Lehullófélben (OS)

 Rég volt már, ugye, Luhan? Vicces, valami széppel akartam kezdeni, de valahogy nem megy. Miért van az, hogy az utóbbi időben átélt rengeteg kín beárnyékolja a kismillió gyönyörű, közös emlékünket, és most ha akarnék, se tudnék visszaidézni belőlük? Pedig biztos voltak ilyenek, mert maga az érzés, amit kiváltottak belőlem, még mindig itt van, és jóleső melegséggel tölt el ennyi idő elteltével is. Nem értem, mások szakítás után miért mosolyognak. Megfosztottál a lehetőségtől, hogy megértsem. Ezt szeretted volna? Tudod egyáltalán, milyen önző vagy?

Akárhányszor kész vagyok továbblépni, te felbukkansz és megakadályozod. Kétszer törtél össze, kétszer ejtettél sebet a szívemen és az önbecsülésemen egyaránt. Kétszer hagytál hátra magad mögött szomorúságot és bűntudatot, apróra morzsolva bennem a remény legkisebb szikráit is. Akkor mégis miért kívánom, hogy újra láthassalak? Miért adnám oda pár másodpercért akár a fél karomat is? Miért gondolok görcsösen a bőröd rég elfeledett, talán lágy, édeskés illatára, mikor még csak vissza se tudom pontosan idézni? Miért keresem tudat alatt a boltokban a körtés tusfürdődet és az általad úgy szeretett mézes samponod, hogy ezek után is egyfajta kapaszkodóként érezhesselek magamon? Gyermekké tettél. Reményvesztett, bukott kisfiúnak érzem magam. A többiek próbálnak vigasztalni, pedig nekik is fáj. Ciki, ugye? Én vagyok a legidősebb és mégis az én lelkemet próbálják nyolcan befoltozni. Nálunk én voltam a passzív fél így neked valószínűleg hiába is emlegetem a férfibüszkeségem, de azért elmondom, hogy ez nagyon bántja az egómat. Meglepődtél? Hogy velem együtt is már csak kilencen vagyunk… Szerintem is furcsa belegondolni, hogy rövid idő alatt mennyi minden tönkre mehet. Pedig csak pár éve annak, hogy debütáltunk. Azt hiszem, kezdjük elveszíteni a motivációinkat és előbb vagy utóbb széthullunk. Te is nagyon hiányzol innen. Mindenkinek.

Furcsa érzés, hogy nem érinthetlek meg. Igaz, egy ideje amúgy se tehetném már, mert nem engednéd, de mióta azt a halovány kis reményt is elvetted tőlem, valósággal fizikai fájdalmat érzek, amiért nem vagy mellettem... Tudod, hogy romantikus alkat vagyok. Mindig tagadom, de szeretem a nyálas, sírós filmeket, azt, amikor úgy bókolnak nekem, mintha tényleg valami vérszemet kapott, nyálas, szűz kislány lennék, nem pedig egy érett, húszas éveiben járó férfi. Rájöttél, hogy mennyire érzékeny vagyok. Neked elmondtam a legnagyobb félelmeim és vágyaim, az álmomat, amit kiskorom óta gondosan óvott bölcsőben ringattam, őrizgettem. Vártam a bizonyos nagy szerelemre, így amikor elkezdődött köztünk valami, azt hittem, boldogabb nem is lehetnék. Pedig te csak kihasználtad az adódó lehetőséget, a feldobott magaslabdát, amire veleszületett naivitásom miatt nem is gondoltam, hogy megtennéd. Azt állítottad, szeretsz. Miért nem közölted velem már akkor, hogy el fogsz dobni magadtól, hogy tönkre fogsz tenni, hogy megkínzol és a sárba tiporsz, amint lehetőséged nyílik rá? Felkészültem volna, vagy talán el sem fogadom az állítólagos érzéseid. Túllettünk volna rajta, mondván, hogy csupán piti fellángolás volt az egész.

