogva figyelte, ahogy barátja vidáman nevetgélve a nemrég mellettük elguruló labda után szaladt. Hiába feszült Tenen láthatóan kényelmetlenül a ráaggatott, szűk farmer, amint észrevette, hogy a három, épp focizó kissrác egy szerencsétlen rúgásnak köszönhetően elvesztette játékát, szó nélkül indult segítségükre. Taeyong csodálta ezért. Főleg, mert benne meg mindig ott volt egyfajta menekülési ösztön, ami arra késztette, hogy a gondokat hagyja figyelmen kívül és szépen, a háttérből várja meg, míg más megoldja őket. Tudta jól, hogy lustának és bunkónak tűnik emiatt. Valahol visszasírta azokat az időket, mikor még az édesanyja még a legpitibb dolgokat is elintézte helyette... Egyetlenegyszer szeretett volna a saját lábára állni, azt is úgy elszúrta, hogy azóta is kismilliószor kellett már bocsánatot kérnie érte. Ezek után számára egyértelműnek tűnt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad beleavatkoznia a többi ember dolgába. De barátja más volt. Ő önzetlenül az utolsót is gondolkodás nélkül odaadta, és a legnagyobb erőbedobással, szívét-lelkét beleadva vette a legkisebb megpróbáltatásokat is.

Ten visszarúgta a gyerekeknek a játékukat. A labda ívesen repült, megpördült a levegőben, mégis, pont jó helyen ért földet, körülbelül egy méterre a hat apró lábacskától. A kicsik ujjongva felsipítottak, mire a fiú megeresztett egy tipikusan rá jellemző, hatalmas, sziporkázó mosolyt. Taeyong le volt nyűgözve. Egyszerűen nem értette, hogy létezhet ilyen tökéletes ember. Nem fért a fejébe, hogy lehet valaki egyszerre tiszta és kedves belülről és pluszba még ilyen gyönyörű is. Irigykedett, mert ő hiába próbált megszabadulni a démonjaitól és hozzá hasonlóvá válni, azok folyamatosan kísértették. Hiába próbált a lehető legjobb lenni, egyszer már hibázott és ez rányomta a bélyegét az egész életére. Úgy érezte, ez igazságtalan.

Ennek ellenére, amint rápillantott a közben újra mellé érő barátjára, minden negatív érzelme elpárolgott. Imádta ezt. Elég volt egyetlenegy pajkos, jókedvű vigyor, és hirtelen úgy érezte, a problémái szinte semmissé váltak. Pedig bele tudott volna kötni Tenbe is. Mondhatta volna, hogy a karjai túl rövidek, a nyaka túl hosszú, a szemei túl kicsit, az arccsontja pedig nem elég kiugró, de nem tette, mert úgy érezte, pont ezek azok, amik széppé teszik. Ő úgy volt tökéletes, ahogy volt. 

 - Vissza kéne mennünk. Őket ismerve, lehet többet nem is adnak majd kimenőt, ha késünk - szólalt meg végül a fekete hajú kisebb, hosszas, már-már kínosnak ható csend és persze mozdulatlanság után. Talán nem értette, mire várnak még.

Taeyong egy frusztráltságról árulkodó mozdulattal világos tincsei közé mart. Nem akart visszamenni. Sokáig harcolt ezért a szabad, közös délutánért, és nem akarta, hogy ilyen hamar véget érjen. Főleg, hogy még el sem mondta barátjának azt, amiért az egészet leszervezte... Pedig mennyi plusz munkát vállalt magára ezért a pár órácskáért!

 - Igazad van. - Nem tudta, hogyan húzhatná tovább a dolgot, így csak kényszeredetten helyeselt és hátraarcot vágva megindult ugyan azon az úton, amin korábban jöttek. – A többiek nagyon irigykedhetnek...

Ten erre lebiggyesztett ajkakkal félrefordította a fejét.

 - Rossz lehet nekik otthon…

Ne, ne rájuk gondolj! Velem foglalkozz! Fogalma sem volt, milyen beszédtémával hozakodhatna elő, ami megteremtheti nekik a kellő hangulatot. Az otthon szó felett ösztönösen siklott el, tudta jól, hogy csapattársa szokatlan módon már így nevezi a közös lakásukat.

 - Ugyan már! Biztos lefoglalják magukat valamivel. Tudod milyenek. 

Reményeivel ellentétben még ezután sem tért vissza a másikba a jókedv. Egy darabig szótlanul, elgondolkodva sétált mellette.

 - Legközelebb majd együtt jöjjünk el, jó? Rossz érzés ám, ha kimaradsz valamiből.

A kisebb valahogy megérezte, hogy ezt nem kellett volna, és, hogy most biztos felkavarta az állóvizet, de már késő volt. Oldalra sandított, és sajnos azt látta, amit nem akart; egy épp kitörni készülő vulkánt.

 - Fejezd már be, Ten! Komolyan ennyire vak vagy? Nem veszed észre, mennyire igyekszem? - csattant fel Taeyong. Próbálta türtőztetni magát, de már egyszerűen nem ment neki. Nem akart hinni a fülének. Újonnan elöntötte a keserűség, és vele együtt a düh. Hiszen végig annyira igyekezett, annyira jól csinálta, erre barátjának még csak fel sem tűnik mire ment ki az egész!

 - Ne haragudj. Tudom, hogy te csak meg akartál vigasztalni, amiért mostanában el vagyok kenődve a családom miatt. Hiányoznak ők is, és…

 - Te meg mi a jó égről beszélsz már megint?! - Kénytelen volt ismét megemelni a hangját, mert egyszerűen túl abszurdnak hatott számára a helyzet. Végül is, ilyen naiv ember nem létezhet!

Megállt, és összevont szemöldökkel meredt társa fekete tincses kobakjára, aki először még tett pár lépést, és csak utána, fáziskéséssel fordult vissza hozzá, tekintetével felháborodottan kérdőre vonva a magasabbat, amiért félbeszakította.

 - Burkoltan arról, hogy köszönöm szépen, hogy elhoztál, de perpillanat majd’ megesz a bűntudat, amiért a többiek meg közben a négy fal között döglődnek!

A szőke pár másodpercig csak döbbenten bámulta a hirtelen dühössé vált vonásokat, majd hasonló hévvel átszelte a köztük lévő távolságot, megmarkolta Ten vékonyka, fehér karját és jó erősen szorítva azt indult meg ismét, valami félreeső zug után kutatva. Csak remélte, hogy senki nem nézi majd a rúgkapálás miatt emberrablásnak a dolgot.

Mit sem törődve a dacos ellenkezéssel befordult az első kihaltnak tűnő, keskeny mellékutcába és egy erős rántás kíséretében az egyik beljebb eső ház falának szorította csapattársát, csuklóit pedig továbbra is erősen tartva, a feje fölé szegezte.

 - Azt akarom, hogy csak rám figyelj! Hogy törődj velem! Hogy vedd észre, mennyi mindent teszek érted! Nem a többiekért, csak és kizárólag érted! Nem azért mert a legjobb barátom vagy, hanem mert szeretlek! Miért olyan nehéz felfogni?

Ten megszeppenve beharapta alsó ajkát, fejét pedig kelletlenül is, de leszegte.

 - Taeyong…

A neve hallatán még mérgesebb lett. Elfogadhatatlannak tűnt számára, hogy úgy utasítsák el, hogy még csak esélyt sem kapott. Jobbjával megfogta az alacsonyabb állát, és annál fogva ismét maga felé fordította, míg baljával immáron két kezet is szorosan tartott.

 - Ne kínozz, cseszd meg!

Erőszakosan mart barátja ajkaira, durván, kegyetlenül marcangolta annak rózsaszín párnáit, majd megunva a játszadozást, nyelvét is áttuszkolta a szájába. Nem kapott viszonzást, de a sajgó szívét némileg megnyugtatta a tudat, hogy legalább ennyit megtapasztalhatott. Gondosan feltérképezte az idegen szájüreget, elszórakozott minden egyes porcikájával és hirtelen úgy érezte, ezzel minden álma teljesült.

Amint tudatosult benne, hogy Ten egyáltalán nem érdemel ilyen bánásmódot, picit visszább vett a tempóból és még ha későn is, de megpróbálta óvatossággal és finomsággal engesztelni az alacsonyabbat tetteiért. Persze, akkor már késő volt. Amint kicsit engedett, a kisebb kihasználva az adandó alkalmat, összeszedve az összes megmaradt erejét, kirántotta a már réges-rég meggyengült szorításból csuklóit, és remegő karokkal ellökte magától a neki préselődő testet.

Erre már Taeyong is magához tért. Egyre növekvő kétségbeeséssel nézte a könnyáztatta arcot és a vörös, meggyötört ajkakat, miközben legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Ő ezt nem így akarta!

 - N… Ne haragudj, Ten! Én csak olyan régóta visszafogom magam melletted, pedig az első pillanattól kezdve kedvellek már és tényleg úgy érzem, ha te nem lennél nekem nem is bírnám már ezt az egészet, meg…

Ezúttal az alacsonyabb szakította őt félbe, mindkettejük legnagyobb döbbenetére úgy, hogy ismét összeérintette ajkaikat, igaz, ehhez rá nem jellemző erőszakossággal magára kellett rántania a szőke fiút.

Ez a csók nevetségesen ügyetlen volt és rövid, sütött róla a tapasztalatlanság, ráadásul mindkettejük nyelve a helyén maradt, mégis, ennek ellenére egyikük sem kívánhatott volna jobbat. Taeyong megmosolyogta az esetlen próbálkozást. Igaz, nem értett semmit, de úgy gondolta, kivételesen élhet csak a pillanatnak és majd utólag ráér gondolkozni.

 - Én csak azt akartam mondani, hogy még sosem csókolóztam, és, hogy elsőre talán ezt nem így kéne... - a fekete hajú csak hosszú percekkel később szánta rá magát a beszédre, mikor már biztos volt benne, hogy hangja nem fog kislányosan megremegni minden szónál.

 - Akkor ez most…?

Ten zavarában fejébe húzta a kapucniját és annak szélét markolászva próbálta eltakarni a már félsötét ellenére is feltűnően kipirult arcát és csillogó szemeit, miközben bólintott.

 - Istenem, de édes vagy!

 - Ajj, fogd már be, Taeyong!


[Szerintem stílust váltottam vagy nem tudom, mindenesetre teljesen kitértem a hitemből XD Bocsi srácok, és komolyan mondom, nekem még tetszik is... :( Épp a hajamat festettem (félig kék, yeey), mikor eszembe jutott, hogy kéne írni egy ilyet, szóval azt hiszem, új múzsát találtam a festékem személyében.]

Szexualitás (OS)

 - Ilyennek képzelted, Markie?

Jackson ujjai egy pillanatra abbahagyták a lágy táncot gerincem finom vonalán, mire én lassan, komótosan felé fordítottam addig pőre mellkasán pihenő fejemet. Az enyémhez hasonlóan szőke, nedves tincsei csapzottan tapadtak izzadtságtól gyöngyöző homlokára; egy pillanatra még a bűntudat is feléledt bennem, amiért nem voltam képes élvezetemet visszafogni, és úgy meggyötörtem a puha fürtöket. Kipirult arccal, félig lehunyt pillákkal figyelte, ahogy én továbbra is rajta feküdve, alkarjaimmal két oldalán megtámaszkodva kicsit feljebb tornázom magam. Bár való igaz, hogy kettőnk közül én voltam a centikkel magasabb, nem tűnt abszurdnak vagy kellemetlennek a helyzet. Már az elején elfogadtam, hogy nem én leszek az, aki dominálni fog, és ez így is tűnt helyénvalónak.

Szótlanul néztem arcát. Kíváncsi voltam, vajon rólam is így süt a kielégültség? A jól ismert vonásokban volt valami ismeretlen, valami vad és szokatlan, amit nem tudtam hová rakni, mégis, megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megfejtsem. Már nem volt bennem a korábbi kisfiús félelmem, merészen és kihívóan bámultam a lassan örvénylő, sötéten csillogó szemekbe. Nem szegtem le zavartan a tekintetem és nem menekültem el, mint ahogy korábban annyiszor megtettem. Nem volt tovább mit szégyellnem előtte, logikátlan lett volna, tekintve, hogy már mindent látott belőlem.

Úgy éreztem, egy egész új világot teremtettünk. Egy világot, melyet csak mi ketten uralunk, és elég mocskos ahhoz, hogy együtt élhessünk benne. Ahol a közöttünk érezhetően feszülő szexualitástól megrészegülve, semmi mással nem törődve fonódhatunk össze és szeretkezhetünk, míg a csillagok szikrákat nem kezdenek el hányni és testünk annyira fel nem hevül, hogy kénytelenek leszünk becsípve a lágyan hullámzó, hideg tenger habjai közé ugrani.

