Taníts, cicafiú! 2 / 2

Lebiggyesztett ajkakkal, bambán bámultam az előttem ülő haveromat, aki könnyes szemmel lassan már két perce az asztalra borulva hisztérikusan röhögött. Azt hiszem, először nem esett le, hogy rajtam.

 - Hoseok! - nyüszítettem fel kétségbeesetten, miközben, könyörgő tekintettel vizslattam a feje búbját, remélve, hogy végre kicsit visszább vesz a pofijából - Csak adj már valami tanácsot baszki!

Továbbra is rázkódó vállal esetlenül köhintett kettőt, majd felegyenesedve oldalvást rám lesett. Már kezdtem megörülni, hogy most akkor végre komolyan vesz, de csalódnom kellett. Ahogy jókedvtől csillogó tekintete találkozott az én segélykérő pillantásommal, újból kibuggyant belőle az irritáló, visításszerű nevetés, és hangos koppanással megint az asztalon kötött ki.

 - Nehm... Én ezt nem bírom... - alig hallottam, mit próbált két levegővétel közt kinyögni, de őszintén szólva, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem is akarom. Igazi menstruáló, hisztis picsaként pattantam fel és rúgtam vékonyka testem nem túl nagy erejével bokán, hogy aztán odavetve egy újabb beszólást, miszerint remélem, hogy a legközelebbi akciójánál letörik a farka és nemzőképtelenné válik, otthagyjam.

Körülbelül tíz másodpercig tartott, míg kiértem abból a hülye, méregdrága kávézóból. Mellékesen megjegyzem, a nagy sietség miatt még a napi koffeinem sem tudtam elfogyasztani, így a rossz hangulatom csak tetőződött. A latte valószínűleg érintetlenül ott fog maradni a kis sarki asztalka szélén, mígnem mindenki számára egyértelművé válik majd, hogy a tulajdonosa bizony nem jön érte vissza... Ezen szent tíz másodperc alatt fel sem merült bennem, hogy hány ember volt fültanúja a hirtelen hangulatváltozásomnak, meg úgy az egész szóváltás utolsó perceinek. Ilyenkor valóságos terminátornak éreztem magam, erősnek és sérthetetlennek, leperegtek rólam a dolgok – egy bizonyos ideig.

Sajnos az agyam gyakran durrant el és ezzel tulajdonképpen annyi a baj, hogy túlontúl hamar normalizálódott. Végül is, csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Épp, hogy átléptem a küszöböt, a dühös kifejezés lelohadt az arcomról és újonnan helyette mérhetetlen szégyent kezdtem érezni a történtek miatt. Most a pincérektől kezdve mindenki idióta nyomoréknak fog gondolni! Pedig én csak egy bíztató megnyilvánulást vártam, hogy semmi gond, Taehyung, te jól csinálod, vagy ilyesmi. Mi van, ha most mindenki rajtam nevet? Mit csinálok, ha találkozok valamelyik vendéggel az utcán? Én nem emlékszem az arcokra, de ők biztos nem felejtették el az enyémet. Nyomorék képem van, könnyű megjegyezni. Olyan simogatni való, azt hiszem. Főleg a nyakhajlatomnál. Nem vagyok egoista, de nyugodt szívvel állítom, hogy még a csajoknak sincs ilyen puha bőrük. Lány testbe kellett volna születnem? Nem is tudom. Akkor mit csinálnék olvasás közben? A lányok egyáltalán hogy verik ki? De izé… Nekik nincs is olyanjuk. Akkor ez hogy van? Nekik az az öröm, ha másoknak csinálják, vagy mi? Ez tök jó dolog, menő lehet ilyen önzetlennek lenni, de kössz, nem. Az önkielégítésből nem engedek.

Hirtelen irányt változtatott gondolataimból egy dallamos, csilingelő hang zavart fel, ami azt jelezte, hogy még valaki elhagyta a kis boltot. A mély, érdes torokköszörülést hallva realizáltam csak – teszemhozzá, meglepetten -, hogy még mindig az ajtó előtt szobrozok. Arrébb oldalazva megigazítottam pink baseball sapkámat, jó erősen a szemembe húzva, azzal a gyerekes gondolattal, hogy így elbújhatok a világ elől. Struccpolitika. Ha én nem látok senkit, mások se engem. Ó, bassza már meg a Föld, amiért nem Tae kompatibilis! Bassza. Meg. Kell a francnak vagina, megyek az ufókhoz, vagy mittudomén! Ők legalább értékelnek.