Persze, már a legelején tudtuk, hogy az, ami köztünk történt a közös zuhanyzásaink során, több volt, mint puszta kémia – részemről legalábbis. Azt állítottuk, testiségekbe menekültünk ahhoz, hogy megőrizzük egy tébolyult világban a józan eszünket. Te voltál az jelzőfényem, amit a viharos életemben hánykolódva a legnagyobb kétségbeesésemben is tudtam követni. Ha elmentél, én, aki mindig is gyengébb voltam nálad lelkileg, hogy fogom kibírni?

Tudod milyen, amikor pillangók repkednek a gyomrodban? Én se. Hasonlatok helyett az első pillanattól kezdve azt mondtam erre a különös, bizsergetésszerű csodára, hogy szerelem. Nem tétováztam, nem gondolkodtam, mert számomra egyértelmű volt. Nem akartam más szavakkal bemocskolni. Most mégis folyamatosan csak utalásokkal, körvonalazva tudom megfesteni az érzelmeim kusza, bonyolult, felismerhetetlenségig torzult képét. Szúr. Érzem, ahogy a szívemre nehezül valami és napról napra egyre mélyebbre ránt a bizonytalanság ingoványában. Újra és újra összetörsz, minden pillanattal rosszabbá téve ezt az egészet. Én nem bírom tovább a fájdalmat. Szánalmas vagyok, amiért ezt teszem, de kérlek, könyörögve kérlek, hagyj továbblépni!  Hagyd, hogy elfeledjelek, hogy énis mosolyogva gondoljak vissza azokra az emlékekre, amiket mostmár fel sem tudok idézni! Soha nem voltál hozzám jó, így könyörgöm, most, egyszer az életbe hagyd, hogy lehulljanak rólam a szerelem tövises láncai!

Nem hibáztattalak azért, amit tettél, de attól még fájt. Tudatlant tettettem azért, hogy elhitessem mindenkivel a boldogságom. Furcsa, mert még az elején, egy idő után úgy éreztem, egyenesen kötelességem szemet hunyni afelett, hogy megcsalsz. Lakatot tettem magamra, betapasztottam a szám, kivágtam a nyelvem és bedugtam a fülem, aztán süketen és némán rájöttem, hogy hiába tettem meg érted, te túl fenséges és nagyravágyó vagy ahhoz, hogy egy szerelmes nyomoréknál leragadj és támogasd. Vadságra volt szükséged és kicsapongásra, amit én nem tudtam megadni, pedig feladtam miattad mindent. A többiek azt mondták, idióta vagyok. Az is voltam. Ki az a huszonéves pasi, aki ilyen naiv álmokat kerget még mindig, azután is, hogy látta és tapasztalta az élet legsötétebb oldalait? Szentül hittem, hogy a kapcsolatunk egészséges és helyrehozható. Hogy, ha elnézem a kilengéseid, akkor minden oké lesz, mert te szeretsz. Hallgattam érted. Fel sem merült bennem, hogy míg én mélységet és tisztaságot látok ebben a szóban, te mindenkinek könnyűszerrel mondogatod, tudva, hogy ezzel megkapod, amit szeretnél. Azt hittem, a te szádból csak és kizárólag engem illet. Már az elején láttam, hogy rossz fiú vagy, de naivan arra gondoltam, hogy meg tudlak javítani. Pont én.