Izmos karjával maga mellé kapott, majd egy hanyag mozdulattal ránk terítette a fehér anyagon sárgásnak ható foltokkal tarkított, puha takarót. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ezt a srácok miatt tette, ha esetleg ránk nyitnának. Irigyeltem, amiért ilyen józan gondolatokat produkál, ha már nekem nem megy. Persze, egyértelmű volt, hogy a hangokból mindenki levágta, mit művelünk idebenn, de azért mégis, legalább minimálisan vigyázni kell a többiek lelki épségére. Nemrég féltem ugyan, hogy szex után ugye, már nem lesz egy magasabb lépcsőfok, nem lesz új kihívás felfedezetlen területekkel, és emiatt unalmassá válik a kapcsolatunk, de nem. Most, hogy a kezdet rejtelmeit megfejtettem, újfajta kíváncsiság mohó lángja lobbant fel bennem, és úgy tűnt, ha nem cselekszem, talán akaratlanul is felégeti egész bensőm.

Már a kezdetektől fogva különbözőek voltunk. A rózsamező közepéről millió közül választhattunk volna, mégis, nekünk az elérhetetlen, a messzi kellett. Akkor is harcoltunk érte, amikor annak hosszú tüskéi a legkülönfélébb módon kínozták meg testünket és akkor is, amikor a többi növény indái a bokánkra fonódva erőszakkal megpróbáltak másfelé terelni. De nem adtuk fel. Ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, és a túloldalról már láttuk egymás közeledő alakját, az ellentétes energiáinkból virágzó virág egyre szebbé és nagyobbá nőtte ki magát. Aztán a hosszas hajszolás után egyszerre értünk oda és szintén egyszerre, boldogan és szerelmesen, összefonódó ujjakkal szakítottuk le az egyre csak erősödő rózsát, majd mosolyogva tűztük ki a közös, új világunk álmainkból szőtt kapujára.

Bal lábammal a combjai közé furakodtam és kíváncsian összedörgöltem ágyékunkat. Gátlástalanul figyeltem minden egyes mozzanatát; igyekeztem kihasználni az intim, bizalmas és kiszolgáltatott helyzetünket. A halk nyögésen felbátorodva megint megismételtem a mozdulatot, mire Jackson türelmetlenül felmorranva, fenekembe markolva jelezte, hogy neki ennyi bőven elég volt a játszadozásból. De nekem nem. Hiába próbált meg maga alá gyűrni, kivételesen nem engedtem akaratának. Ajkaira hajoltam és lágy csókot kezdeményeztem, ami sajnos a kelleténél kicsit talán hamarabb lépte át azt a bizonyos határt. Hiába faltam finoman, mindenféle túlzott szexualitást mellőzve puha, húsos párnáit, férfiassága már láthatóan – és érezhetően – ágaskodva adta tudtomra, hogy jobb nem túl sokáig húznom a dolgot.

A fájdalom eltörpült mellette és valósággal élveztem még azt is, ahogy akaratlanul is, de könnyeket csalt az arcomra. Jól esett, mert tudtam, hogy hamarosan, tőle szokatlan gyengédséggel le fogja őket onnan törölni. Tudtam, hogy szöges ellentétéi vagyunk egymásnak, de mégis volt valami, amiben szerepet cseréltünk; míg ő gyengéd és türelmes lett, én vaddá és önzővé nőttem ki magam.

Versenyt futottunk az idővel és saját magunkkal, a térben egybeolvadtunk, egészen elmosódtunk, mígnem körvonalak nélkül, egy felismerhetetlenségig torzult pacaként elértük a beteljesülést. Aztán a gyors, meteorszerű lényünk atomrobbanást imitálva csapódott be a földbe, bemocskolva, megijesztve és uralma alá hajtva a korábbi virágmezőt. Mert az előtt, amit mi csináltunk, a kismillió másik lehetőség térdre kényszerült és fejet hajtott, ha nem is mástól, de a rájuk gyakorolt nyomástól mindenképp.

Még a legapróbb, felhevült porcikánk is érintésért könyörögve feszült egymásnak, alhasunktól kezdve teljesen összepréselődött testünk pedig lágy, ellentétes irányú ringásba kezdett. Karjaimból hamar elszállt az erő, így újból széles mellkasán kötöttem ki. Fel sem tűnt, hogy már nem én irányítok, egyszerűen hagytam magam sodródni az árral. Ahogy megéreztem, hogy közben az én tagom is kezd újból életre kelni, a különös, alig tíz perce száműzött, groteszk, álomszerű gondolatok is lassacskán feléledtek agyamban. Nem észleltem, mikor nyíltak szét ajkaim és engedtem bebocsájtást ficánkoló nyelvének, csak akkor, mikor már kénytelenek voltunk elválni egymástól. Nyálunk összetapadt és vékonyka, áttetsző csíkot képzett közöttünk, és egészen addig ott is maradt, míg én az egyik hangos nyögésem közepette véletlenül el nem tüntettem. Nem láttam, ahogy Jackson leemelte jobbját derekamról, így meglepett, mikor ujjai rövidke, ügyetlen tapogatózás után megtalálták férfiasságom és hirtelen rámarkoltak. A forró, lüktető részem még nem volt felkészülve sem a kínzásra, sem a hirtelen jött, sokkal intenzívebb érzésre. Kétségbeesetten, kocsonyaként kapaszkodtam a széles vállakba, remegő végtagokkal, készségesen simulva puha tenyerébe.

Egyre jobban elnyelt minket, belülről, egy apró pontból kiindulva marta szét testünket, óvatosan, cseppenként kifolyatva vérünket, néha édesen, néha lágyan marcangolva bőrünket, finoman kettétörve erős csontjainkat. Furcsa, a belőlünk maradt fehér por már nem különbözött sem külsőségekben, sem belső tulajdonságokban; teljesen egyforma, ösztöni szikrák lettünk, olyan, amit nem skatulyázhat be senki és amire nem aggathatnak mások buta címszavakat. Ugyanolyan, semmitmondó, mégis valahol számunkra piszkos ígéretekkel teli, pehelykönnyű szemcsékké váltunk, amik egyre csak erősödve töltötték ki alaktalan lényünket, hogy aztán az új világot, melyet birtoklunk, szanaszét, de egyként, darabokban, de mindenütt uralhassák.

Felnevettem. Mostmár pontosan emlékeztem, mit éreztem az aktusunk közben. Tisztán láttam magam előtt a lehetetlen, kusza gondolatokból alkotott képeket és a különös, ésszerűtlen, valahol mégis értelmes képzeteket. Tudtam, hogy érzelmeimet talán soha nem leszek képes pontosan szavakba önteni, így ahelyett, hogy elmeséltem volna, milyen nagy különbség van a korábban elképzelt testi kontaktus, és a valós, vele megélt, érzelmektől terhes szex között, úgy döntöttem, spórolok az idővel. Úgy éreztem, ilyen helyzetben nem bűn hazudni, végül is, azt a fél órát, amit a magyarázkodással töltenék, valami mindkettőnk számára sokkal jobbra szeretném szentelni...

- Igen, pontosan ilyennek - hajoltam ismét meggyötört párnáira, és hagytam, hogy a rengetegszer körülírt, a legkülönfélébb módokon megfogalmazott szexualitás újra megtöltse a szobát.

[Rövid magyarázat mert miértne: Mark a kielégültségtől kábultan próbálta felidézni, milyen is volt az aktusa Jacksonnal, hogy megválaszolhassa párja kérdését. Természetesen korábban, míg nem volt ilyesmiben része, egyáltalán nem ilyennek képzelte. A dőlt betűvel írt, kusza kis részletek leginkább a fejében játszódó gondolatokból és a burkolt érzelmek összegzéséből állnak, meg persze hetven százalékban naaaaaaaagyon burkoltan megfogalmazva magából a szexből.

Bocsánat az újabb zavaros szösszenetért >< Az ötletadó Taemin Sexuality című száma. Hát, a téma nem áll valami közel hozzám, és nem véletlenül nem lehetett eddig tőlem ilyesmit olvasni, de na. Csalódást remélem.azért nem okoztam:P]

Pillowtalk (OS)

Hunchul hatalmasat szívott a cigarettájából. Tudta, hogy kedvese utálja, ha rágyújt, mégsem bírt megálljt parancsolni magának. Sejtette mi fog következni és úgy érezte, ha másra nem, de legalább nikotinra szüksége van ahhoz, hogy megőrizze pillanatnyi nyugalmát.

Leplezetlenül bámulta a közvetlenül mellette pihegő Jonghyun kidolgozott, bronzbarna hátát és egy pillanatra eltöprengett. Nem szeretett hosszasan elmélkedni a dolgain, mert általában annak az lett a vége, hogy saját maga is rádöbbent: rossz úton halad az élete. Ám most ezt is megtette. Úgy érezte, még így, utoljára, igazán elgondolkodhat azon, mennyire szörnyű is az, amit csinálnak ők ketten. Figyelte a pőre, kicsi, mégis izmoktól dagadó testet, amiről habár percekkel korábban szentül hitte, hogy az övé – mert erről maga a másik fiú biztosította -, tudta, hogy sosem volt az. Hogy is lehetne egy már másoknak eladott termék pont az ő tulajdona?

 - Ha cigizel, akkor én lelépek. – Megint ez volt. Hiába nézett, nem látott; nem vette észre, párja mikor fordította felé a nemrég még a tejfehér párnába fúrt buksiját.

A számára oly’ kedves, émelyítően rózsaszín tincsekkel keretezett, szoborszerű arc most semmiféle érzelemről nem árulkodott. Merev volt, hideg és élettelen, olyan, amilyennek lennie kellett. Nyoma sem volt már a kipirult orcájú, a gyönyörtől nyögdécselő, bájos embernek. Visszaváltozott. Idol lett. Hunchul valósággal köpte magában ezt a szót. Gyűlölte, ahogy azokat is, akik megkapták jelzőnek, Jonghyun mégis elérte, hogy őt szeresse. Még akkor is oda volt érte, amikor látta, ahogy más nőkkel hősszerelmesesdit játszik, vagy épp a saját csapattársaival produkál túlontúl intim helyzeteket. Akkor is megbocsájtott, amikor nyíltan félrelépett. Hiába volt fiatalabb és gyakran meggondolatlan, ezen a téren úgy tűnt, sokkal érettebb.

 - Amúgy is lelépnél – felelt végül. Kedves akart lenni, vissza akarta magához édesgetni korábbi kedvesét, de nem ment. Valahol belül már régóta vágyott az őszinteségre. Akarta, mert nem kapta meg.

 - Korábban ezt nem bántad.

 - Korábban ezt sosem mondtad így, a szemembe – kacagott fel, gúnyosan imitálva Jonghyun meglehetősen magas hangját – Csak csendben elmentél és úgy tettél, mintha mi sem történt volna.

Tudta jól, hogy szemei nem vidámságról árulkodnak, de kíváncsi volt, partnere észreveszi-e?

Vajon feltűnt valaha valamelyiküknek, hogy mit érez a másik? Percekig szótlanul meredtek egymásra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy egyikük sem tudta, mit mondhatna. Kerülgettek valamit, ami akkor még mindkettejük számára megfoghatatlannak tűnt.

 - Iron…

 - Eddig még sosem hívtál így – immáron nem is próbálta palástolni csalódottságát.

 - Akkor még olyan volt a kapcsolatunk, hogy nem volt rá szükség – Jonghyun lassan, fel-fel szisszenve ülőhelyzetbe tornázta fáradt, elnyűtt testét, és míg összeszedte minden erejét, mélyen beszívta a dohányfüsttől elnehezült levegőt – Azt hiszem, be kell ezt fejeznünk.

A fiatalabb kócos, fekete hajába túrt. Felsejlett előtte, ahogy a másik korábban megannyiszor hasonlóan cselekedett, csak sokkal finomabban, egy sokkal intimebb helyzetben. Tekintete megakadt társa kiszívásoktól tarka nyakán és azon kezdett el gondolkodni, abból a rengeteg foltból vajon hány lehet az övé. Nem volt féltékeny, és ez valahogy még nagyobb riadalommal töltötte el.

 - Key tudja, hogy megint nálam vagy? – férfibüszkesége arra kényszerítette, hogy kapcsolatuk legnagyobb megrondítóját visszavágás gyanánt ne szólítsa a rendes nevén.

 - Búcsúzni jöttem, Iron…

Szóval nem tudja.

 - És mióta köszönnek el az emberek így egymástól?

 - Mikor idejöttem, nem volt tervben, hogy szeretke…

Hunchul nem bírta tovább hallgatni.

 - Ez szex volt, Jonghyun. Mi már régóta nem szeretkezni járunk össze – meglepődött, mikor rájött, hogy valóban így gondolja.

Hiába nézett végig a másik testén újra és újra, már nem hozta úgy lázba, mint korábban. Viselkedése ellenére is érző és sebezhető szíve egy élő, húsvér emberre vágyott. Olyanra, amilyen az alacsonyabb már nem volt.

Ismét beállt a csönd. Tudták, hogy egy olyan dolognak készülnek véget vetni, ami már az életük szerves részévé vált, és valahogy megijesztette őket a tudat, hogy ezzel minden lezárulhat. Megriadtak és felmerült bennük, hogy talán ezt mégsem kéne. Hogy van még számukra esély, a megszokás talán ismét szenvedéllyé válhat idővel. Aztán a mindent beborító, rideg valóság, amelyet már nem fedett a szerelem kusza, rózsaszín köde, ráébresztette őket, hogy márpedig muszáj lépni.

