Kábulat (OS)

 - Szóval csak tizenhat vagy? - habár számítottam a kérdésre, mégis hirtelen levert a víz és bennem rekedt az az előre kitalált pár mondatom is. Hazudjak? Mindegy, úgyse hitte volna el, hogy évfolyamtársak vagyunk, csak még sohasem találkoztunk.

A levegő sípolva távozott a tüdőmből, ahogy normális válasz helyett csak egy látszólag hanyag bólintással jeleztem: igen, valóban egy pisis kölyök vagyok hozzá képest. A fölényesség és gúny, ami sütött belőle, a sav viselkedését imitálva bejárta az egész testem és fájdalmasan felsértette a legérzékenyebb területeimet, egy pillanatra megrendítve és kizökkentve ezzel. Sok mindenhez hozzászoktam már, nem érdekelt, mások mit tesznek velem és a testemmel, de valahogy tőle nem tudtam elfogadni az ilyesmit. Görcsösen, mindenáron azt szerettem volna, hogy szeressen. Hirtelen úgy éreztem, korábbi, nyápic énem visszaköszön, ha így folytatom. Szívesen odamondtam volna, hogy a kor az csak egy szám és csak azért lehet rám mondani, hogy kevesebb tapasztalattal rendelkezek nála, mert még nővel nem voltam – teszemhozzá, nincs is tervben -, de jobbnak láttam hallgatni. Éreztem magamon a tekintetét. Biztosra vettem, hogy hitetlenkedve felvont szemöldökkel épp szórakozottan kifújja azt a büdös dohányfüstöt, hogy aztán végigpásztázza újra tetőtől talpig a hozzá képest még mindig apró testem. Nem először találkoztunk már ilyen helyzetben, így ezúttal nem jött rám a köhögőroham sem, csak némán tűrtem, ahogy az a gyűlölt szag beissza magát a bőrömbe, a hajamba és úgy az egész lényembe. Lehet azon gondolkodott, ilyen fiatalon miért viselkedem valóságos ribancként. Talán próbálta megszámolni, hány emberről tud, akivel már lefeküdtem ezalatt a csekély idő alatt. Nem értettem, miért foglalkozik mindenki a nemi életemmel, mikor az még engem sem izgat különösebben.

 - Menj haza, kölyök - szólalt meg végül, két újabb hosszúra nyúlt slukk után - A viselkedéseddel is le kéne már állnod. Nem egészséges ez ilyen korban. Főleg akkor, ha vagy olyan hülye, hogy miattam csináld.

Ha tudnád…

 - Miért? - minél inkább felnőttnek akartam tűnni, annál inkább éreztem, hogy a hangom vékony, az arcom lányos, akaratos viselkedésem pedig pontosan a koromnak megfelelő: gyerekes.

- Nem neked való ez a hely - várható volt, hogy ezt mondja. Persze, fájt tőle hallani az elutasítást.

Azt még csak-csak elviselte, hogy valami babaképű, lányos küllemű, gizda srác koslat utána, de, hogy az illető még egy taknyos is, az már minden bizonnyal sok volt egy hozzá hasonló, sokat megélt embernek is. Gondolom, nem bírt rájönni, hogy veszíthetett annyit a hírnevéből, hogy már az ilyen suhancok is gond nélkül, tiszteletlenül letámadják. Magam sem értettem miért nem küldött el a francba rögtön az elején, mikor full váratlanul egyszer csak ott teremtem tanítás után a suli háta mögött kicsit sem diszkréten dohányzó barátai között. Tegyük hozzá, szigorúan tiltják a szabályok a bagózást, de hát nem is lennének igazi nagypofájú, lázadó seggfejek, ha nem szegnék meg a szabályokat, nem igaz? És nekem pont egy ilyen tetszett meg. Vicces. Magabiztosan átvágtam a tőlem legalább másfél fejjel magasabb, jóval izmosabb és idősebb srácok között azért, hogy csak úgy, mindenki előtt megkérjem: járjon velem, mert én pasi létemre istenbizony kurvára szeretem. Azt, hogy miért, meg mióta, magam sem tudtam megmondani. Szegényben hirtelen még az ütő is megállt, csak nézett rám azokkal a végtelenül sötét, húzott, barna szemeivel, feltehetően a menekülési esélyeit latolgatva. Nem mintha könnyen engednék neki ilyesmit. Ami az enyém az az enyém, márpedig rá igényt tartottam. Nagyon is jól tudtam, hogy a suli lányainak több mint a fele megvolt már neki, azt is, hogy az utóbbi időben belekeveredett néhány, az iskola határain jóval túlmutató, valószínűleg illegális ügyletbe, de kicsit sem érdekelt, ahogy az sem, hogy mi mindent kell feladnom majd érte. Egészen attól kezdve vágytam rá, hogy rányitottam a férfimosdóban, ahogy pár csaj társaságát élvezi, a lehető legkellemesebb módon.