Mindenről te jutsz az eszembe. A magányos, üres dombtetőn látom a sziluettedet, ahogy zsebre dugott kézzel, lazán ácsorogsz és vársz, magam sem tudom, hogy kire. Vajon hányan voltak még rajtam kívül? Furcsa, mostmár nem érzek késztetést, hogy odarohanjak hozzád és átöleljem talán teljesen kihűlt tested, tudva, hogy sebeket fogsz rajtam hagyni. Már nem vagyok annyira nagyon önzetlen, mint régen, mégis szenvedek. Talán, mert a gondolattal se merek eljátszani. Éveken keresztül vártam rád, rengeteg időt áldoztam az életemből egy viszonzatlan szerelemre. Még mindig búcsúzom tőled. Egy hete talán, hogy befejeztem az utazgatás. Tudod milyen az SM, nem volt könnyű elintézni a szabadságot. Rengeteg pénzem ráment, de legalább sok helyre eljutottam. Ellátogattam a színpadokhoz, melyekre tudtam, hogy korábban együtt álltunk fel. Még a legelsőhöz is. Visszapörgettem magamban az emlékeim, láttam a könnyeket, a fájdalmat, a büszkeségtől dagadó arcokat. Láttam, ahogy Kai lábát véresre törte az egy teljes számmal kisebb cipő, de ő töretlenül, mosolyogva táncolta tovább a koreográfiát. Láttam, ahogy a Chanyeolék lopva, félrehúzódva csókot váltanak, mit sem sejtve arról, hogy a jövőben ők is szakítani fognak, ráadásul talán még nálunk is csúnyábban. Ilyen lenne a szerelem valójában, külső szemlélőként figyelve? Bárhogy is nézem, ez csak egy vak, mihaszna dolog. Elfelejtteti veled a tényt, hogy egyszer úgyis mindennek vége. Hamis örömöt és boldogságot plántál az emberbe, megtéveszt mindenkit, hogy később még nagyobb fájdalmat okozzon. Láttam magam mosolyogva, ahogy a tömeget pásztázom. Furcsa volt. Manapság már nem érzem azt a szenvedélyt, vágyat és dact, amiért csinálni akartam ezt az egészet. Fáj, hogy mindenért bocsánatot kell kérnem, hogy menekülnöm kell a világ elől és már nincs, aki lelki támaszt nyújtana ezek mellett. Egyre inkább úgy érzem, hogy soha nem is volt.

Képzeld, téged nem láttalak. Pontosan tudtam, merre keressem vékonyka tested - amivel fogalmam sincs, hogyan bírtál mindig megemelni és fenekembe marva még meg is tartani - mégsem bukkantál fel a gondosan elraktározott emlékképemben. Hiába mentem el mindenhová, ahol együtt voltunk, nyomtalanul eltűntél belőlem. Bármi is törölt így ki az elmémből, gyökerestől tépett ki. Lehet az agyam okosabb, mint én, és automatikusan, védekezésképpen megszabadult tőled, hogy ne szenvedjek még ennél is többet... Ha nem lenne az a rengeteg felvétel, talán még a hangodra sem emlékeznék. Akkor mégis miért maradtál benne a szívemben? Nem azt mondtad mikor elmentél, hogy nem hagysz hátra semmit? Miért teszed ezt?

A szakításunk utáni napon valóságos élőhalottként flangáltam céltalanul a házban. Hányingerem volt pedig a gyomrom korgott az ürességtől, testem pedig ijesztően könnyűnek tűnt. Hosszú ideig úgy éreztem magam, mint amikor nem alszol, csak egy-két órát és az érzékeid olyan szinten eltompulnak, hogy mondhatni kívülről látod magad. Sokat sírtam. Elmondtam mindenkinek, hogy ez csak egy félreértés, én tényleg nem csaltalak meg, mert túlságosan szeretlek ahhoz. Úgy tűnt, hisznek nekem, de a szánakozó tekintetek ellenére senki nem segített tisztázni a dolgokat, hiába rimánkodtam. Minden este más kísért el zuhanyozni és más aludt velem, mert a srácok ügyeltek rá, hogy ne maradjak egyedül és ne csináljak butaságokat. Nem értettem, miért nem hagyják, hogy felhívjalak. Elvették a telefonom meg a laptopom, a sajátjaikat is jó messzire elcipelték a közelemből.

Emlékszel, ugye? Ennek ellenére ostoba módon addig tepertem, mígnem újra találkoztunk. Nem vettem a lapot, miszerint ők nem véletlenül viselkednek így és burkoltan, szavak nélkül óvni próbálnak valamitől. A véletlenre fogtam, habár pontosan tudtad, hogy csak úgy, minden ok nélkül nem kerülhettem el Kínába. Kétségbeesetten, vadul gesztikulálva próbáltam tisztára mosni amúgy teljesen tiszta lényemet előtted, hogy aztán könyörgésemmel visszahozzalak magunk közé. Akkor törtél össze legelőször. Elhúzott szájjal, leplezetlen unottsággal a hangodban, mintha csak egy óvodással beszélnél, fintorogva azt mondtad nekem, hogy túl büszke vagyok, ha azt hiszem, pont miattam léptél ki. Hogy a félreérthető helyzet csak egy kifogás volt, hogy megejtsd a régóta esedékes szakítást, amit gyáva módon nem mertél korábban egyenesen kimondani. Hogy köszönöd szépen az együtt töltött időt, élvezted meg minden, de neked bőven elég volt belőlem. Annál a résznél bukott ki belőlem a torkomat kaparászó, visszatartott sírás, amikor közölted velem így utoljára: mikor azt mondtad, szeretsz, csak a nacimba akartál bejutni és levezetni a stresszt, nem hitted, hogy ezzel egy felesleges, fárasztó kapcsolat koloncát varratod a nyakadba.

