Pillowtalk (OS)

Hunchul hatalmasat szívott a cigarettájából. Tudta, hogy kedvese utálja, ha rágyújt, mégsem bírt megálljt parancsolni magának. Sejtette mi fog következni és úgy érezte, ha másra nem, de legalább nikotinra szüksége van ahhoz, hogy megőrizze pillanatnyi nyugalmát.

Leplezetlenül bámulta a közvetlenül mellette pihegő Jonghyun kidolgozott, bronzbarna hátát és egy pillanatra eltöprengett. Nem szeretett hosszasan elmélkedni a dolgain, mert általában annak az lett a vége, hogy saját maga is rádöbbent: rossz úton halad az élete. Ám most ezt is megtette. Úgy érezte, még így, utoljára, igazán elgondolkodhat azon, mennyire szörnyű is az, amit csinálnak ők ketten. Figyelte a pőre, kicsi, mégis izmoktól dagadó testet, amiről habár percekkel korábban szentül hitte, hogy az övé – mert erről maga a másik fiú biztosította -, tudta, hogy sosem volt az. Hogy is lehetne egy már másoknak eladott termék pont az ő tulajdona?

 - Ha cigizel, akkor én lelépek. – Megint ez volt. Hiába nézett, nem látott; nem vette észre, párja mikor fordította felé a nemrég még a tejfehér párnába fúrt buksiját.

A számára oly’ kedves, émelyítően rózsaszín tincsekkel keretezett, szoborszerű arc most semmiféle érzelemről nem árulkodott. Merev volt, hideg és élettelen, olyan, amilyennek lennie kellett. Nyoma sem volt már a kipirult orcájú, a gyönyörtől nyögdécselő, bájos embernek. Visszaváltozott. Idol lett. Hunchul valósággal köpte magában ezt a szót. Gyűlölte, ahogy azokat is, akik megkapták jelzőnek, Jonghyun mégis elérte, hogy őt szeresse. Még akkor is oda volt érte, amikor látta, ahogy más nőkkel hősszerelmesesdit játszik, vagy épp a saját csapattársaival produkál túlontúl intim helyzeteket. Akkor is megbocsájtott, amikor nyíltan félrelépett. Hiába volt fiatalabb és gyakran meggondolatlan, ezen a téren úgy tűnt, sokkal érettebb.

 - Amúgy is lelépnél – felelt végül. Kedves akart lenni, vissza akarta magához édesgetni korábbi kedvesét, de nem ment. Valahol belül már régóta vágyott az őszinteségre. Akarta, mert nem kapta meg.

 - Korábban ezt nem bántad.

 - Korábban ezt sosem mondtad így, a szemembe – kacagott fel, gúnyosan imitálva Jonghyun meglehetősen magas hangját – Csak csendben elmentél és úgy tettél, mintha mi sem történt volna.

Tudta jól, hogy szemei nem vidámságról árulkodnak, de kíváncsi volt, partnere észreveszi-e?

Vajon feltűnt valaha valamelyiküknek, hogy mit érez a másik? Percekig szótlanul meredtek egymásra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy egyikük sem tudta, mit mondhatna. Kerülgettek valamit, ami akkor még mindkettejük számára megfoghatatlannak tűnt.

 - Iron…

 - Eddig még sosem hívtál így – immáron nem is próbálta palástolni csalódottságát.

 - Akkor még olyan volt a kapcsolatunk, hogy nem volt rá szükség – Jonghyun lassan, fel-fel szisszenve ülőhelyzetbe tornázta fáradt, elnyűtt testét, és míg összeszedte minden erejét, mélyen beszívta a dohányfüsttől elnehezült levegőt – Azt hiszem, be kell ezt fejeznünk.

A fiatalabb kócos, fekete hajába túrt. Felsejlett előtte, ahogy a másik korábban megannyiszor hasonlóan cselekedett, csak sokkal finomabban, egy sokkal intimebb helyzetben. Tekintete megakadt társa kiszívásoktól tarka nyakán és azon kezdett el gondolkodni, abból a rengeteg foltból vajon hány lehet az övé. Nem volt féltékeny, és ez valahogy még nagyobb riadalommal töltötte el.