Hunchul bizonyult az erősebbnek. Habár tudta, hogy még mindig szeret, nem bírta tovább elviselni a helyzetet. Nem akart pótlék lenni, nem akart saját magának fájdalmat okozni kedvese hidegségével. Nem akart egy báb bábja lenni, és egy olyan személlyel élni, akit elvileg a saját nézetei szerint zsigerből gyűlölnie kellene. Öltözködni kezdett, és őszintén remélte, hogy majd, ha másfél óra múlva, a lehető legminimálisabb lélekjelenléttel, a legkülönfélébb szerekkel a szervezetében visszatér a lakásába, Jonghyun már nem lesz ott. Elmegy, és megpróbál egy neki tetsző, tiszta és boldog életet élni, Kibummal az oldalán.

 - Köszönök szépen mindent.

[Rövid, valószínűleg tök felesleges magyarázat, mert miértne: A kettejük között húzódó, egyre nagyobb szakadékra és ellentétre szerettem volna felhívni a figyelmet. Hunchul végig tudta magáról, hogy rossz úton halad, ahogy azt is, hogy egyedül párja miatt nem süllyedt még mélyebbre. Jonghyun viszont megváltozott. A felfelé ívelő karrierje átformálta az egész lényét, és már nem érezte úgy, hogy továbbra is köteles vigyázni kedvesére. A korábbi, erős szerelem mindkét oldalról megfakult, ám míg az egyikük még hajlandó lett volna harcolni érte, a másik a saját érdekében feladta. Így beletörődve, más-más szájízzel búcsút mondtak egymásnak, és megindultak a saját útjaikon. Iron le, de szabadon, Jonghyun pedig fel, méltóság és önállóság nélkül.

Egyszer ülök úgy le, hogy na, akkor én most fluffot írok, akkor is ez lesz.XD Mindegy, a Crazy (ennek örömére ide kattintva tessék meghallgatni!!) meghozta a hangulatom egy ilyenhez. A rövidség és a szűkszavúság szándékos, arra akartam utalni vele, hogy milyen kevés idő is elég ahhoz, hogy valami fontos dolognak vége legyen.:) És ha már Iron, ITT egy kis bónusz a System tiszteletére!
Egyébként, kapott az oldal egy Várható firkák nevű kis modult, ajánlom figyelmetekbe!^^]

Kábulat (OS)

 - Szóval csak tizenhat vagy? - habár számítottam a kérdésre, mégis hirtelen levert a víz és bennem rekedt az az előre kitalált pár mondatom is. Hazudjak? Mindegy, úgyse hitte volna el, hogy évfolyamtársak vagyunk, csak még sohasem találkoztunk.

A levegő sípolva távozott a tüdőmből, ahogy normális válasz helyett csak egy látszólag hanyag bólintással jeleztem: igen, valóban egy pisis kölyök vagyok hozzá képest. A fölényesség és gúny, ami sütött belőle, a sav viselkedését imitálva bejárta az egész testem és fájdalmasan felsértette a legérzékenyebb területeimet, egy pillanatra megrendítve és kizökkentve ezzel. Sok mindenhez hozzászoktam már, nem érdekelt, mások mit tesznek velem és a testemmel, de valahogy tőle nem tudtam elfogadni az ilyesmit. Görcsösen, mindenáron azt szerettem volna, hogy szeressen. Hirtelen úgy éreztem, korábbi, nyápic énem visszaköszön, ha így folytatom. Szívesen odamondtam volna, hogy a kor az csak egy szám és csak azért lehet rám mondani, hogy kevesebb tapasztalattal rendelkezek nála, mert még nővel nem voltam – teszemhozzá, nincs is tervben -, de jobbnak láttam hallgatni. Éreztem magamon a tekintetét. Biztosra vettem, hogy hitetlenkedve felvont szemöldökkel épp szórakozottan kifújja azt a büdös dohányfüstöt, hogy aztán végigpásztázza újra tetőtől talpig a hozzá képest még mindig apró testem. Nem először találkoztunk már ilyen helyzetben, így ezúttal nem jött rám a köhögőroham sem, csak némán tűrtem, ahogy az a gyűlölt szag beissza magát a bőrömbe, a hajamba és úgy az egész lényembe. Lehet azon gondolkodott, ilyen fiatalon miért viselkedem valóságos ribancként. Talán próbálta megszámolni, hány emberről tud, akivel már lefeküdtem ezalatt a csekély idő alatt. Nem értettem, miért foglalkozik mindenki a nemi életemmel, mikor az még engem sem izgat különösebben.

 - Menj haza, kölyök - szólalt meg végül, két újabb hosszúra nyúlt slukk után - A viselkedéseddel is le kéne már állnod. Nem egészséges ez ilyen korban. Főleg akkor, ha vagy olyan hülye, hogy miattam csináld.

Ha tudnád…

 - Miért? - minél inkább felnőttnek akartam tűnni, annál inkább éreztem, hogy a hangom vékony, az arcom lányos, akaratos viselkedésem pedig pontosan a koromnak megfelelő: gyerekes.

- Nem neked való ez a hely - várható volt, hogy ezt mondja. Persze, fájt tőle hallani az elutasítást.

Azt még csak-csak elviselte, hogy valami babaképű, lányos küllemű, gizda srác koslat utána, de, hogy az illető még egy taknyos is, az már minden bizonnyal sok volt egy hozzá hasonló, sokat megélt embernek is. Gondolom, nem bírt rájönni, hogy veszíthetett annyit a hírnevéből, hogy már az ilyen suhancok is gond nélkül, tiszteletlenül letámadják. Magam sem értettem miért nem küldött el a francba rögtön az elején, mikor full váratlanul egyszer csak ott teremtem tanítás után a suli háta mögött kicsit sem diszkréten dohányzó barátai között. Tegyük hozzá, szigorúan tiltják a szabályok a bagózást, de hát nem is lennének igazi nagypofájú, lázadó seggfejek, ha nem szegnék meg a szabályokat, nem igaz? És nekem pont egy ilyen tetszett meg. Vicces. Magabiztosan átvágtam a tőlem legalább másfél fejjel magasabb, jóval izmosabb és idősebb srácok között azért, hogy csak úgy, mindenki előtt megkérjem: járjon velem, mert én pasi létemre istenbizony kurvára szeretem. Azt, hogy miért, meg mióta, magam sem tudtam megmondani. Szegényben hirtelen még az ütő is megállt, csak nézett rám azokkal a végtelenül sötét, húzott, barna szemeivel, feltehetően a menekülési esélyeit latolgatva. Nem mintha könnyen engednék neki ilyesmit. Ami az enyém az az enyém, márpedig rá igényt tartottam. Nagyon is jól tudtam, hogy a suli lányainak több mint a fele megvolt már neki, azt is, hogy az utóbbi időben belekeveredett néhány, az iskola határain jóval túlmutató, valószínűleg illegális ügyletbe, de kicsit sem érdekelt, ahogy az sem, hogy mi mindent kell feladnom majd érte. Egészen attól kezdve vágytam rá, hogy rányitottam a férfimosdóban, ahogy pár csaj társaságát élvezi, a lehető legkellemesebb módon.

Azt hinné az ember, hogy csak az amcsi filmekben létezik az a bizonyos órákról való lelécelés, de nem. Én is meglepődtem, mikor rájöttem, hogy a tanáraim olyan szinten szarnak a diákok fejére, hogy nyugodtan ki-be járkálhatok, úgysem veszik észre. Mondanom sem kell, ki is használtam rendesen a lehetőséget. Az, hogy a dolgozatoknál meg semmit se tudtam produkálni, az már magánügy. Mindenkinek idő kell, míg benő a feje lágya. Szóval, épp matekról lógtam és az udvaron heverésztem az egyik kedvenc padomon, észlelve azonban hólyagomban azt a kellemetlen bizsergést, amit a korábban benyakalt fél liter kóla okozott, gondoltam, könnyítek magamon. Feltételeztem, hogy mindenki más a termében rohad, tehát üres lesz az illemhelyiség és nem kell átesnem a szokásos pasis egóharcon. Borzasztó idegesítő, mikor direkt melléd állnak és csak annyit látsz a szemed sarkából, hogy teljesen áthajolva hozzád konkrétan lemérnek centire... Hát a nagy lófaszt. Kérem szépen, káromkodva, a sliccemmel baszakodva lazán belibbentem egy kikúrt nagy orgia kellős közepére úgy, hogy az csak akkor tűnt fel, mikor már sajnos túl késő volt. Kicsit még meg is sajnáltam a lányokat, amiért olyan tudattal kell majd meghalniuk, hogy gimiben egy kis gólya meglátta őket full meztelenül, egymásba és abba az egy szál pasiba gabalyodva. Meg kell hagyni, Namjoon adott az érzésnek. A három liba versenyzett a figyelméért – a képzeletekre bízom, hogy milyen értelemben -, míg ő lazán, az egyik bezárt fülkének dőlve, vigyorogva figyelte, hogyan próbálnak a lehető legjobban a kedvére tenni. A jelenlétem sem zörgette különösebben, csak még az elején foghegyről odavetette, hogy vagy csatlakozom, vagy lelépek, mert nem tolerálja a tétlen embereket. Meglepődtem, hogy bokáig tolt nacival és alsóval, no meg persze a rajta munkálkodó, szépen manikűröző hat kézzel hogy képes ilyen higgadtan viselkedni és még pimaszul vigyorogni is hozzá. Villámgyorsan, pipacsvörös fejjel dobtam egy hátraarcot, és azt hiszem, lenyomtam életem legnagyobb sprintjét. Azon a napon végig abszurd dolgokról fantáziáltam. Vajon én tudnék belőle valamiféle reakciót kicsikarni hasonló helyzetben? Ki tudnám zökkenteni? Lehet az én testem még ennyire sem izgatná őt fel… Igazából, a későbbiekben többször is azon kaptam magam, hogy ezzel a gondolattal túrok a gatyámba és marok rá a saját férfiasságomra, persze, kizárólag úgy, hogy senki más nincs a közelemben.

 - Elképzelhető - mondtam végül, mikor feleszméltem, hogy túlzottan elmélyültem a gondolataimban, majd hátamat hozzá hasonlóan én is lazán a hideg kőfalnak löktem - De sosem érdekelt, mi való nekem és mi nem. Spontán ember vagyok. Ami megtetszik, azt megkapom, amit akarok, azt elérem, szóval ez is adja magát. Most valami nagyra pályázom.

Orgánumom ezúttal sokat sejtetően egy fokkal erőteljesebbnek hatott, szemeim pedig a lehető legpimaszabb pillantással illették őt. Azzal a rá jellemző, féloldalas kis fintorral az arcán horkantott egyet.

 - Ha a többiek tudnák, hogy mekkora egy kis akaratos, elkényeztetett ficsúr vagy, önként és dalolva picsáznának ki innen - üres kezével úgy mutatott körbe, mintha nem is valami nyílt területről lenne szó, hanem egy különálló kis helyiségről, ahová csak az illetékesek léphetnek be - Amúgy sem vagy idevaló.

Ó, igen, azóta sok minden történt. Rájöttem, hogy felesleges krumpliszsáknak képzelni magam, ha igenis van mire büszkének lennem férfi létemre is. Mert bizony, hogy pasiként is el lehet csavarni mások fejét! Oké, kicsit sértette a büszkeségem, hogy az utóbbi időben többet csaptam ki a seggemet, mint a legnagyobb sarki ribanc, de legalább rájöttem, hogy egyáltalán nem találnak mások undorítónak. Titkon reméltem, hogy legutóbbi partnerem - aki történetesen az egyik közeli barátja - majd megemlíti Namnak tudományom, így majd valami csoda folytán talán kedvet kap hozzám. Persze, tisztában voltam vele, hogy minden alkalommal csökken valamennyivel az értékem és talán számára se leszek lassan kívánatos, de ez van, muszáj voltam azt tenni, amit. Vért izzadva ugyan, de beharcoltam magam a köreibe és akkor, ott, nekem csak ez számított. Nem volt könnyű, főleg a kis belépőm miatt, de készséges viselkedésemmel legalább bebizonyítottam, hogy van bennem bőven elég kurázsi, legyen szó bármiről.

- Eltértél a témától - vigyorodtam el - Talán szerinted nincs igazam?

Provokáció. Válaszra kényszerítés. Csúnya dolgok, de hatásosak. Talán kissé furcsa volt, ahogy egyik pillanatban még a szavakkal küszködök, aztán meg már válaszát várom a burkolt kérdésemre, miszerint ezúttal megkapom-e, amit szeretnék - azaz őt -, de jó tinédzserhez híven a végleteimnek éltem.

Vártam, hogy káromkodva elküld a búsba, amiért nem bírom felfogni, hogy ő nem meleg, de percek múlva sem történt semmi. Oldalra pillantva vettem csak észre, hogy megeresztett egy pajkos kis vigyort. Ó. De még mennyire ó!