Hosszú percekig hallgattam. A keménységed egy pillanatra megingott, észlelve, hogy túlontúl őszinte voltál és már csak úgy, megszokásból kezdted el lágyan cirógatni a hátam. Akkor nagyon reméltem, hogy nem látszik meg rajtam, milyen kevés időm maradt az utóbbi időben a táplálkozásra miattad. Míg azt próbáltam kitalálni, hogyan jussak el hozzád, valahogy az olyan dolgok, mint az evés, jelentéktelennek és haszontalannak tűntek. Elütöttem a kezed. Én töretlenül szerettelek, így adni akartam még egy esélyt. Tényleg hajlandó lettem volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna, így rákérdeztem, hogy találtál-e valaki mást. Félszegen, értetlen arckifejezéssel bólintottál, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Az is volt. Erre csak akkor jöttem rá, amikor még utoljára, csalódottan lehajtottam a fejem és hosszú idő után végül hagytam lehullani szememről a vak szerelmesek átláthatatlan kendőjét. Akkor észrevettem azt az irritálóan piros, irritálóan magas sarkakkal megáldott, irritálóan ronda cipőt, pontosan a te kedvenc, fehér darabod mellé helyezve. Szépen mutattak együtt. Nem szóltam semmit, csak hátat fordítottam és olyan gyorsan távoztam, amilyen hirtelen beállítottam a lakásodba.

A többiek persze mindenről tudtak, csak nem akartak szólni nekem. Sejtették előre, hogy ez lesz, mégis készségesen, zokszó nélkül ápolgatták összetört bensőm. Mi ketten pedig gyerekesek lettünk. Korábbi érett, felnőtt, harmonikus viselkedésünknek nyoma sem volt már és ott támadtuk egymást, ahol tudtuk. Mindig ez történik? Létezik, hogy valaki ilyen szánalmas módon kifordul magából? Nem emlékszem ki kezdte. Titokban randizgattam, próbáltam elterelni a figyelmemet kapcsolatokkal rólad, de sehogy sem ment az, ami neked láthatóan igen. Vajon az a lány volt a cipő tulajdonosa, akivel a közös selcáidat küldözgetted Sehunnak?

Én vetettem véget a hónapokig tartó, marakodó, kellemetlen harcunknak. Rosszul éreztem magam, amiért annyi embert belerángattam már a gyerekes bosszúimba, és, amiért újabb és újabb megszégyenüléseket éltem át miattad. Az új, Lu című számodat hallgatva jöttem rá, milyen szánalmas egy olyan emberrel foglalkozni, aki már rég nem törődik velem. Nevetséges voltam, mi? Persze, tudtam, hogy nekem címezted. Meg akartad mutatni milyen jól megvagy nélkülem, milyen jól szórakozol, mennyivel nyitottabb, szókimondóbb vagy úgy, hogy nem kell foglalkoznod velem és az érzéseimmel. Tudatni akartad, hogy te már nem vagy olyan undorító, irányított marha, mint én; azt mondol és teszel amit csak akarsz. Éreztem, hogy engem akarsz bántani vele, ami tulajdonképpen egészen jól sikerült is. Tudtad, mit tegyél ahhoz, hogy még jobban tönkretegyél, én pedig bolond módjára belementem a játékba. Szórakoztál velem. Mond csak, a barátnőd is részese volt ennek? Elmondtad valaha neki, mit műveltünk mi ketten? Már ha ő legalább az volt, és nem csak egy futó kaland, mint én. Ez talán szánalmas, de titokban mindig a közösségi oldalaidat bámultam és felőled kérdezgettem a többieket, hiába zárkóztál el majdnem mindannyiunktól. Kutattam utánad és távolról figyeltelek, mert nem tudtalak elengedni.