 - Key tudja, hogy megint nálam vagy? – férfibüszkesége arra kényszerítette, hogy kapcsolatuk legnagyobb megrondítóját visszavágás gyanánt ne szólítsa a rendes nevén.

 - Búcsúzni jöttem, Iron…

Szóval nem tudja.

 - És mióta köszönnek el az emberek így egymástól?

 - Mikor idejöttem, nem volt tervben, hogy szeretke…

Hunchul nem bírta tovább hallgatni.

 - Ez szex volt, Jonghyun. Mi már régóta nem szeretkezni járunk össze – meglepődött, mikor rájött, hogy valóban így gondolja.

Hiába nézett végig a másik testén újra és újra, már nem hozta úgy lázba, mint korábban. Viselkedése ellenére is érző és sebezhető szíve egy élő, húsvér emberre vágyott. Olyanra, amilyen az alacsonyabb már nem volt.

Ismét beállt a csönd. Tudták, hogy egy olyan dolognak készülnek véget vetni, ami már az életük szerves részévé vált, és valahogy megijesztette őket a tudat, hogy ezzel minden lezárulhat. Megriadtak és felmerült bennük, hogy talán ezt mégsem kéne. Hogy van még számukra esély, a megszokás talán ismét szenvedéllyé válhat idővel. Aztán a mindent beborító, rideg valóság, amelyet már nem fedett a szerelem kusza, rózsaszín köde, ráébresztette őket, hogy márpedig muszáj lépni.

Hunchul bizonyult az erősebbnek. Habár tudta, hogy még mindig szeret, nem bírta tovább elviselni a helyzetet. Nem akart pótlék lenni, nem akart saját magának fájdalmat okozni kedvese hidegségével. Nem akart egy báb bábja lenni, és egy olyan személlyel élni, akit elvileg a saját nézetei szerint zsigerből gyűlölnie kellene. Öltözködni kezdett, és őszintén remélte, hogy majd, ha másfél óra múlva, a lehető legminimálisabb lélekjelenléttel, a legkülönfélébb szerekkel a szervezetében visszatér a lakásába, Jonghyun már nem lesz ott. Elmegy, és megpróbál egy neki tetsző, tiszta és boldog életet élni, Kibummal az oldalán.

 - Köszönök szépen mindent.

[Rövid, valószínűleg tök felesleges magyarázat, mert miértne: A kettejük között húzódó, egyre nagyobb szakadékra és ellentétre szerettem volna felhívni a figyelmet. Hunchul végig tudta magáról, hogy rossz úton halad, ahogy azt is, hogy egyedül párja miatt nem süllyedt még mélyebbre. Jonghyun viszont megváltozott. A felfelé ívelő karrierje átformálta az egész lényét, és már nem érezte úgy, hogy továbbra is köteles vigyázni kedvesére. A korábbi, erős szerelem mindkét oldalról megfakult, ám míg az egyikük még hajlandó lett volna harcolni érte, a másik a saját érdekében feladta. Így beletörődve, más-más szájízzel búcsút mondtak egymásnak, és megindultak a saját útjaikon. Iron le, de szabadon, Jonghyun pedig fel, méltóság és önállóság nélkül.

Egyszer ülök úgy le, hogy na, akkor én most fluffot írok, akkor is ez lesz.XD Mindegy, a Crazy (ennek örömére ide kattintva tessék meghallgatni!!) meghozta a hangulatom egy ilyenhez. A rövidség és a szűkszavúság szándékos, arra akartam utalni vele, hogy milyen kevés idő is elég ahhoz, hogy valami fontos dolognak vége legyen.:) És ha már Iron, ITT egy kis bónusz a System tiszteletére!
Egyébként, kapott az oldal egy Várható firkák nevű kis modult, ajánlom figyelmetekbe!^^]