Azt hinné az ember, hogy csak az amcsi filmekben létezik az a bizonyos órákról való lelécelés, de nem. Én is meglepődtem, mikor rájöttem, hogy a tanáraim olyan szinten szarnak a diákok fejére, hogy nyugodtan ki-be járkálhatok, úgysem veszik észre. Mondanom sem kell, ki is használtam rendesen a lehetőséget. Az, hogy a dolgozatoknál meg semmit se tudtam produkálni, az már magánügy. Mindenkinek idő kell, míg benő a feje lágya. Szóval, épp matekról lógtam és az udvaron heverésztem az egyik kedvenc padomon, észlelve azonban hólyagomban azt a kellemetlen bizsergést, amit a korábban benyakalt fél liter kóla okozott, gondoltam, könnyítek magamon. Feltételeztem, hogy mindenki más a termében rohad, tehát üres lesz az illemhelyiség és nem kell átesnem a szokásos pasis egóharcon. Borzasztó idegesítő, mikor direkt melléd állnak és csak annyit látsz a szemed sarkából, hogy teljesen áthajolva hozzád konkrétan lemérnek centire... Hát a nagy lófaszt. Kérem szépen, káromkodva, a sliccemmel baszakodva lazán belibbentem egy kikúrt nagy orgia kellős közepére úgy, hogy az csak akkor tűnt fel, mikor már sajnos túl késő volt. Kicsit még meg is sajnáltam a lányokat, amiért olyan tudattal kell majd meghalniuk, hogy gimiben egy kis gólya meglátta őket full meztelenül, egymásba és abba az egy szál pasiba gabalyodva. Meg kell hagyni, Namjoon adott az érzésnek. A három liba versenyzett a figyelméért – a képzeletekre bízom, hogy milyen értelemben -, míg ő lazán, az egyik bezárt fülkének dőlve, vigyorogva figyelte, hogyan próbálnak a lehető legjobban a kedvére tenni. A jelenlétem sem zörgette különösebben, csak még az elején foghegyről odavetette, hogy vagy csatlakozom, vagy lelépek, mert nem tolerálja a tétlen embereket. Meglepődtem, hogy bokáig tolt nacival és alsóval, no meg persze a rajta munkálkodó, szépen manikűröző hat kézzel hogy képes ilyen higgadtan viselkedni és még pimaszul vigyorogni is hozzá. Villámgyorsan, pipacsvörös fejjel dobtam egy hátraarcot, és azt hiszem, lenyomtam életem legnagyobb sprintjét. Azon a napon végig abszurd dolgokról fantáziáltam. Vajon én tudnék belőle valamiféle reakciót kicsikarni hasonló helyzetben? Ki tudnám zökkenteni? Lehet az én testem még ennyire sem izgatná őt fel… Igazából, a későbbiekben többször is azon kaptam magam, hogy ezzel a gondolattal túrok a gatyámba és marok rá a saját férfiasságomra, persze, kizárólag úgy, hogy senki más nincs a közelemben.

 - Elképzelhető - mondtam végül, mikor feleszméltem, hogy túlzottan elmélyültem a gondolataimban, majd hátamat hozzá hasonlóan én is lazán a hideg kőfalnak löktem - De sosem érdekelt, mi való nekem és mi nem. Spontán ember vagyok. Ami megtetszik, azt megkapom, amit akarok, azt elérem, szóval ez is adja magát. Most valami nagyra pályázom.

Orgánumom ezúttal sokat sejtetően egy fokkal erőteljesebbnek hatott, szemeim pedig a lehető legpimaszabb pillantással illették őt. Azzal a rá jellemző, féloldalas kis fintorral az arcán horkantott egyet.

 - Ha a többiek tudnák, hogy mekkora egy kis akaratos, elkényeztetett ficsúr vagy, önként és dalolva picsáznának ki innen - üres kezével úgy mutatott körbe, mintha nem is valami nyílt területről lenne szó, hanem egy különálló kis helyiségről, ahová csak az illetékesek léphetnek be - Amúgy sem vagy idevaló.