Szerencse, hogy percek múlva a gondolataim másfelé terelődtek, és újonnan azért átkoztam magam, mert nem tettem valami jobb, ütősebb megjegyzést arra a lófejű, szexista köcsögre, ha már így alakult. Gúnyt űzött belőlem! Az ártatlanságomból! Na, majd megtanulja, kivel van dolga. Nem hiszek ebben a woodoo babás dologba, de azért mindenképpen teszek vele otthon egy próbát. Átszúrom az ágyékát. Jó sokszor. Varrni azt nem nagyon tudok, de ha ráírom szép nagy betűkkel, hogy HOSEOK, akkor csak érezni fogják a szellemek, kit hol kell letámadni feketemágiával.

Mivel tudtam, hogy magasról tesz a nemi identitásomra - mondván, hogy amíg nem mászok rá, addig neki oké, meg amúgy se aggódik, mert ha fizetnék érte, akkor se dugna meg - úgy döntöttem, kiöntöm neki a lelkem. Hatalmas dilemma után invitáltam meg magammal, még hatalmasabb reményekkel. Még a kávéját is én álltam! Na várjunk csak… A köcsögje! Biztos megissza az enyémet is. Amúgy nem értem, mi baja velem, szerintem szexi vagyok a magam módján, csak nehéz erre rájönni. Keresni kell. Nagyon, nagyon kell keresni. Neki túl nagyok az elvárásai. Egyszer lefeküdt egy fiúval csatak részegen, másnap kétségbeesetten mesélte nekem, hogy mikor az aktus felénél egy fokkal józanabban hiába kaparászta a srác lapos mellkasát, elbőgte magát, mert leesett neki, hogy annak ugye nem véletlenül nincs melle. Azóta csak ritkán iszom alkoholt és azt is csak egyedül, biztos, ami biztos...

De ha ez számít, én járnék magammal. Vaj szívem van, és na. Csak, hogy ne legyek egyedül. Tökre poén lenne eldönteni, ki legyen a domináns fél, meg ilyesmi. Sőt, ami azt illeti, Hobival is megpróbálkoznék, ha úgy adódna. Kíváncsiságból. Jézus, de jó combjai vannak! Ránézel, és ilyen instant orgazmus. Gyakran ad ihletet. Szeretem nézni amikor leejti a dolgait és morcosan, lassan lehajol értük. Isteni szerencse, hogy még nálam is ügyetlenebb és ez gyakran fordul elő! Nem viccelek. Kár, hogy egy világi suttyó szegény.

 - Aish! - magamban morgolódva vágtam egy hátraarcot, mikor realizáltam, hogy céltalanul bóklászom az utcákon. Vissza nem akartam menni a kávézóba, gondolván, hogy haverom ismeri a temperamentumom, talán már ő is röhögve továbbállt.

Előjött belőlem a hajdani falusi kölyök, egyfajta pánik lett úrrá rajtam a rengeteg, rohanó ember láttán, akik eddig mondhatni fel sem tűntek. Éhes, rajzó sáskarajra emlékeztetett az egész. Megállás nélkül rótták a köröket, épphogy csak kikerülve engem. Én is ilyen felnőtt leszek?

Úgy döntöttem, inkább hazamegyek és beszélek a problémám forrásával, Park Jiminnel. Hálátlannak tűnhetek, amiért így nevezem őt, mikor korábban még példaképemnek hívtam. Őszintén szólva elég hűséges, ragaszkodó típus vagyok, szóval még mindig annak tekintem, csak van itt egy aprócska kis gebasz. Miért nem említette senki, hogy ennek a srácnak egy darab szégyenérzete nincs? Még egy egészen minimális se! Az ő szavaival élve, a saját anyja szűziesebbnek tűnik nála. Sőt! A poén az, hogy talán az is. Istenbizony még az odavetett kis hangulatjeleiből is úgy süt a szexualitás, hogy én érzem magam kellemetlenül, amiért nekem címezi őket. Főleg, hogy nála mindent, de tényleg mindent a lehető legperverzebb módon kell érteni, mert a napjainak körülbelül kilencven százalékában valami olyanra gondol. A maradék tíz azt az időt foglalja magába, mikor nem álmodik, csak amolyan önkívületi állapotban szunyókál békésen.