Gyűlöltelek. Legalább is, ezt mondtam másoknak. Minden létező dologgal megátkoztalak, a lehető legrosszabbakat kívántam neked, hogy aztán este sírva imádkozhassak az egészségedért és a boldogságodért. Röhejes, ugye? Mert az igazság az, hogy még mindig szerettelek. Sőt, most is szeretlek. Ilyen érzéseket táplálni olyasvalaki iránt, aki nem érdemli meg... Mégsem tudlak semmiért sem hibáztatni. Talán én vagyok a szánalmas, amiért nem voltam elég jó és elveszítettelek. Mai napig van, hogy egy-egy érdekes momentumot nevetve készülök elújságolni neked, aztán oldalra fordulva kapcsolok csak, hogy már nem vagy mellettem, hogy már nem te vagy az oldalamon lévő, üres szék gazdája és, hogy nem te melegíted békésen szuszogva éjjelente az ágyam, míg zuhanyzom. Ha itt lennél, se tennéd.

Mint egy hülye, arra várok, hogy vissza gyere hozzám, miközben egyre inkább elhalványodsz az emlékeimben. Mardos a bűntudat, hogy nem harcoltam eléggé, hogy hagytalak már az első alkalommal elmenni. Fáj, mert tudom, hogy mostmár még a kis civakodásainkat és dühös, elcsépelt, gyerekekhez illő szóváltásainkat sem ejthetjük meg. Remélem, te boldog vagy. Egész életemben arról álmodoztam, hogy olyan szerelemmel fognak szeretni, amilyennek én téged. Erős, tiszta, hűséges és örök... Vajon te miért nem tudtad ezt becsülni? Tudod, ha átvállalhattam volna a betegséged, ha valaki felajánlotta volna, hogy osztozzak veled a fájdalmadon, önként, szó nélkül mentem volna bele, a történtek után is. De nem tette senki. Odafenn hagyták, hogy másodszorra is összetörd a szívem és úgy halj meg, hogy egy egyszerű bocsánatkérést se tudj megejteni, csak hetekkel később, mikor mindenki számára nyilvánosságra hozták a történteket. És te, még nálam is szánalmasabb módon a barátnődet küldted el, hogy elmondja nekem helyetted utólag; sajnálod. Tudod, milyen érzés volt arra kelni, hogy soha többé?

És végső kétségbeesésemben, hogy lassan, apró darabonként eltűnsz belőlem, egyre inkább reménytelennek találom az életem. Amíg nem volt ez az érzés, amíg nem szerettem, tudtam vidáman, gondtalanul élni. De most, hogy már megtapasztaltam, rájöttem, hogy ez csak és kizárólag hozzád tartozik, csak te tudod kiváltani belőlem, a hiánya pedig fullasztó és kegyetlen. Vagyis, tudtad. Mert már nem vagy itt, hogy a füledbe suttoghassam, mennyire szeretlek. Már nincs még csak lehetőségem se arra, hogy valaha megérinthesselek. Mások feladják a dolgokat, mondván, hogy lehetetlen, én pedig itt vagyok és tehetetlenségemben a tényleges lehetetlenről álmodozom. Most, manapság magamat utálom. Ha nem látlak képeken, elfelejtem az arcod, ha nem hallgatom a hangod újra és újra, ahogy énekelsz, elfelejtem a hangod. A szervezetem kézzel-lábbal menekül, nekem viszont csak te kellesz. Nem emlékszem már a jó, közös élményeinkre és csak a maró, keserű, epés érzés maradt meg bennem, amit magad után hagytál 2014 októberében, és ami azóta is napról napra csak érlelődik, erősödik bennem. De tudod mit? Még így, lehullófélben is szeretlek. 


[Ééés igen, ez AZ a Lehullófélben, amit a Taníts, cicafiú! című kis kétrészes firkálmányomban Tae írt a blogjára. Éltem a szerzői jogommal és néhol picit megmásítottam, de remélem, nem került túl messze az elképzelésektől. > <  Btw de jó is lenne, ha az én Park Jiminem is idetévedne~~ :v *irigy a saját karakterére*]