Ó, igen, azóta sok minden történt. Rájöttem, hogy felesleges krumpliszsáknak képzelni magam, ha igenis van mire büszkének lennem férfi létemre is. Mert bizony, hogy pasiként is el lehet csavarni mások fejét! Oké, kicsit sértette a büszkeségem, hogy az utóbbi időben többet csaptam ki a seggemet, mint a legnagyobb sarki ribanc, de legalább rájöttem, hogy egyáltalán nem találnak mások undorítónak. Titkon reméltem, hogy legutóbbi partnerem - aki történetesen az egyik közeli barátja - majd megemlíti Namnak tudományom, így majd valami csoda folytán talán kedvet kap hozzám. Persze, tisztában voltam vele, hogy minden alkalommal csökken valamennyivel az értékem és talán számára se leszek lassan kívánatos, de ez van, muszáj voltam azt tenni, amit. Vért izzadva ugyan, de beharcoltam magam a köreibe és akkor, ott, nekem csak ez számított. Nem volt könnyű, főleg a kis belépőm miatt, de készséges viselkedésemmel legalább bebizonyítottam, hogy van bennem bőven elég kurázsi, legyen szó bármiről.

- Eltértél a témától - vigyorodtam el - Talán szerinted nincs igazam?

Provokáció. Válaszra kényszerítés. Csúnya dolgok, de hatásosak. Talán kissé furcsa volt, ahogy egyik pillanatban még a szavakkal küszködök, aztán meg már válaszát várom a burkolt kérdésemre, miszerint ezúttal megkapom-e, amit szeretnék - azaz őt -, de jó tinédzserhez híven a végleteimnek éltem.

Vártam, hogy káromkodva elküld a búsba, amiért nem bírom felfogni, hogy ő nem meleg, de percek múlva sem történt semmi. Oldalra pillantva vettem csak észre, hogy megeresztett egy pajkos kis vigyort. Ó. De még mennyire ó!

-

 - Szoktál cigizni? - kérdezte, hátrapillantva pedig láttam, ahogy félmeztelenül az ágy támlájának dőlve felkapja az éjjeliszekrényéről azt a bizonyos kis dobozkát, hogy kihalásszon belőle egy szálat.

 - Nem - vágtam rá azonnal, szinte ösztönösen nemet mondva a még csak fel sem tett kérdésre is. 

Mint minden jólnevelt gyereknek, nekem is legalább százszor el lett mondva, mennyire káros az egészségre a cigi, és mennyire hülyeség, ha valaki csak puszta „menőzésből” szokik rá. Nem akartam ilyen lenni. Tudtam, hogy Nam dohányzik, de nem zavart, mert nem akartam, hogy zavarjon.

 - Próbáld ki! - ellentmondást nem tűrő hangneme kicsit megijesztett, de hirtelen derekam köré fonódó, pőre karjai újra visszazökkentettek a nyugodt, idillinek képzelt kis életem kerékvágásába. 

Vonakodva, óvatosan húztam ki ujjai közül a már égő szálat, hogy minél hamarabb letudjam ezt az egészet. Kellemes meglepetés ért. Rossz volt? Igen. Köhögtem? Naná. De tetszett? Nagyon is.

-

- Jeon Jeongguk! Mégis mi a francot képzelsz te magadról? - anyám hangja betöltötte az egész házat, felriasztotta az épp bódultan szunyókáló apámat is - Mi a jó büdös francot hiszel te magadról?

 - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok - a foghegyről odavetett kis mondatom célt ért, az előttem tomboló személy ugyanis elsápadt, aztán pedig még vörösebben folytatta az ordítozást.

 - Takarodj innen!  - sipította, aztán észlelve, hogy mit is mondatott vele a harag, hirtelen hevesen, kérlelő tekintettel rázni kezdte a fejét, jó szülőhöz illően megfeledkezve a büszkeségéről - Nehogy el merészelj menni!

 - Te mondtad - mosolyodtam el, aztán felkapva az addig a lábamnál pihenő, teletömött sporttáskámat, vállamra hajítottam a dzsekimet és magasról tojva a nappaliban továbbra is dermedten gubbasztó apámról, kilibbentem az elmúlt hónapokban fojtogatóvá vált lakásból. 