Az egész akkor kezdődött, amikor felfedezett, úgymond. A saját kis csoportjába is megosztotta a blogomat, mondván, hogy mindenképpen kövessenek majd az olvasói a jövőben, mert fantasztikus, amit csinálok. Nagyon nagyot túlzott, mégis úgy örültem, hogy azt hittem menten levetem a nem létező bugyimat is, mert időközben tuti, hogy átnedvesedett. Viszont! Azzal nem számoltam, hogy ő nem csak a történeteiben ilyen kis nyitott, úgymond. Az első szóváltásunk során tök random sikeresen felvilágosított a szex legkülönfélébb kellékeiről és eszközeiről, amit egy kellemes, forró délután, a besötétített, kulcsra zárt ajtajú szobámban nagyon szívesen elolvastam volna a drága jobb kezem társaságában, de csakis valami történetbe foglalva. Az, hogy ezt konkrétan nekem mondta, ráadásul még választ is várt rá, kiütött. Mit mondjak? Mi a fészkes fenét mondjak? Hogy kössz, lesz mire verni este? Az a poén, hogy fordított esetbe szerintem ő megtette volna. Még én is, majdnem. Főleg, mikor hangüzenetet küldött. Az a kellően férfias, dallamos hang… Úgy kellett rácsapnom a kezemre, hogy nyugodjon le a kis rohadék. A dugi erkölcsöm valahogy előtérbe került és megvédett, de máskor mi lesz?  Úgy éreztem magam, mint akit épp átcsábítanak a sötét oldalra – sikeresen.

Én viszont, tapasztalatok híján, gátlásokkal tömve megint máshogy álltam a dologhoz. Persze, az, hogy a blogját olvasom, ad egyfajta el nem ismert perverzitást. Hoseok is tudta, miket nézegetek szabadidőmben, de sose mondtuk ki, hogy az én farkam szavakra és sorokra áll, hanem mindig úgy beszéltünk a dologról, mintha csak egy átlagos honlapokat böngészgetnék. Így nem éreztem rosszul magam és szerintem ő se. Megmaradt valami magánszférám, vagy nem is tudom, minek nevezzem. De azzal, hogy Jimin ilyen témákkal dobálózott, felzaklatta a kis hercegnőlelkemet. Nem tettethettem az ártatlant, mert tudta, hogy olvasom, amiket ír. Mégsem tűnt helyénvalónak belemenni egy játékba, ami nekem teljesen ismeretlen terep. Nem Taehyungos. Nem és kész.

Hozzá kell tenni, hogy csak gondolatban voltam ilyen okos. A tény, hogy ilyen domináns és láthatóan jól szórakozik rajtam, minden egyes alkalommal kurvára felizgatott. Miféle ferdehajlamaim vannak titokban nekem? Ennek ellenére, okosan csak odavetettem egy mosolygós szmájlit azt szevasz. Más téren igyekeztem kompenzálni a hiányosságaimat, egy pillanatra se hagytam ellaposodni a beszélgetést, szóval írtam mindent, ami eszembe jutott. Konkrétan, a fél életemet. Zavarban voltam, ami annyira szánalmasan és röhejesen meglátszott, hogy miután jóéjszakát kívánt én pedig leültem visszaolvasni az aznapi szóváltásunk, hajamat tépve küldtem el magam kismilliószor a picsába. Mégis mit tehettem volna? Tele volt az egész elgépelésekkel, érezhetően hol formálisan viselkedtem, hol kötetlenül, magamat pedig olyan szinten érdektelennek találtam, hogy az már fájt. Mindig ez van.