-

 - Szoktál cigizni? - kérdezte, hátrapillantva pedig láttam, ahogy félmeztelenül az ágy támlájának dőlve felkapja az éjjeliszekrényéről azt a bizonyos kis dobozkát, hogy kihalásszon belőle egy szálat.

 - Nem - vágtam rá azonnal, szinte ösztönösen nemet mondva a még csak fel sem tett kérdésre is. 

Mint minden jólnevelt gyereknek, nekem is legalább százszor el lett mondva, mennyire káros az egészségre a cigi, és mennyire hülyeség, ha valaki csak puszta „menőzésből” szokik rá. Nem akartam ilyen lenni. Tudtam, hogy Nam dohányzik, de nem zavart, mert nem akartam, hogy zavarjon.

 - Próbáld ki! - ellentmondást nem tűrő hangneme kicsit megijesztett, de hirtelen derekam köré fonódó, pőre karjai újra visszazökkentettek a nyugodt, idillinek képzelt kis életem kerékvágásába. 

Vonakodva, óvatosan húztam ki ujjai közül a már égő szálat, hogy minél hamarabb letudjam ezt az egészet. Kellemes meglepetés ért. Rossz volt? Igen. Köhögtem? Naná. De tetszett? Nagyon is.

-

- Jeon Jeongguk! Mégis mi a francot képzelsz te magadról? - anyám hangja betöltötte az egész házat, felriasztotta az épp bódultan szunyókáló apámat is - Mi a jó büdös francot hiszel te magadról?

 - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok - a foghegyről odavetett kis mondatom célt ért, az előttem tomboló személy ugyanis elsápadt, aztán pedig még vörösebben folytatta az ordítozást.

 - Takarodj innen!  - sipította, aztán észlelve, hogy mit is mondatott vele a harag, hirtelen hevesen, kérlelő tekintettel rázni kezdte a fejét, jó szülőhöz illően megfeledkezve a büszkeségéről - Nehogy el merészelj menni!

 - Te mondtad - mosolyodtam el, aztán felkapva az addig a lábamnál pihenő, teletömött sporttáskámat, vállamra hajítottam a dzsekimet és magasról tojva a nappaliban továbbra is dermedten gubbasztó apámról, kilibbentem az elmúlt hónapokban fojtogatóvá vált lakásból. 

Szegény fateromat bizonyára meglepte az a rengeteg minden, amit a felsége az egyetlen fia fejéhez vágott, szeretet ide vagy oda. Tulajdonképpen engem is. Ki hitte volna, hogy egyszer buzinak, semmirekellőnek, lezüllöttnek és torzszülöttnek fog titulálni pont egy olyan személy, akit szeretek? Persze, a küszöb átlépése előtt még hátraintettem a vállam fölött egyet a lázasan utánam igyekezni próbáló anyámnak, aztán az orra előtt bevágtam a bejárati ajtónkat. Erre is Ő tanított meg.

-

Nammal jó volt lakni. Reggelente a karjai közt, a csókjára ébredtem, este pedig ugyan így aludtam el. Mivel suliba már nem jártam, többnyire a házban kuksoltam egész nap, míg Ő kitudja merre lófrált a haverjaival. Sok barátja volt. Mindig mást hozott haza, mint aktuális ivópartner, engem pedig addig beparancsolt a hálószobánkba, mondván, hogy nem szeretné, hogy zavarba hozzam mások előtt. Persze tudtam, hogy nem árulta még el senkinek a beállítottságát. Valószínűleg szégyellte. Se magának, se nekem nem vallotta volna be, de félt elmondani másoknak, hogy egy tőle jóval fiatalabb fiút tekint szerelmi partnereként, vagy miként. Ilyenkor az ajtót résnyire nyitva bámultam őket, hallgattam a felhőtlen nevetéseket, a poénokat, amiken valahogy már nem tudtam szórakozni. Rossz volt látni, hogy tulajdonképpen mindenkivel boldogabb, mint velem. Az én társaságomban sosem mosolygott, csak hagyta, hogy az ösztönei vigyék. Nekem pedig szörnyen szarul esett néha, hogy egy ösztönlénybe szerettem bele.

-

Édesanyámat - akit korábban sosem hívtam így - két hónappal az eljövetelem után temették el. A halála gyors volt, az orvosok szerint valami betegség vitte el, én mégis biztosra vettem, hogy valamiféle közöm van hozzá. Miattam történt. Apa szerint is. Legalábbis, a temető kapujában, mikor megragadta a gallérom és tiszta erőből, igazi férfihoz illően behúzott egyet nekem; a fiának, ezt mondta. Tudom, hogy bűntudatot kellett volna éreznem, de nem történt semmi. Olyan volt, mintha csak kívülről figyelném az eseményeket, mintha valahonnan felülről irányítanám csak az egészet. Nem sírtam, csak ültem a nedves füvön, kezeimet az orromhoz szorítva, hogy lehetőleg ne vérezzem össze a kölcsönkapott zakómat, és bámultam rá, üres, lemondó tekintettel.

 - Szégyenbe hozol a rokonok előtt - vetettem oda, mielőtt szédelegve, lassan felálltam és elindultam hazafelé. Tudtam, hogy miképp néz utánam: mint aki maga sem hiszi, amit lát.

-

Egy évvel később megint temetésen voltam. A jelenlevők közül senki még csak nem is sejtette, hogy ki lehetek, egyedül a sulis barátok néztek olykor rám gyanakvó pillantással. Valószínűleg rémlett nekik valami, de már nem emlékeztek tisztán, így nem hozták szóba. Én csak folyamatosan csorgó könnyekkel néztem, ahogy a föld alá kerül az egyetlen dolog, amiben tényleg hittem, hogy örökké megmarad nekem. Fogta magát és itthagyott, mint eddig minden. Tudta, hogy szükségem van rá, és mégis megtette. Lehet, hogy csak túl sok cucc volt már a szervezetében és eltompultak az érzékei, így nem bírt mértéket tartani, de az is elképzelhető, hogy direkt csinálta. Szánt szándékkal vett be annyi bogyót, vagy franc se tudja mit, hogy meghaljon tőle. Nekem pedig fel sem tűnt, hogy a párom minden nap teljesen be van állva, annyira el voltam foglalva a saját kis egyhangú életem megszínesítésével. Annyi mindent feladtam érte, mégis elfejetettem, hogy számomra ő kéne, hogy a legfontosabb legyen. Makacsul úgy gondoltam, hogy ha hanyagol, akkor nekem is ezt kell tennem vele. Emlékeznem kellett volna, tizenhat évesen mennyi mindent áldoztam fel érte és ehhez kellett volna tartanom magam! 

Azt mondta, nem meleg, de engem kedvel. Később azt, hogy szeret. Azután minden nap elismételte. Megkért, hogy fejezzem be a tanulmányaimat és költözzek hozzá, én pedig önként és dalolva teljesítettem a kérését. Azt mondta, én vagyok az élete egyetlen megmaradt értelme. Akkor miért feledkezett meg a létezésemről, és tette ezt?

 - Te köcsög - nevettem fel hisztérikusan, kézfejemmel pedig letöröltem az utolsó legördülni készülő könnycseppecskét is az arcomról - Rohadj meg, bárhol is vagy! Utolsó hazug barom!

A jelenlévők egy emberként fordultak felém, és szinte vártam, mikor dönt úgy valaki, hogy elzavar a francba. Nem történt semmi. Csak néztek rám, figyelték a beesett arcom, félelmetesen csillogó szemeimet, furcsa, koordinálatlan mozgásomat és néhányan sokatmondó pillantásokat váltottak.

 - Mit bámultok? - kiáltottam fel, mire a legtöbben lemondóan elfordultak.

-

 - Beteg? - szólalt meg végül a férfi, gondterhelten félig már ősz tincsei közé túrva.

A vele szemben ülő, fehér köpenyes, fiatal nő félszegen bólintott. A legtöbb kollégája szerint nem volt jó orvos, mert a helyzettől függetlenül, mindig vidáman mosolygott, bármilyen szomorú dolgot is kellett közölnie. Gyakran tűnt úgy, hogy csak gúnyolódik a pácienseken.

 - Mi a baja? - hangzott fel ismét a mély, reszelős orgánum. Ez már némileg másabbnak hatott. Nem hitte volna, hogy a temetésen történtek után valaha fog még hasonlóan gondolni a fiára, de most komolyan aggódott érte. Az idősebb végre rájött, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Mielőtt megkaphatta volna a választ, oldalra pillantott, a tőlük vastag üvegfallal elzárt területre, és hirtelen megdermedt - Most mi történik?!

Az újabb, kétségbeesett hangon feltett kérdés hallatán a másik személy is odanézett. Pár másodpercig még elemezte a groteszk kis jelenetet, aztán újfent vigyorogva válaszolt.

 - Hallucinál. Elképzel bizonyos jeleneteket - úgy mondta, mintha csak az időjárásról beszélne - Általában egy lányt szokott szólongatni. Nam, vagy Nami, nem lehet tisztán érteni. Gondolom, a barátnőjéről van szó. Ez a maga módján még normális dolog.

Újabb cinkos mosoly társult a szavakhoz, a másik fél viszont elsápadt.

 - Jeongguknak tudtommal még sosem volt barátnője - motyogta a férfi, alig hallhatóan. Maga sem tudta mitől, de félni kezdett.

 - Ó! - kiáltott fel a fehér köpenyes - Akkor bizonyára valami trauma lehet a háttérben. Eddig nem volt időm jobban utánajárni a hátterének, de hallottam a fiútól, hogy az édesanyja mostanában betegeskedik. Valószínűleg ezért képzeleg. Az aggodalom sok mindent kiválthat az emberből.

A csend idegtépővé vált. Nem tudni, egészen pontosan mitől, de hirtelen úgy érezte a srác apja, hogy bármelyik pillanatban belefulladhat abba a valamibe, ami lassan kezdett testet ölteni körülöttük.

 - A feleségem több, mint fél évvel ezelőtt meghalt - döbbent arccal meredt maga elé, aztán a mindig mosolygó nővel, akinek talán életében először torzult ilyen negatív érzelmet kifejező mimikára az arckifejezése, egyszerre pillantottak újból a fal felé.

Az egyedül benn tartózkodó egyén ujjait szájához emelte, mély levegőt vett, aztán kifújta. Ha nem tudták volna biztosra, hogy odabenn nem lehet cigihez hozzájutni, és nem látták volna, hogy üres a keze, simán elhiszik, hogy valahonnan szerzett egy szálat, és éppen azt szívja. Arca megváltozott, maga elé meredt, aztán hirtelen jött boldogsággal kapott a levegőbe, hogy megöleljen valakit, akit csak ő maga látott ott, akkor.

 - Namjoon!

[Ha a zavaros végkifejlet ellenére tetszett, valamilyen formában jelezd nekem, kérlek!:) Én imádom az ilyen történeteket, de picit tartok tőle, hogy csak nekem van ilyen beteg ízlésem...:'D]

Lehullófélben (OS)

 Rég volt már, ugye, Luhan? Vicces, valami széppel akartam kezdeni, de valahogy nem megy. Miért van az, hogy az utóbbi időben átélt rengeteg kín beárnyékolja a kismillió gyönyörű, közös emlékünket, és most ha akarnék, se tudnék visszaidézni belőlük? Pedig biztos voltak ilyenek, mert maga az érzés, amit kiváltottak belőlem, még mindig itt van, és jóleső melegséggel tölt el ennyi idő elteltével is. Nem értem, mások szakítás után miért mosolyognak. Megfosztottál a lehetőségtől, hogy megértsem. Ezt szeretted volna? Tudod egyáltalán, milyen önző vagy?

Akárhányszor kész vagyok továbblépni, te felbukkansz és megakadályozod. Kétszer törtél össze, kétszer ejtettél sebet a szívemen és az önbecsülésemen egyaránt. Kétszer hagytál hátra magad mögött szomorúságot és bűntudatot, apróra morzsolva bennem a remény legkisebb szikráit is. Akkor mégis miért kívánom, hogy újra láthassalak? Miért adnám oda pár másodpercért akár a fél karomat is? Miért gondolok görcsösen a bőröd rég elfeledett, talán lágy, édeskés illatára, mikor még csak vissza se tudom pontosan idézni? Miért keresem tudat alatt a boltokban a körtés tusfürdődet és az általad úgy szeretett mézes samponod, hogy ezek után is egyfajta kapaszkodóként érezhesselek magamon? Gyermekké tettél. Reményvesztett, bukott kisfiúnak érzem magam. A többiek próbálnak vigasztalni, pedig nekik is fáj. Ciki, ugye? Én vagyok a legidősebb és mégis az én lelkemet próbálják nyolcan befoltozni. Nálunk én voltam a passzív fél így neked valószínűleg hiába is emlegetem a férfibüszkeségem, de azért elmondom, hogy ez nagyon bántja az egómat. Meglepődtél? Hogy velem együtt is már csak kilencen vagyunk… Szerintem is furcsa belegondolni, hogy rövid idő alatt mennyi minden tönkre mehet. Pedig csak pár éve annak, hogy debütáltunk. Azt hiszem, kezdjük elveszíteni a motivációinkat és előbb vagy utóbb széthullunk. Te is nagyon hiányzol innen. Mindenkinek.