Szegény fateromat bizonyára meglepte az a rengeteg minden, amit a felsége az egyetlen fia fejéhez vágott, szeretet ide vagy oda. Tulajdonképpen engem is. Ki hitte volna, hogy egyszer buzinak, semmirekellőnek, lezüllöttnek és torzszülöttnek fog titulálni pont egy olyan személy, akit szeretek? Persze, a küszöb átlépése előtt még hátraintettem a vállam fölött egyet a lázasan utánam igyekezni próbáló anyámnak, aztán az orra előtt bevágtam a bejárati ajtónkat. Erre is Ő tanított meg.

-

Nammal jó volt lakni. Reggelente a karjai közt, a csókjára ébredtem, este pedig ugyan így aludtam el. Mivel suliba már nem jártam, többnyire a házban kuksoltam egész nap, míg Ő kitudja merre lófrált a haverjaival. Sok barátja volt. Mindig mást hozott haza, mint aktuális ivópartner, engem pedig addig beparancsolt a hálószobánkba, mondván, hogy nem szeretné, hogy zavarba hozzam mások előtt. Persze tudtam, hogy nem árulta még el senkinek a beállítottságát. Valószínűleg szégyellte. Se magának, se nekem nem vallotta volna be, de félt elmondani másoknak, hogy egy tőle jóval fiatalabb fiút tekint szerelmi partnereként, vagy miként. Ilyenkor az ajtót résnyire nyitva bámultam őket, hallgattam a felhőtlen nevetéseket, a poénokat, amiken valahogy már nem tudtam szórakozni. Rossz volt látni, hogy tulajdonképpen mindenkivel boldogabb, mint velem. Az én társaságomban sosem mosolygott, csak hagyta, hogy az ösztönei vigyék. Nekem pedig szörnyen szarul esett néha, hogy egy ösztönlénybe szerettem bele.

-

Édesanyámat - akit korábban sosem hívtam így - két hónappal az eljövetelem után temették el. A halála gyors volt, az orvosok szerint valami betegség vitte el, én mégis biztosra vettem, hogy valamiféle közöm van hozzá. Miattam történt. Apa szerint is. Legalábbis, a temető kapujában, mikor megragadta a gallérom és tiszta erőből, igazi férfihoz illően behúzott egyet nekem; a fiának, ezt mondta. Tudom, hogy bűntudatot kellett volna éreznem, de nem történt semmi. Olyan volt, mintha csak kívülről figyelném az eseményeket, mintha valahonnan felülről irányítanám csak az egészet. Nem sírtam, csak ültem a nedves füvön, kezeimet az orromhoz szorítva, hogy lehetőleg ne vérezzem össze a kölcsönkapott zakómat, és bámultam rá, üres, lemondó tekintettel.

 - Szégyenbe hozol a rokonok előtt - vetettem oda, mielőtt szédelegve, lassan felálltam és elindultam hazafelé. Tudtam, hogy miképp néz utánam: mint aki maga sem hiszi, amit lát.

-

Egy évvel később megint temetésen voltam. A jelenlevők közül senki még csak nem is sejtette, hogy ki lehetek, egyedül a sulis barátok néztek olykor rám gyanakvó pillantással. Valószínűleg rémlett nekik valami, de már nem emlékeztek tisztán, így nem hozták szóba. Én csak folyamatosan csorgó könnyekkel néztem, ahogy a föld alá kerül az egyetlen dolog, amiben tényleg hittem, hogy örökké megmarad nekem. Fogta magát és itthagyott, mint eddig minden. Tudta, hogy szükségem van rá, és mégis megtette. Lehet, hogy csak túl sok cucc volt már a szervezetében és eltompultak az érzékei, így nem bírt mértéket tartani, de az is elképzelhető, hogy direkt csinálta. Szánt szándékkal vett be annyi bogyót, vagy franc se tudja mit, hogy meghaljon tőle. Nekem pedig fel sem tűnt, hogy a párom minden nap teljesen be van állva, annyira el voltam foglalva a saját kis egyhangú életem megszínesítésével. Annyi mindent feladtam érte, mégis elfejetettem, hogy számomra ő kéne, hogy a legfontosabb legyen. Makacsul úgy gondoltam, hogy ha hanyagol, akkor nekem is ezt kell tennem vele. Emlékeznem kellett volna, tizenhat évesen mennyi mindent áldoztam fel érte és ehhez kellett volna tartanom magam! 