Olyan, mint amikor az ember hirtelen nő és a végtagjaival még olyan nevetségesen csálén jár. Na, nekem az egész lényem ilyen nevetségesen csálé. Azt, hogy zárkózott vagyok, tényleg úgy értem, hogy zárkózott vagyok. Aki pedig nem beszél túl sokat, annak szavai akarata ellenére gyakran túl élesek és furcsák, nem odaillőnek tűnnek, pedig komoly erőfeszítést igényelnek.

A múzsám viszont megtalált. Egy hónap alatt további két kis egyrészes született, ami azért csoda, mert én tényleg egy hetet ülök minimum fölöttük. Mint valami tyúk, baszki. Kicsit nyitottabb lettem a firkálmányaimban, csakhogy ez plusz rásegített a dilemmámra. Milyen már, hogy amit a karaktereim meg mernek tenni, arra én még gondolni se? A szerelemről legalább könnyű beszélni, ha egy olyan ember a mentorod, akinek történetesen Park Jimin a neve. A szavak olvastatják magukat, mert a valós alap könnyen visszaadja a dolgokat. Kár, hogy neki sosem tűnt fel, hogy újonnan róla írok… A kevéske közös élményből meglepően sokat tudtam beleszőni a JongKey párossal írt szösszenetembe, ami elvileg ismét borzasztóan tetszett neki. A SHINee Kibumja a divatszerető mivoltával és kicsit lánykás megnyilvánulásaival valamennyire emlékeztetett magamra, Jonghyun férfias külleme és lágy hangja meg természetesen rá. Nem mintha nem mindenbe magunkat láttam volna…

Apropó, leszedtem a Magamról nevű kis modulomat. Idézetet nem írok bele, mert minek, ha egyszer úgyis netes és bárhol máshol olvasható, más ötletem meg nincs. Hát ember, bocs, hogy nem tudom öt sorban elregélni, ki vagyok! Még én sem tudom… Érdekel egyáltalán valakit? És szégyen, nem szégyen, amúgy se nagyon merem felvállalni magam. Képet meg pláne nem tennék ki. Mi van, ha máshogy képzelnek el? Ha csalódnak bennem? Ha észreveszi egy ismerősöm és jól pofán nevet? Mert addig oké, hogy páran tudnak az identitásomról, de egy meleg fiúkról írt ficikkel teli izéhez mit szólnának? Még Hobi se tud róla. Talán jobb ez így. Egy gyáva ember vagyok és kész, nyílt titok. Talán nekem is rendes, hetero kapcsolatokkal kellene foglalkoznom, azt többen értékelnék. Az a pár nagyon fiatal olvasóm – és itt nem a kor a probléma, csak nem találtam rájuk más, megfelelő megnevezést - is lekopna végre. Értékelem a véleményt, hálás vagyok minden egyes betűért, de valahogy más, szavakban megfogalmazott, kismillió helyen elírt orgazmusát kellemetlen elviolvasni. Vajon hogy keveredtek hozzám? Én egy mélyebb, elgondolkodtató témát próbálok képviselni. Ezek szoktak egyáltalán gondolkodni? Hát francba is. Kim Taehyung, vegyél vissza a pofádból! Ilyen érzés lehet előadónak lenni. Te akarsz közvetíteni a zenéddel, és habár mindenki azt hiszi, tudja, mit, alig vannak páran, akik tényleg átlátják a dolgot. Éljenek a „fanok”. Mindegy.

Otthon egy gyors köszönés után egyből bebaktattam a szobámba. Apámmal régen nagyon jó viszonyt ápoltunk, tipikusan apuci kicsi, babusgatott fia voltam. Aztán ugye, a változás - de cink így beszélni róla - után eléggé megromlott a kapcsolatunk. Makacs vagyok, sok mindenkinek benyelek sok mindent, de tőle valahogy nem megy. Ő úgy bántott, hogy mindent tudott rólam, és tudta, hova üssön ahhoz, hogy fájjon. Azóta ha úgy adódik és meg kell ölelnie, vagy ilyesmi, életem legkellemetlenebb pillanatait élem meg. Általában ilyenkor állok, mint fasz a lakodalomban, ő meg röpke öt másodperc után úgy ugrik el tőlem, mintha minimum leprás lennék. Felesleges erőltetni a gesztusokat...