Furcsa érzés, hogy nem érinthetlek meg. Igaz, egy ideje amúgy se tehetném már, mert nem engednéd, de mióta azt a halovány kis reményt is elvetted tőlem, valósággal fizikai fájdalmat érzek, amiért nem vagy mellettem... Tudod, hogy romantikus alkat vagyok. Mindig tagadom, de szeretem a nyálas, sírós filmeket, azt, amikor úgy bókolnak nekem, mintha tényleg valami vérszemet kapott, nyálas, szűz kislány lennék, nem pedig egy érett, húszas éveiben járó férfi. Rájöttél, hogy mennyire érzékeny vagyok. Neked elmondtam a legnagyobb félelmeim és vágyaim, az álmomat, amit kiskorom óta gondosan óvott bölcsőben ringattam, őrizgettem. Vártam a bizonyos nagy szerelemre, így amikor elkezdődött köztünk valami, azt hittem, boldogabb nem is lehetnék. Pedig te csak kihasználtad az adódó lehetőséget, a feldobott magaslabdát, amire veleszületett naivitásom miatt nem is gondoltam, hogy megtennéd. Azt állítottad, szeretsz. Miért nem közölted velem már akkor, hogy el fogsz dobni magadtól, hogy tönkre fogsz tenni, hogy megkínzol és a sárba tiporsz, amint lehetőséged nyílik rá? Felkészültem volna, vagy talán el sem fogadom az állítólagos érzéseid. Túllettünk volna rajta, mondván, hogy csupán piti fellángolás volt az egész.

Persze, már a legelején tudtuk, hogy az, ami köztünk történt a közös zuhanyzásaink során, több volt, mint puszta kémia – részemről legalábbis. Azt állítottuk, testiségekbe menekültünk ahhoz, hogy megőrizzük egy tébolyult világban a józan eszünket. Te voltál az jelzőfényem, amit a viharos életemben hánykolódva a legnagyobb kétségbeesésemben is tudtam követni. Ha elmentél, én, aki mindig is gyengébb voltam nálad lelkileg, hogy fogom kibírni?

Tudod milyen, amikor pillangók repkednek a gyomrodban? Én se. Hasonlatok helyett az első pillanattól kezdve azt mondtam erre a különös, bizsergetésszerű csodára, hogy szerelem. Nem tétováztam, nem gondolkodtam, mert számomra egyértelmű volt. Nem akartam más szavakkal bemocskolni. Most mégis folyamatosan csak utalásokkal, körvonalazva tudom megfesteni az érzelmeim kusza, bonyolult, felismerhetetlenségig torzult képét. Szúr. Érzem, ahogy a szívemre nehezül valami és napról napra egyre mélyebbre ránt a bizonytalanság ingoványában. Újra és újra összetörsz, minden pillanattal rosszabbá téve ezt az egészet. Én nem bírom tovább a fájdalmat. Szánalmas vagyok, amiért ezt teszem, de kérlek, könyörögve kérlek, hagyj továbblépni!  Hagyd, hogy elfeledjelek, hogy énis mosolyogva gondoljak vissza azokra az emlékekre, amiket mostmár fel sem tudok idézni! Soha nem voltál hozzám jó, így könyörgöm, most, egyszer az életbe hagyd, hogy lehulljanak rólam a szerelem tövises láncai!

Nem hibáztattalak azért, amit tettél, de attól még fájt. Tudatlant tettettem azért, hogy elhitessem mindenkivel a boldogságom. Furcsa, mert még az elején, egy idő után úgy éreztem, egyenesen kötelességem szemet hunyni afelett, hogy megcsalsz. Lakatot tettem magamra, betapasztottam a szám, kivágtam a nyelvem és bedugtam a fülem, aztán süketen és némán rájöttem, hogy hiába tettem meg érted, te túl fenséges és nagyravágyó vagy ahhoz, hogy egy szerelmes nyomoréknál leragadj és támogasd. Vadságra volt szükséged és kicsapongásra, amit én nem tudtam megadni, pedig feladtam miattad mindent. A többiek azt mondták, idióta vagyok. Az is voltam. Ki az a huszonéves pasi, aki ilyen naiv álmokat kerget még mindig, azután is, hogy látta és tapasztalta az élet legsötétebb oldalait? Szentül hittem, hogy a kapcsolatunk egészséges és helyrehozható. Hogy, ha elnézem a kilengéseid, akkor minden oké lesz, mert te szeretsz. Hallgattam érted. Fel sem merült bennem, hogy míg én mélységet és tisztaságot látok ebben a szóban, te mindenkinek könnyűszerrel mondogatod, tudva, hogy ezzel megkapod, amit szeretnél. Azt hittem, a te szádból csak és kizárólag engem illet. Már az elején láttam, hogy rossz fiú vagy, de naivan arra gondoltam, hogy meg tudlak javítani. Pont én.

Mindenről te jutsz az eszembe. A magányos, üres dombtetőn látom a sziluettedet, ahogy zsebre dugott kézzel, lazán ácsorogsz és vársz, magam sem tudom, hogy kire. Vajon hányan voltak még rajtam kívül? Furcsa, mostmár nem érzek késztetést, hogy odarohanjak hozzád és átöleljem talán teljesen kihűlt tested, tudva, hogy sebeket fogsz rajtam hagyni. Már nem vagyok annyira nagyon önzetlen, mint régen, mégis szenvedek. Talán, mert a gondolattal se merek eljátszani. Éveken keresztül vártam rád, rengeteg időt áldoztam az életemből egy viszonzatlan szerelemre. Még mindig búcsúzom tőled. Egy hete talán, hogy befejeztem az utazgatás. Tudod milyen az SM, nem volt könnyű elintézni a szabadságot. Rengeteg pénzem ráment, de legalább sok helyre eljutottam. Ellátogattam a színpadokhoz, melyekre tudtam, hogy korábban együtt álltunk fel. Még a legelsőhöz is. Visszapörgettem magamban az emlékeim, láttam a könnyeket, a fájdalmat, a büszkeségtől dagadó arcokat. Láttam, ahogy Kai lábát véresre törte az egy teljes számmal kisebb cipő, de ő töretlenül, mosolyogva táncolta tovább a koreográfiát. Láttam, ahogy a Chanyeolék lopva, félrehúzódva csókot váltanak, mit sem sejtve arról, hogy a jövőben ők is szakítani fognak, ráadásul talán még nálunk is csúnyábban. Ilyen lenne a szerelem valójában, külső szemlélőként figyelve? Bárhogy is nézem, ez csak egy vak, mihaszna dolog. Elfelejtteti veled a tényt, hogy egyszer úgyis mindennek vége. Hamis örömöt és boldogságot plántál az emberbe, megtéveszt mindenkit, hogy később még nagyobb fájdalmat okozzon. Láttam magam mosolyogva, ahogy a tömeget pásztázom. Furcsa volt. Manapság már nem érzem azt a szenvedélyt, vágyat és dact, amiért csinálni akartam ezt az egészet. Fáj, hogy mindenért bocsánatot kell kérnem, hogy menekülnöm kell a világ elől és már nincs, aki lelki támaszt nyújtana ezek mellett. Egyre inkább úgy érzem, hogy soha nem is volt.

Képzeld, téged nem láttalak. Pontosan tudtam, merre keressem vékonyka tested - amivel fogalmam sincs, hogyan bírtál mindig megemelni és fenekembe marva még meg is tartani - mégsem bukkantál fel a gondosan elraktározott emlékképemben. Hiába mentem el mindenhová, ahol együtt voltunk, nyomtalanul eltűntél belőlem. Bármi is törölt így ki az elmémből, gyökerestől tépett ki. Lehet az agyam okosabb, mint én, és automatikusan, védekezésképpen megszabadult tőled, hogy ne szenvedjek még ennél is többet... Ha nem lenne az a rengeteg felvétel, talán még a hangodra sem emlékeznék. Akkor mégis miért maradtál benne a szívemben? Nem azt mondtad mikor elmentél, hogy nem hagysz hátra semmit? Miért teszed ezt?

A szakításunk utáni napon valóságos élőhalottként flangáltam céltalanul a házban. Hányingerem volt pedig a gyomrom korgott az ürességtől, testem pedig ijesztően könnyűnek tűnt. Hosszú ideig úgy éreztem magam, mint amikor nem alszol, csak egy-két órát és az érzékeid olyan szinten eltompulnak, hogy mondhatni kívülről látod magad. Sokat sírtam. Elmondtam mindenkinek, hogy ez csak egy félreértés, én tényleg nem csaltalak meg, mert túlságosan szeretlek ahhoz. Úgy tűnt, hisznek nekem, de a szánakozó tekintetek ellenére senki nem segített tisztázni a dolgokat, hiába rimánkodtam. Minden este más kísért el zuhanyozni és más aludt velem, mert a srácok ügyeltek rá, hogy ne maradjak egyedül és ne csináljak butaságokat. Nem értettem, miért nem hagyják, hogy felhívjalak. Elvették a telefonom meg a laptopom, a sajátjaikat is jó messzire elcipelték a közelemből.

Emlékszel, ugye? Ennek ellenére ostoba módon addig tepertem, mígnem újra találkoztunk. Nem vettem a lapot, miszerint ők nem véletlenül viselkednek így és burkoltan, szavak nélkül óvni próbálnak valamitől. A véletlenre fogtam, habár pontosan tudtad, hogy csak úgy, minden ok nélkül nem kerülhettem el Kínába. Kétségbeesetten, vadul gesztikulálva próbáltam tisztára mosni amúgy teljesen tiszta lényemet előtted, hogy aztán könyörgésemmel visszahozzalak magunk közé. Akkor törtél össze legelőször. Elhúzott szájjal, leplezetlen unottsággal a hangodban, mintha csak egy óvodással beszélnél, fintorogva azt mondtad nekem, hogy túl büszke vagyok, ha azt hiszem, pont miattam léptél ki. Hogy a félreérthető helyzet csak egy kifogás volt, hogy megejtsd a régóta esedékes szakítást, amit gyáva módon nem mertél korábban egyenesen kimondani. Hogy köszönöd szépen az együtt töltött időt, élvezted meg minden, de neked bőven elég volt belőlem. Annál a résznél bukott ki belőlem a torkomat kaparászó, visszatartott sírás, amikor közölted velem így utoljára: mikor azt mondtad, szeretsz, csak a nacimba akartál bejutni és levezetni a stresszt, nem hitted, hogy ezzel egy felesleges, fárasztó kapcsolat koloncát varratod a nyakadba.

Hosszú percekig hallgattam. A keménységed egy pillanatra megingott, észlelve, hogy túlontúl őszinte voltál és már csak úgy, megszokásból kezdted el lágyan cirógatni a hátam. Akkor nagyon reméltem, hogy nem látszik meg rajtam, milyen kevés időm maradt az utóbbi időben a táplálkozásra miattad. Míg azt próbáltam kitalálni, hogyan jussak el hozzád, valahogy az olyan dolgok, mint az evés, jelentéktelennek és haszontalannak tűntek. Elütöttem a kezed. Én töretlenül szerettelek, így adni akartam még egy esélyt. Tényleg hajlandó lettem volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna, így rákérdeztem, hogy találtál-e valaki mást. Félszegen, értetlen arckifejezéssel bólintottál, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Az is volt. Erre csak akkor jöttem rá, amikor még utoljára, csalódottan lehajtottam a fejem és hosszú idő után végül hagytam lehullani szememről a vak szerelmesek átláthatatlan kendőjét. Akkor észrevettem azt az irritálóan piros, irritálóan magas sarkakkal megáldott, irritálóan ronda cipőt, pontosan a te kedvenc, fehér darabod mellé helyezve. Szépen mutattak együtt. Nem szóltam semmit, csak hátat fordítottam és olyan gyorsan távoztam, amilyen hirtelen beállítottam a lakásodba.

A többiek persze mindenről tudtak, csak nem akartak szólni nekem. Sejtették előre, hogy ez lesz, mégis készségesen, zokszó nélkül ápolgatták összetört bensőm. Mi ketten pedig gyerekesek lettünk. Korábbi érett, felnőtt, harmonikus viselkedésünknek nyoma sem volt már és ott támadtuk egymást, ahol tudtuk. Mindig ez történik? Létezik, hogy valaki ilyen szánalmas módon kifordul magából? Nem emlékszem ki kezdte. Titokban randizgattam, próbáltam elterelni a figyelmemet kapcsolatokkal rólad, de sehogy sem ment az, ami neked láthatóan igen. Vajon az a lány volt a cipő tulajdonosa, akivel a közös selcáidat küldözgetted Sehunnak?