Azt mondta, nem meleg, de engem kedvel. Később azt, hogy szeret. Azután minden nap elismételte. Megkért, hogy fejezzem be a tanulmányaimat és költözzek hozzá, én pedig önként és dalolva teljesítettem a kérését. Azt mondta, én vagyok az élete egyetlen megmaradt értelme. Akkor miért feledkezett meg a létezésemről, és tette ezt?

 - Te köcsög - nevettem fel hisztérikusan, kézfejemmel pedig letöröltem az utolsó legördülni készülő könnycseppecskét is az arcomról - Rohadj meg, bárhol is vagy! Utolsó hazug barom!

A jelenlévők egy emberként fordultak felém, és szinte vártam, mikor dönt úgy valaki, hogy elzavar a francba. Nem történt semmi. Csak néztek rám, figyelték a beesett arcom, félelmetesen csillogó szemeimet, furcsa, koordinálatlan mozgásomat és néhányan sokatmondó pillantásokat váltottak.

 - Mit bámultok? - kiáltottam fel, mire a legtöbben lemondóan elfordultak.

-

 - Beteg? - szólalt meg végül a férfi, gondterhelten félig már ősz tincsei közé túrva.

A vele szemben ülő, fehér köpenyes, fiatal nő félszegen bólintott. A legtöbb kollégája szerint nem volt jó orvos, mert a helyzettől függetlenül, mindig vidáman mosolygott, bármilyen szomorú dolgot is kellett közölnie. Gyakran tűnt úgy, hogy csak gúnyolódik a pácienseken.

 - Mi a baja? - hangzott fel ismét a mély, reszelős orgánum. Ez már némileg másabbnak hatott. Nem hitte volna, hogy a temetésen történtek után valaha fog még hasonlóan gondolni a fiára, de most komolyan aggódott érte. Az idősebb végre rájött, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Mielőtt megkaphatta volna a választ, oldalra pillantott, a tőlük vastag üvegfallal elzárt területre, és hirtelen megdermedt - Most mi történik?!

Az újabb, kétségbeesett hangon feltett kérdés hallatán a másik személy is odanézett. Pár másodpercig még elemezte a groteszk kis jelenetet, aztán újfent vigyorogva válaszolt.

 - Hallucinál. Elképzel bizonyos jeleneteket - úgy mondta, mintha csak az időjárásról beszélne - Általában egy lányt szokott szólongatni. Nam, vagy Nami, nem lehet tisztán érteni. Gondolom, a barátnőjéről van szó. Ez a maga módján még normális dolog.

Újabb cinkos mosoly társult a szavakhoz, a másik fél viszont elsápadt.

 - Jeongguknak tudtommal még sosem volt barátnője - motyogta a férfi, alig hallhatóan. Maga sem tudta mitől, de félni kezdett.

 - Ó! - kiáltott fel a fehér köpenyes - Akkor bizonyára valami trauma lehet a háttérben. Eddig nem volt időm jobban utánajárni a hátterének, de hallottam a fiútól, hogy az édesanyja mostanában betegeskedik. Valószínűleg ezért képzeleg. Az aggodalom sok mindent kiválthat az emberből.

A csend idegtépővé vált. Nem tudni, egészen pontosan mitől, de hirtelen úgy érezte a srác apja, hogy bármelyik pillanatban belefulladhat abba a valamibe, ami lassan kezdett testet ölteni körülöttük.

 - A feleségem több, mint fél évvel ezelőtt meghalt - döbbent arccal meredt maga elé, aztán a mindig mosolygó nővel, akinek talán életében először torzult ilyen negatív érzelmet kifejező mimikára az arckifejezése, egyszerre pillantottak újból a fal felé.

Az egyedül benn tartózkodó egyén ujjait szájához emelte, mély levegőt vett, aztán kifújta. Ha nem tudták volna biztosra, hogy odabenn nem lehet cigihez hozzájutni, és nem látták volna, hogy üres a keze, simán elhiszik, hogy valahonnan szerzett egy szálat, és éppen azt szívja. Arca megváltozott, maga elé meredt, aztán hirtelen jött boldogsággal kapott a levegőbe, hogy megöleljen valakit, akit csak ő maga látott ott, akkor.

 - Namjoon!

[Ha a zavaros végkifejlet ellenére tetszett, valamilyen formában jelezd nekem, kérlek!:) Én imádom az ilyen történeteket, de picit tartok tőle, hogy csak nekem van ilyen beteg ízlésem...:'D]