És a legnagyobb problémámat még el se mondtam Hoseoknak. Jobb is, legalább nem nevet ki. Sajnos Jimin megunta az éjszakába nyúló chatelést és arra hivatkozva, hogy az igazi írói eszmecserét csak szóban lehet megejteni, elkérte a telefonszámom. Gondolom egyértelmű, de azért megemlítem, hogy nem nagyon szoktam senkivel se anyámékon kívül beszélni rajta. Ennek két oka van. Egy, hogy nincs kivel, kettő, hogy gyűlölöm a hangom. Elcsuklik, elhalkul, vagy éppen egyáltalán nem is jön elő, hiába keresem. Egyszerűen nem. Szemkontaktus nélkül én egy nulla vagyok, ilyenkor csak még rosszabb az egész. Éppen ezért nagyon hárítottam, mindenféle röhejes kifogást kitaláltam már, egészen addig, míg szegény meg nem elégelte. Konkréten rámszólt, hogy minek nekem telefon, ha sosem érek rá beszélni. Igazából ez jó kérdés, mert három hónapig spóroltam rá mégis alig használom. Nem a legdrágább, legjobb darab, de ez van. Mögöttem nem állnak zsíros nagyszülők, akik havonta csak úgy hobbiból hozzámvágnak egy marék zöldhasút, hogy na nesze, vegyél cukrot, vagy mittudomén. Á, dehogy. Régebben nem mondom, hogy nem csinálták, de mostanában megrögződésük, hogy hülye kamaszfiúként kotonra meg ilyesmire költeném, szóval szívás. Ez aztán a családi szeretet és az összetartás!

Kedvetlenül benyomtam a gépem és átszivárogtam egy normális, otthoni ruhába, ami egy melegítőből és egy bő, szürke pólóból állt. Baromira jól nézett ki a kis pálcikatestemen, mondhatom. Hazaérve mindig mintha kikapcsoltak volna bennem valamit, az addigi tízesre értékelt külsőm hamar mínuszba hágott. Hihetetlen, hogy a helyes testtartás, a gondosan kiválasztott ruhadarabok meg ilyesmik mennyit dobnak az emberen!

Valahogy nem lepett meg a tőle kapott üzenetem. Éreztem előre, hogy a minap megejtett és engem rendkívül felzaklató, kínos telefonbeszélgetésünk után találkozni akar majd. Lényegtelen, hogy egyikünk se szólalt meg percekig, akkor is csak egy-két szót, á, mit számít az? Neki miért is számítana? Csak az olyanok foglalkoznak az ilyesmivel, mint én. A francba is már magammal! Még az is zavart, hogy ő azokkal az ujjakkal ír nekem, amikkel azt a rengeteg mocskos, sötét ígéretet írja a műveiben. Sőt, ha már itt tartunk, azokkal szokta magának elintézni a… szóval AZT. Tehát, ha továbbvisszük a közvetett csók elméletét, ez most ez közvetett szex?

Rövid gondolkodás után magamra öltve a lehető legmagabiztosabb formámat, válaszoltam.

Park Jimin, 15:32
Héjj, cicafiú!:D Hétvégén ráérek. Nem csinálunk együtt valamit? (A kérdőjel formalitás, semmilyen téren nem fogadok el nemleges választ;) )

Kim Taehyung, 17:12
Csináljunk? 

Kim Taehyung, 17:13
Adnak egy jó filmet a moziban:)

Park Jimin, 17:13
Ha már elmegyek odáig vonattal, ajánlom is, hogy jó legyen…

Kim Taehyung, 17:14
Remélem szereted a romantikát…:p

Park Jimin, 17:15
Uhh, inkább jobban átgondolom a dolgot. Erre alszom egyet, fel kell készülnöm lelkileg.:(

Park Jimin, 17:20
Várjunk

Park Jimin, 17:20
A szex is romantika?