Én vetettem véget a hónapokig tartó, marakodó, kellemetlen harcunknak. Rosszul éreztem magam, amiért annyi embert belerángattam már a gyerekes bosszúimba, és, amiért újabb és újabb megszégyenüléseket éltem át miattad. Az új, Lu című számodat hallgatva jöttem rá, milyen szánalmas egy olyan emberrel foglalkozni, aki már rég nem törődik velem. Nevetséges voltam, mi? Persze, tudtam, hogy nekem címezted. Meg akartad mutatni milyen jól megvagy nélkülem, milyen jól szórakozol, mennyivel nyitottabb, szókimondóbb vagy úgy, hogy nem kell foglalkoznod velem és az érzéseimmel. Tudatni akartad, hogy te már nem vagy olyan undorító, irányított marha, mint én; azt mondol és teszel amit csak akarsz. Éreztem, hogy engem akarsz bántani vele, ami tulajdonképpen egészen jól sikerült is. Tudtad, mit tegyél ahhoz, hogy még jobban tönkretegyél, én pedig bolond módjára belementem a játékba. Szórakoztál velem. Mond csak, a barátnőd is részese volt ennek? Elmondtad valaha neki, mit műveltünk mi ketten? Már ha ő legalább az volt, és nem csak egy futó kaland, mint én. Ez talán szánalmas, de titokban mindig a közösségi oldalaidat bámultam és felőled kérdezgettem a többieket, hiába zárkóztál el majdnem mindannyiunktól. Kutattam utánad és távolról figyeltelek, mert nem tudtalak elengedni.

Gyűlöltelek. Legalább is, ezt mondtam másoknak. Minden létező dologgal megátkoztalak, a lehető legrosszabbakat kívántam neked, hogy aztán este sírva imádkozhassak az egészségedért és a boldogságodért. Röhejes, ugye? Mert az igazság az, hogy még mindig szerettelek. Sőt, most is szeretlek. Ilyen érzéseket táplálni olyasvalaki iránt, aki nem érdemli meg... Mégsem tudlak semmiért sem hibáztatni. Talán én vagyok a szánalmas, amiért nem voltam elég jó és elveszítettelek. Mai napig van, hogy egy-egy érdekes momentumot nevetve készülök elújságolni neked, aztán oldalra fordulva kapcsolok csak, hogy már nem vagy mellettem, hogy már nem te vagy az oldalamon lévő, üres szék gazdája és, hogy nem te melegíted békésen szuszogva éjjelente az ágyam, míg zuhanyzom. Ha itt lennél, se tennéd.

Mint egy hülye, arra várok, hogy vissza gyere hozzám, miközben egyre inkább elhalványodsz az emlékeimben. Mardos a bűntudat, hogy nem harcoltam eléggé, hogy hagytalak már az első alkalommal elmenni. Fáj, mert tudom, hogy mostmár még a kis civakodásainkat és dühös, elcsépelt, gyerekekhez illő szóváltásainkat sem ejthetjük meg. Remélem, te boldog vagy. Egész életemben arról álmodoztam, hogy olyan szerelemmel fognak szeretni, amilyennek én téged. Erős, tiszta, hűséges és örök... Vajon te miért nem tudtad ezt becsülni? Tudod, ha átvállalhattam volna a betegséged, ha valaki felajánlotta volna, hogy osztozzak veled a fájdalmadon, önként, szó nélkül mentem volna bele, a történtek után is. De nem tette senki. Odafenn hagyták, hogy másodszorra is összetörd a szívem és úgy halj meg, hogy egy egyszerű bocsánatkérést se tudj megejteni, csak hetekkel később, mikor mindenki számára nyilvánosságra hozták a történteket. És te, még nálam is szánalmasabb módon a barátnődet küldted el, hogy elmondja nekem helyetted utólag; sajnálod. Tudod, milyen érzés volt arra kelni, hogy soha többé?

És végső kétségbeesésemben, hogy lassan, apró darabonként eltűnsz belőlem, egyre inkább reménytelennek találom az életem. Amíg nem volt ez az érzés, amíg nem szerettem, tudtam vidáman, gondtalanul élni. De most, hogy már megtapasztaltam, rájöttem, hogy ez csak és kizárólag hozzád tartozik, csak te tudod kiváltani belőlem, a hiánya pedig fullasztó és kegyetlen. Vagyis, tudtad. Mert már nem vagy itt, hogy a füledbe suttoghassam, mennyire szeretlek. Már nincs még csak lehetőségem se arra, hogy valaha megérinthesselek. Mások feladják a dolgokat, mondván, hogy lehetetlen, én pedig itt vagyok és tehetetlenségemben a tényleges lehetetlenről álmodozom. Most, manapság magamat utálom. Ha nem látlak képeken, elfelejtem az arcod, ha nem hallgatom a hangod újra és újra, ahogy énekelsz, elfelejtem a hangod. A szervezetem kézzel-lábbal menekül, nekem viszont csak te kellesz. Nem emlékszem már a jó, közös élményeinkre és csak a maró, keserű, epés érzés maradt meg bennem, amit magad után hagytál 2014 októberében, és ami azóta is napról napra csak érlelődik, erősödik bennem. De tudod mit? Még így, lehullófélben is szeretlek. 


[Ééés igen, ez AZ a Lehullófélben, amit a Taníts, cicafiú! című kis kétrészes firkálmányomban Tae írt a blogjára. Éltem a szerzői jogommal és néhol picit megmásítottam, de remélem, nem került túl messze az elképzelésektől. > <  Btw de jó is lenne, ha az én Park Jiminem is idetévedne~~ :v *irigy a saját karakterére*]

Taníts, cicafiú! 2 / 2

Lebiggyesztett ajkakkal, bambán bámultam az előttem ülő haveromat, aki könnyes szemmel lassan már két perce az asztalra borulva hisztérikusan röhögött. Azt hiszem, először nem esett le, hogy rajtam.

 - Hoseok! - nyüszítettem fel kétségbeesetten, miközben, könyörgő tekintettel vizslattam a feje búbját, remélve, hogy végre kicsit visszább vesz a pofijából - Csak adj már valami tanácsot baszki!

Továbbra is rázkódó vállal esetlenül köhintett kettőt, majd felegyenesedve oldalvást rám lesett. Már kezdtem megörülni, hogy most akkor végre komolyan vesz, de csalódnom kellett. Ahogy jókedvtől csillogó tekintete találkozott az én segélykérő pillantásommal, újból kibuggyant belőle az irritáló, visításszerű nevetés, és hangos koppanással megint az asztalon kötött ki.

 - Nehm... Én ezt nem bírom... - alig hallottam, mit próbált két levegővétel közt kinyögni, de őszintén szólva, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem is akarom. Igazi menstruáló, hisztis picsaként pattantam fel és rúgtam vékonyka testem nem túl nagy erejével bokán, hogy aztán odavetve egy újabb beszólást, miszerint remélem, hogy a legközelebbi akciójánál letörik a farka és nemzőképtelenné válik, otthagyjam.

Körülbelül tíz másodpercig tartott, míg kiértem abból a hülye, méregdrága kávézóból. Mellékesen megjegyzem, a nagy sietség miatt még a napi koffeinem sem tudtam elfogyasztani, így a rossz hangulatom csak tetőződött. A latte valószínűleg érintetlenül ott fog maradni a kis sarki asztalka szélén, mígnem mindenki számára egyértelművé válik majd, hogy a tulajdonosa bizony nem jön érte vissza... Ezen szent tíz másodperc alatt fel sem merült bennem, hogy hány ember volt fültanúja a hirtelen hangulatváltozásomnak, meg úgy az egész szóváltás utolsó perceinek. Ilyenkor valóságos terminátornak éreztem magam, erősnek és sérthetetlennek, leperegtek rólam a dolgok – egy bizonyos ideig.

Sajnos az agyam gyakran durrant el és ezzel tulajdonképpen annyi a baj, hogy túlontúl hamar normalizálódott. Végül is, csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Épp, hogy átléptem a küszöböt, a dühös kifejezés lelohadt az arcomról és újonnan helyette mérhetetlen szégyent kezdtem érezni a történtek miatt. Most a pincérektől kezdve mindenki idióta nyomoréknak fog gondolni! Pedig én csak egy bíztató megnyilvánulást vártam, hogy semmi gond, Taehyung, te jól csinálod, vagy ilyesmi. Mi van, ha most mindenki rajtam nevet? Mit csinálok, ha találkozok valamelyik vendéggel az utcán? Én nem emlékszem az arcokra, de ők biztos nem felejtették el az enyémet. Nyomorék képem van, könnyű megjegyezni. Olyan simogatni való, azt hiszem. Főleg a nyakhajlatomnál. Nem vagyok egoista, de nyugodt szívvel állítom, hogy még a csajoknak sincs ilyen puha bőrük. Lány testbe kellett volna születnem? Nem is tudom. Akkor mit csinálnék olvasás közben? A lányok egyáltalán hogy verik ki? De izé… Nekik nincs is olyanjuk. Akkor ez hogy van? Nekik az az öröm, ha másoknak csinálják, vagy mi? Ez tök jó dolog, menő lehet ilyen önzetlennek lenni, de kössz, nem. Az önkielégítésből nem engedek.

Hirtelen irányt változtatott gondolataimból egy dallamos, csilingelő hang zavart fel, ami azt jelezte, hogy még valaki elhagyta a kis boltot. A mély, érdes torokköszörülést hallva realizáltam csak – teszemhozzá, meglepetten -, hogy még mindig az ajtó előtt szobrozok. Arrébb oldalazva megigazítottam pink baseball sapkámat, jó erősen a szemembe húzva, azzal a gyerekes gondolattal, hogy így elbújhatok a világ elől. Struccpolitika. Ha én nem látok senkit, mások se engem. Ó, bassza már meg a Föld, amiért nem Tae kompatibilis! Bassza. Meg. Kell a francnak vagina, megyek az ufókhoz, vagy mittudomén! Ők legalább értékelnek.

Szerencse, hogy percek múlva a gondolataim másfelé terelődtek, és újonnan azért átkoztam magam, mert nem tettem valami jobb, ütősebb megjegyzést arra a lófejű, szexista köcsögre, ha már így alakult. Gúnyt űzött belőlem! Az ártatlanságomból! Na, majd megtanulja, kivel van dolga. Nem hiszek ebben a woodoo babás dologba, de azért mindenképpen teszek vele otthon egy próbát. Átszúrom az ágyékát. Jó sokszor. Varrni azt nem nagyon tudok, de ha ráírom szép nagy betűkkel, hogy HOSEOK, akkor csak érezni fogják a szellemek, kit hol kell letámadni feketemágiával.

Mivel tudtam, hogy magasról tesz a nemi identitásomra - mondván, hogy amíg nem mászok rá, addig neki oké, meg amúgy se aggódik, mert ha fizetnék érte, akkor se dugna meg - úgy döntöttem, kiöntöm neki a lelkem. Hatalmas dilemma után invitáltam meg magammal, még hatalmasabb reményekkel. Még a kávéját is én álltam! Na várjunk csak… A köcsögje! Biztos megissza az enyémet is. Amúgy nem értem, mi baja velem, szerintem szexi vagyok a magam módján, csak nehéz erre rájönni. Keresni kell. Nagyon, nagyon kell keresni. Neki túl nagyok az elvárásai. Egyszer lefeküdt egy fiúval csatak részegen, másnap kétségbeesetten mesélte nekem, hogy mikor az aktus felénél egy fokkal józanabban hiába kaparászta a srác lapos mellkasát, elbőgte magát, mert leesett neki, hogy annak ugye nem véletlenül nincs melle. Azóta csak ritkán iszom alkoholt és azt is csak egyedül, biztos, ami biztos...

De ha ez számít, én járnék magammal. Vaj szívem van, és na. Csak, hogy ne legyek egyedül. Tökre poén lenne eldönteni, ki legyen a domináns fél, meg ilyesmi. Sőt, ami azt illeti, Hobival is megpróbálkoznék, ha úgy adódna. Kíváncsiságból. Jézus, de jó combjai vannak! Ránézel, és ilyen instant orgazmus. Gyakran ad ihletet. Szeretem nézni amikor leejti a dolgait és morcosan, lassan lehajol értük. Isteni szerencse, hogy még nálam is ügyetlenebb és ez gyakran fordul elő! Nem viccelek. Kár, hogy egy világi suttyó szegény.

 - Aish! - magamban morgolódva vágtam egy hátraarcot, mikor realizáltam, hogy céltalanul bóklászom az utcákon. Vissza nem akartam menni a kávézóba, gondolván, hogy haverom ismeri a temperamentumom, talán már ő is röhögve továbbállt.

Előjött belőlem a hajdani falusi kölyök, egyfajta pánik lett úrrá rajtam a rengeteg, rohanó ember láttán, akik eddig mondhatni fel sem tűntek. Éhes, rajzó sáskarajra emlékeztetett az egész. Megállás nélkül rótták a köröket, épphogy csak kikerülve engem. Én is ilyen felnőtt leszek?

Úgy döntöttem, inkább hazamegyek és beszélek a problémám forrásával, Park Jiminnel. Hálátlannak tűnhetek, amiért így nevezem őt, mikor korábban még példaképemnek hívtam. Őszintén szólva elég hűséges, ragaszkodó típus vagyok, szóval még mindig annak tekintem, csak van itt egy aprócska kis gebasz. Miért nem említette senki, hogy ennek a srácnak egy darab szégyenérzete nincs? Még egy egészen minimális se! Az ő szavaival élve, a saját anyja szűziesebbnek tűnik nála. Sőt! A poén az, hogy talán az is. Istenbizony még az odavetett kis hangulatjeleiből is úgy süt a szexualitás, hogy én érzem magam kellemetlenül, amiért nekem címezi őket. Főleg, hogy nála mindent, de tényleg mindent a lehető legperverzebb módon kell érteni, mert a napjainak körülbelül kilencven százalékában valami olyanra gondol. A maradék tíz azt az időt foglalja magába, mikor nem álmodik, csak amolyan önkívületi állapotban szunyókál békésen.

Az egész akkor kezdődött, amikor felfedezett, úgymond. A saját kis csoportjába is megosztotta a blogomat, mondván, hogy mindenképpen kövessenek majd az olvasói a jövőben, mert fantasztikus, amit csinálok. Nagyon nagyot túlzott, mégis úgy örültem, hogy azt hittem menten levetem a nem létező bugyimat is, mert időközben tuti, hogy átnedvesedett. Viszont! Azzal nem számoltam, hogy ő nem csak a történeteiben ilyen kis nyitott, úgymond. Az első szóváltásunk során tök random sikeresen felvilágosított a szex legkülönfélébb kellékeiről és eszközeiről, amit egy kellemes, forró délután, a besötétített, kulcsra zárt ajtajú szobámban nagyon szívesen elolvastam volna a drága jobb kezem társaságában, de csakis valami történetbe foglalva. Az, hogy ezt konkrétan nekem mondta, ráadásul még választ is várt rá, kiütött. Mit mondjak? Mi a fészkes fenét mondjak? Hogy kössz, lesz mire verni este? Az a poén, hogy fordított esetbe szerintem ő megtette volna. Még én is, majdnem. Főleg, mikor hangüzenetet küldött. Az a kellően férfias, dallamos hang… Úgy kellett rácsapnom a kezemre, hogy nyugodjon le a kis rohadék. A dugi erkölcsöm valahogy előtérbe került és megvédett, de máskor mi lesz?  Úgy éreztem magam, mint akit épp átcsábítanak a sötét oldalra – sikeresen.

Én viszont, tapasztalatok híján, gátlásokkal tömve megint máshogy álltam a dologhoz. Persze, az, hogy a blogját olvasom, ad egyfajta el nem ismert perverzitást. Hoseok is tudta, miket nézegetek szabadidőmben, de sose mondtuk ki, hogy az én farkam szavakra és sorokra áll, hanem mindig úgy beszéltünk a dologról, mintha csak egy átlagos honlapokat böngészgetnék. Így nem éreztem rosszul magam és szerintem ő se. Megmaradt valami magánszférám, vagy nem is tudom, minek nevezzem. De azzal, hogy Jimin ilyen témákkal dobálózott, felzaklatta a kis hercegnőlelkemet. Nem tettethettem az ártatlant, mert tudta, hogy olvasom, amiket ír. Mégsem tűnt helyénvalónak belemenni egy játékba, ami nekem teljesen ismeretlen terep. Nem Taehyungos. Nem és kész.

Hozzá kell tenni, hogy csak gondolatban voltam ilyen okos. A tény, hogy ilyen domináns és láthatóan jól szórakozik rajtam, minden egyes alkalommal kurvára felizgatott. Miféle ferdehajlamaim vannak titokban nekem? Ennek ellenére, okosan csak odavetettem egy mosolygós szmájlit azt szevasz. Más téren igyekeztem kompenzálni a hiányosságaimat, egy pillanatra se hagytam ellaposodni a beszélgetést, szóval írtam mindent, ami eszembe jutott. Konkrétan, a fél életemet. Zavarban voltam, ami annyira szánalmasan és röhejesen meglátszott, hogy miután jóéjszakát kívánt én pedig leültem visszaolvasni az aznapi szóváltásunk, hajamat tépve küldtem el magam kismilliószor a picsába. Mégis mit tehettem volna? Tele volt az egész elgépelésekkel, érezhetően hol formálisan viselkedtem, hol kötetlenül, magamat pedig olyan szinten érdektelennek találtam, hogy az már fájt. Mindig ez van.

Olyan, mint amikor az ember hirtelen nő és a végtagjaival még olyan nevetségesen csálén jár. Na, nekem az egész lényem ilyen nevetségesen csálé. Azt, hogy zárkózott vagyok, tényleg úgy értem, hogy zárkózott vagyok. Aki pedig nem beszél túl sokat, annak szavai akarata ellenére gyakran túl élesek és furcsák, nem odaillőnek tűnnek, pedig komoly erőfeszítést igényelnek.

A múzsám viszont megtalált. Egy hónap alatt további két kis egyrészes született, ami azért csoda, mert én tényleg egy hetet ülök minimum fölöttük. Mint valami tyúk, baszki. Kicsit nyitottabb lettem a firkálmányaimban, csakhogy ez plusz rásegített a dilemmámra. Milyen már, hogy amit a karaktereim meg mernek tenni, arra én még gondolni se? A szerelemről legalább könnyű beszélni, ha egy olyan ember a mentorod, akinek történetesen Park Jimin a neve. A szavak olvastatják magukat, mert a valós alap könnyen visszaadja a dolgokat. Kár, hogy neki sosem tűnt fel, hogy újonnan róla írok… A kevéske közös élményből meglepően sokat tudtam beleszőni a JongKey párossal írt szösszenetembe, ami elvileg ismét borzasztóan tetszett neki. A SHINee Kibumja a divatszerető mivoltával és kicsit lánykás megnyilvánulásaival valamennyire emlékeztetett magamra, Jonghyun férfias külleme és lágy hangja meg természetesen rá. Nem mintha nem mindenbe magunkat láttam volna…

Apropó, leszedtem a Magamról nevű kis modulomat. Idézetet nem írok bele, mert minek, ha egyszer úgyis netes és bárhol máshol olvasható, más ötletem meg nincs. Hát ember, bocs, hogy nem tudom öt sorban elregélni, ki vagyok! Még én sem tudom… Érdekel egyáltalán valakit? És szégyen, nem szégyen, amúgy se nagyon merem felvállalni magam. Képet meg pláne nem tennék ki. Mi van, ha máshogy képzelnek el? Ha csalódnak bennem? Ha észreveszi egy ismerősöm és jól pofán nevet? Mert addig oké, hogy páran tudnak az identitásomról, de egy meleg fiúkról írt ficikkel teli izéhez mit szólnának? Még Hobi se tud róla. Talán jobb ez így. Egy gyáva ember vagyok és kész, nyílt titok. Talán nekem is rendes, hetero kapcsolatokkal kellene foglalkoznom, azt többen értékelnék. Az a pár nagyon fiatal olvasóm – és itt nem a kor a probléma, csak nem találtam rájuk más, megfelelő megnevezést - is lekopna végre. Értékelem a véleményt, hálás vagyok minden egyes betűért, de valahogy más, szavakban megfogalmazott, kismillió helyen elírt orgazmusát kellemetlen elviolvasni. Vajon hogy keveredtek hozzám? Én egy mélyebb, elgondolkodtató témát próbálok képviselni. Ezek szoktak egyáltalán gondolkodni? Hát francba is. Kim Taehyung, vegyél vissza a pofádból! Ilyen érzés lehet előadónak lenni. Te akarsz közvetíteni a zenéddel, és habár mindenki azt hiszi, tudja, mit, alig vannak páran, akik tényleg átlátják a dolgot. Éljenek a „fanok”. Mindegy.

Otthon egy gyors köszönés után egyből bebaktattam a szobámba. Apámmal régen nagyon jó viszonyt ápoltunk, tipikusan apuci kicsi, babusgatott fia voltam. Aztán ugye, a változás - de cink így beszélni róla - után eléggé megromlott a kapcsolatunk. Makacs vagyok, sok mindenkinek benyelek sok mindent, de tőle valahogy nem megy. Ő úgy bántott, hogy mindent tudott rólam, és tudta, hova üssön ahhoz, hogy fájjon. Azóta ha úgy adódik és meg kell ölelnie, vagy ilyesmi, életem legkellemetlenebb pillanatait élem meg. Általában ilyenkor állok, mint fasz a lakodalomban, ő meg röpke öt másodperc után úgy ugrik el tőlem, mintha minimum leprás lennék. Felesleges erőltetni a gesztusokat...

És a legnagyobb problémámat még el se mondtam Hoseoknak. Jobb is, legalább nem nevet ki. Sajnos Jimin megunta az éjszakába nyúló chatelést és arra hivatkozva, hogy az igazi írói eszmecserét csak szóban lehet megejteni, elkérte a telefonszámom. Gondolom egyértelmű, de azért megemlítem, hogy nem nagyon szoktam senkivel se anyámékon kívül beszélni rajta. Ennek két oka van. Egy, hogy nincs kivel, kettő, hogy gyűlölöm a hangom. Elcsuklik, elhalkul, vagy éppen egyáltalán nem is jön elő, hiába keresem. Egyszerűen nem. Szemkontaktus nélkül én egy nulla vagyok, ilyenkor csak még rosszabb az egész. Éppen ezért nagyon hárítottam, mindenféle röhejes kifogást kitaláltam már, egészen addig, míg szegény meg nem elégelte. Konkréten rámszólt, hogy minek nekem telefon, ha sosem érek rá beszélni. Igazából ez jó kérdés, mert három hónapig spóroltam rá mégis alig használom. Nem a legdrágább, legjobb darab, de ez van. Mögöttem nem állnak zsíros nagyszülők, akik havonta csak úgy hobbiból hozzámvágnak egy marék zöldhasút, hogy na nesze, vegyél cukrot, vagy mittudomén. Á, dehogy. Régebben nem mondom, hogy nem csinálták, de mostanában megrögződésük, hogy hülye kamaszfiúként kotonra meg ilyesmire költeném, szóval szívás. Ez aztán a családi szeretet és az összetartás!

Kedvetlenül benyomtam a gépem és átszivárogtam egy normális, otthoni ruhába, ami egy melegítőből és egy bő, szürke pólóból állt. Baromira jól nézett ki a kis pálcikatestemen, mondhatom. Hazaérve mindig mintha kikapcsoltak volna bennem valamit, az addigi tízesre értékelt külsőm hamar mínuszba hágott. Hihetetlen, hogy a helyes testtartás, a gondosan kiválasztott ruhadarabok meg ilyesmik mennyit dobnak az emberen!

Valahogy nem lepett meg a tőle kapott üzenetem. Éreztem előre, hogy a minap megejtett és engem rendkívül felzaklató, kínos telefonbeszélgetésünk után találkozni akar majd. Lényegtelen, hogy egyikünk se szólalt meg percekig, akkor is csak egy-két szót, á, mit számít az? Neki miért is számítana? Csak az olyanok foglalkoznak az ilyesmivel, mint én. A francba is már magammal! Még az is zavart, hogy ő azokkal az ujjakkal ír nekem, amikkel azt a rengeteg mocskos, sötét ígéretet írja a műveiben. Sőt, ha már itt tartunk, azokkal szokta magának elintézni a… szóval AZT. Tehát, ha továbbvisszük a közvetett csók elméletét, ez most ez közvetett szex?

Rövid gondolkodás után magamra öltve a lehető legmagabiztosabb formámat, válaszoltam.

Park Jimin, 15:32
Héjj, cicafiú!:D Hétvégén ráérek. Nem csinálunk együtt valamit? (A kérdőjel formalitás, semmilyen téren nem fogadok el nemleges választ;) )

Kim Taehyung, 17:12
Csináljunk? 

Kim Taehyung, 17:13
Adnak egy jó filmet a moziban:)

Park Jimin, 17:13
Ha már elmegyek odáig vonattal, ajánlom is, hogy jó legyen…

Kim Taehyung, 17:14
Remélem szereted a romantikát…:p

Park Jimin, 17:15
Uhh, inkább jobban átgondolom a dolgot. Erre alszom egyet, fel kell készülnöm lelkileg.:(

Park Jimin, 17:20
Várjunk

Park Jimin, 17:20
A szex is romantika?

Kim Taehyung, 17:20
…

És így kerültem én egy, még nekem is túl nyálas film vetítésekor a moziba, Jiminnel karöltve. Nem igazán tudok mit mondani a hangulatra. Furcsa volt. A legdrágábbnak tűnő, mai divatnak leginkább megfelelő ruháimat vettem fel – ami nem volt nehéz, tekintve, hogy az utóbbi kritériumnak szinte az összes megfelelt -, ezzel szemben ő csak amolyan laza hanyagsággal sötét, erősen szakadozott farmert és fehér pólót húzott magára. Kicsit cikinek éreztem, amiért én vele ellentétben ennyire kinyaltam magam, és előző este még arckrémekkel és arcpakolással is megspékeltem a dolgot. Talán félreértettem valamit? Még javában utánam kutakodott a tömegben, mikor én már réges-régen kiszúrtam átlagos, mégis rendkívül feltűnő lényét, csak gyalázatos módon féltem megközelíteni. A látvány, ahogy minden lány valamilyen módon reagál a közelségére, enyhén szólva felzaklatott. Csak néztem, ahogy filmes jelenethez illően összesúgnak a háta mögött és mutogatnak rá, ahogy elhalad mellettük. Azt hinné az ember, hogy ez csak marketing fogás, de a saját szememmel láttam basszus! Végül is, a dús, cseresznyepiros ajkak, a hófehér bőr és a gyönyörű, sötéten csillogó, bűnös ígéretekkel teli tekintet túl csábító ahhoz, hogy csak engem fogjon meg. Mert igen, ő velem ellentétben nem az a fajta volt, aki csak a jól beállított képeken nézett ki dögösen. Teljes valója talán még gyönyörűbb is volt.

Végül igazi taktikai dámaként suttyomban felhívtam telefonon és villámgyorsan elhadartam neki, hol keressen, hogy aztán tudva, merről fog közelíteni, hátat fordíthassak neki. Mindenáron el akartam kerülni azt a bizonyos szemezést. Nincs szörnyűbb, amikor még nem vagytok elég közel, így csak esetlenül bámultok hosszasan egymásra, még kínosabbá téve ezzel a helyzetet. Arra szerettem volna kényszeríteni, hogy megszólítson, rámköszönjön, kezdeményezzen, de a dolog rosszul sült el. Úgy döntött nem törődik az ilyesmivel, bizonyára szükségtelennek találta, mert egyszerűen csak hangtalanul és észrevehetetlenül mögém lopódzott, majd lágyan átkarolt hátulról a derekamnál és mellkasához szorította mozdulatlanná dermedt testemet. Csak akkor esett le, hogy elfelejtettem levegőt venni, mikor tüdőm őrült módon kezdett bennem segítségért visítozni, hogy ne kínozzam már tovább. Eleget téve a kérésének egy nagyot szippantottam a levegőből, ami még nagyobb hiba volt, mert így megteltem Jimin egyszerű, férfias és – kövezzetek me, de – izgató illatával. Túl sok inger ért hirtelen.

A perzselően forró, hátulról teljesen hozzám nyomódó test, a nyakamat csiklandozó lélegzet, a hasamnál tartott, összekulcsolt ujjak és a bódító aroma kellemes bizsergést váltott ki belőlem, sajnos a legkülönfélébb helyeken. Nem értettem, mire fel ez a viselkedés, de nem akartam nagyon boncolgatni, csak élvezni szerettem volna egy kicsit a hirtelen jött meghitt hangulatot, ami egy aprócska pillanatra tényleg elfelejtetett velem mindent. Viszont a rengeteg figyelő tekintet hamar elrettentett, így kénytelen voltam paprikapiros fejjel mozdulni valamerre, amit ismeretlen okokból rossz irányba tettem először és véletlenül még jobban hozzápréselődtem. Soha nem voltam az a pirulós fajta, de az egyenesen a fülem mellett megejtett apró, jóleső sóhaj hallatán éreztem, hogy egy fokkal még sötétebb árnyalatot vett fel a képem, így kibontakozva a szorításából eltávolodtam tőle annyira, hogy épp csak kartávolságra legyünk egymástól. Megeresztett egy sejtelmes vigyort.

Jó volt. Jó volt szemtől szembe állni valakivel, akit az életemnél is jobban tiszteltem és jó volt, hogy ez az illető ilyen meleg fogadtatásban részesített engem – amit amúgy nekem kellett volna, tekintve, hogy ő a vendég -. Főleg, hogy soha életembe nem volt hozzám ilyen közel egy ilyen férfi, meg, ha már itt tartunk, annak férfiassága végképp. Talán nem helyes a legelső találkozásnál ilyesmire gondolni, de könyörgöm. Én ismertem a legsötétebb és legperverzebb gondolatait is, szóval nem tudtam csak úgy elnézni a tény felett, hogy konkrétan még a szívverését is tökéletesen éreztem, pedig picit alacsonyabb is nálam! Csak zavart rohadtul, hogy mindez egy pályaudvar kellős közepén történt, rengeteg titkos és nyíltan minket bámuló emberrel körülvéve. Egyetlen örömöm az maradt, hogy a vérem a fejembe szállt, nem pedig máshova. Amilye kis izé vagyok, csoda, hogy nem sültem el pusztán az érintésétől.

Utána gyorsabban mentek a dolgok. A filmig még volt háromnegyed óra, korábban meg nem akartunk menni, így beugrottunk fagyizni egyet. Szörnyű volt… Imádom a fagyit, főleg a karamellásat, de amikor valaki tátott szájjal, végig árgus szemekkel nézi, ahogy bizonyos személyek miatt diszkréten, épphogy csak kidugom a nyelvem, az egy pöppet zavarba tud hozni. Mert ezt tette. A legapróbb rezdülésem is követte, gondosan elraktározva magában a lényemet. Én pedig szinte éreztem, mikre gondol közben, mert pontosan az arcára volt írva az éhség - más értelemben. De még csak most találkoztunk először! A jeges finomság felénél kapcsoltam, hogy valószínűleg nem véletlenül kívánta meg pont ezt az édességet. Ő ahhoz túl ravasz. Annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, merre vagyok fejjel. Egy darabig igyekeztem én is hasonlóan intenzív tekintettel bámulni őt, de hamar rájöttem, hogy ettől csak még rosszabb lesz a helyzetem. Kínomban feltámadt a fanboy énem, így kihasználva azt, hogy társaságom érdeklődési köre végre hasonló, beszélni kezdtem. Ő pedig vevő volt rá, figyelmesen hallgatott, bele-bele szólt, olykor még helyeselt is. Annyira jó érzés volt, hogy nem kellett visszafogni magam! Bár még mindig nem értem, hogy lehet Chen a kedvenc tagja, mikor mindig Luhant nyomatja. Rövidesen a blogom is szóba került, ekkor – legnagyobb döbbenetemre – átvette tőlem a szót. Valamiért a JongKey párosítást nagyon dicsérte, azt mondta, teljesen át tudja érezni a helyzetet, és úgy zseniális az egész, ahogy van. Én csak zoknimig pirulva hallgattam.

A mozit majdnem lekéstük. Láthatóan elszámoltuk magunkat, mert utolsók közt vásároltuk meg a jegyünket, ami igencsak hátra szólt. Én viszont örültem, hogy legalább van helyünk, annak meg pláne, hogy maga a film még nem kezdődött el. Egyikőnk se lepődött meg, hogy mögénk már nem került senki, az emberek többsége, beleértve engem is, jobban kedveli a középső sorokat. Mégis, töretlen jókedvvel vetődtem be a székembe, magunk közé téve a kólát, vigyorogva tekintve a hatalmas, már a reklámokat játszó vászonra. Miután közöltem, hogy keveset szoktam inni, moziban meg még annyit se, megállapodtunk, hogy egyet veszünk és osztozunk rajta. Jimin keresztbe tett karokkal ült a jobb oldalamon, bizalmatlan pillantásokkal illetve a sötét termet. Nem feszengtem mellette, de furcsán éreztem magam. Miért foglalkozik velem? Ha nem én írom a történetet, hanem a sajátom zajlik, akkor nem tudom irányítani a szálakat. Nincsenek tapasztalataim, fogalmam sincs, mi lesz, mi szokott történni egy randin. Randi ez egyáltalán? Talán ő nem úgy tekint rám, mint én rá… Várjunk csak, akkor én mégis hogy tekintek rá? Alkalmas lennék egy kapcsolatra, mikor a figyelő szemek olykor akaratom ellenére is felzaklatnak? Alapjáraton leszarnám, de ha vele vagyok, nem megy. Meg akarok felelni, azt szeretném, hogy senki ne tartsa furcsának, ha megöleljük egymást. Meg merem én egyáltalán ölelni? Ha hozzámér, konkréten elfolyok…

Óvatosan, a szemem sarkából rápillantottam. Hiba volt. Engem nézett, erotikusan – túl sokat olvastam, jesszus – rágcsálva alsó ajkát, láthatóan nagyon gondolkodva valamin.

 - Taehyung… - basszus, máris? Készen állok én erre? – Szerinted mennyire nézhet ki furcsán, hogy két pasi beül egy ilyen filmre?

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, hátravágódtam ültömben, egy pillanatra behunyva a szemem. Elgondolkodtam a szavain.

 - Semennyire. Mi csak ihletet gyűjtünk – nyomatékosításul a vászonra szegeztem tekintetem és magabiztosan bólintottam egyet. Így van. Mi csak megnézünk egy filmet. Mit várok?

Amúgy is, talán a férfibüszkeségének nem esne jól, ha kimondanám az igazságot.

 - Taehyung…

 - Mi van már? – esdeklő szavait hallva ismét rápillantottam, kényszeredetten elszakítva tekintetem a közben lassan elinduló animációról, majd a kora délután történteket idézve kővé dermedten bámultam a tőlem pár centire levő, a sötétben alig-alig látszó arcra.

Szemei valósággal ragyogtak, ajkait elnyitva bámult rám, de nem tett semmit. Csak nézett, majd lejjebb sandított, egyenesen a számra. Nagyon szerettem volna, ha akkor, ott ezt az apró gesztust nem veszem észre, de mivel nem így történt, kénytelen voltam nagyot nyelve kényszeríteni magam, hogy ne pánikoljak be és ne forduljak el a lehető leggyorsabban.

 - Mi van akkor, ha találtam egy jobb lehetőséget az ihletgyűjtésre? – és kész, végem, ahogy azt a tíz centit szinte teljesen lecsökkentette a vérem őrült száguldásba kezdett, a fejem pedig sehogy sem akarta abbahagyni azt az idegesítő zsongást.

Gyomrom ököl méretűre zsugorodott, valamiért biztosra vettem, hogy elrontottam, mert egyfajta különös, bizsergésszerű valamit kezdtem érezni benne. Te. Jó. Ég. Ez most megcsókol? Komolyan, komolyan megcsókol? De én még sosem csókolóztam. Tényleg úgy kell, ahogy mindenki leírja? Mozgatni is kell? Hogy? Mi van, ha összekoccan a fogunk, vagy ha véletlenül ráharapok? Amúgy is midig rágcsálok valamit, mi lesz, ha ő lesz az új áldozatom? Ezt nem szabad, a végén még kiábrándul belőlem! Csak át kell vészelnem valahogy, otthon meg majd jó alaposan utánaolvasok, hogyan kell ezt az egészet lépésről lépésre. Csak leírják valahol…

 - Izé, Jimin, nekem nincs ebben tapasztalatom, nem lehetne, hogy… - türelmesen várta, mit szeretnék, ám mikor felfogta, hogy mit akarok kihozni ebből, inkább mégis félbeszakított, nem meglepő módon, a szájával.

Soha nem értettem, mi a jó ebben. Az ember úgy születik, hogy az ajkai összeérnek, mégsem alél el saját magától. Akkor miért élvezik, ha egy másik személy érinti össze párnáit az övékkel? Mi ebben a jó? A bőr az bőr és kész. Aztán hirtelen mindent megértettem. Ahogy az a puha, érintésért könyörgő kis része hozzám nyomódott, testem örömittasan felsírt a szívem pedig megszűnt dobogni. Aztán mozogni kezdett. Rezzenéstelenül tűrtem az édes, becézgető, simogatásszerű kényeztetést, szinte elolvadva a termetéhez képest vaskos, erős karjaiban. Hé, mikor kerültek ezek egyáltalán körém? Le sem esett, hogy nekem is kéne tennem valamit, míg halkan kuncogva el nem húzódott. Először értetlenül, már-már felháborodva mustráltam arcát, majd észlelve a hibámat elvörösödve leszegtem fejemet, hogy elrejtsem zavaromat. Pontosan ettől féltem!

- Hát – nem is csináltunk semmi különöset, akkor mégis mitől ilyen mély és rekedt a hangja? -, tényleg nincs.

Felhergeltem magam a nevetésén és a tényen, hogy elismeri állításom. Azt kellett volna mondania, hogy nem volt olyan rossz, nem? Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy nekem is mozognom kéne? Aish! Saját magamon felbátorodva, dacosan ismét felszegett állal egyenesen belebámultam a mosolytól félhold alakúvá vált, sötét szemekbe. Hogy lehet a sötétbarna ilyen gyönyörű? Rühellem pedig ezt a színt. Normális ez?

 - Akkor taníts! – vigyora félelmetes gyorsasággal változott vissza egy ragadozó diadalomittas, sejtelmes somolygásává, íriszei pajkos csillogása pedig figyelmeztető villanássá vált, de valamiért már nem riadtam vissza, sőt, én hajoltam közelebb hozzá – Taníts, cicafiú!

És igazam volt, rengeteg ihletet szereztünk onnantól kezdve mi együtt… 


[Ha tetszett, kérlek, valamilyen formában jelezd nekem!:) Kicsit meglepődtem, mert az első fele az eddigi legnagyobb megtekintésszámomnak a háromszorosát produkálta, de nagyon hálás vagyok érte és a rengeteg véleményért is! Taehyung karakterét nagyon megszerettem. Gondolkodom egy bónusz részen, hogy perverz-Jimin szemszögéből is kicsit jobban értelmet nyerjenek a dolgok. Érdekelne valakit?^^

Köszönöm, hogy elolvastad!💚]