Kim Taehyung, 17:20
…

És így kerültem én egy, még nekem is túl nyálas film vetítésekor a moziba, Jiminnel karöltve. Nem igazán tudok mit mondani a hangulatra. Furcsa volt. A legdrágábbnak tűnő, mai divatnak leginkább megfelelő ruháimat vettem fel – ami nem volt nehéz, tekintve, hogy az utóbbi kritériumnak szinte az összes megfelelt -, ezzel szemben ő csak amolyan laza hanyagsággal sötét, erősen szakadozott farmert és fehér pólót húzott magára. Kicsit cikinek éreztem, amiért én vele ellentétben ennyire kinyaltam magam, és előző este még arckrémekkel és arcpakolással is megspékeltem a dolgot. Talán félreértettem valamit? Még javában utánam kutakodott a tömegben, mikor én már réges-régen kiszúrtam átlagos, mégis rendkívül feltűnő lényét, csak gyalázatos módon féltem megközelíteni. A látvány, ahogy minden lány valamilyen módon reagál a közelségére, enyhén szólva felzaklatott. Csak néztem, ahogy filmes jelenethez illően összesúgnak a háta mögött és mutogatnak rá, ahogy elhalad mellettük. Azt hinné az ember, hogy ez csak marketing fogás, de a saját szememmel láttam basszus! Végül is, a dús, cseresznyepiros ajkak, a hófehér bőr és a gyönyörű, sötéten csillogó, bűnös ígéretekkel teli tekintet túl csábító ahhoz, hogy csak engem fogjon meg. Mert igen, ő velem ellentétben nem az a fajta volt, aki csak a jól beállított képeken nézett ki dögösen. Teljes valója talán még gyönyörűbb is volt.

Végül igazi taktikai dámaként suttyomban felhívtam telefonon és villámgyorsan elhadartam neki, hol keressen, hogy aztán tudva, merről fog közelíteni, hátat fordíthassak neki. Mindenáron el akartam kerülni azt a bizonyos szemezést. Nincs szörnyűbb, amikor még nem vagytok elég közel, így csak esetlenül bámultok hosszasan egymásra, még kínosabbá téve ezzel a helyzetet. Arra szerettem volna kényszeríteni, hogy megszólítson, rámköszönjön, kezdeményezzen, de a dolog rosszul sült el. Úgy döntött nem törődik az ilyesmivel, bizonyára szükségtelennek találta, mert egyszerűen csak hangtalanul és észrevehetetlenül mögém lopódzott, majd lágyan átkarolt hátulról a derekamnál és mellkasához szorította mozdulatlanná dermedt testemet. Csak akkor esett le, hogy elfelejtettem levegőt venni, mikor tüdőm őrült módon kezdett bennem segítségért visítozni, hogy ne kínozzam már tovább. Eleget téve a kérésének egy nagyot szippantottam a levegőből, ami még nagyobb hiba volt, mert így megteltem Jimin egyszerű, férfias és – kövezzetek me, de – izgató illatával. Túl sok inger ért hirtelen.

A perzselően forró, hátulról teljesen hozzám nyomódó test, a nyakamat csiklandozó lélegzet, a hasamnál tartott, összekulcsolt ujjak és a bódító aroma kellemes bizsergést váltott ki belőlem, sajnos a legkülönfélébb helyeken. Nem értettem, mire fel ez a viselkedés, de nem akartam nagyon boncolgatni, csak élvezni szerettem volna egy kicsit a hirtelen jött meghitt hangulatot, ami egy aprócska pillanatra tényleg elfelejtetett velem mindent. Viszont a rengeteg figyelő tekintet hamar elrettentett, így kénytelen voltam paprikapiros fejjel mozdulni valamerre, amit ismeretlen okokból rossz irányba tettem először és véletlenül még jobban hozzápréselődtem. Soha nem voltam az a pirulós fajta, de az egyenesen a fülem mellett megejtett apró, jóleső sóhaj hallatán éreztem, hogy egy fokkal még sötétebb árnyalatot vett fel a képem, így kibontakozva a szorításából eltávolodtam tőle annyira, hogy épp csak kartávolságra legyünk egymástól. Megeresztett egy sejtelmes vigyort.

Jó volt. Jó volt szemtől szembe állni valakivel, akit az életemnél is jobban tiszteltem és jó volt, hogy ez az illető ilyen meleg fogadtatásban részesített engem – amit amúgy nekem kellett volna, tekintve, hogy ő a vendég -. Főleg, hogy soha életembe nem volt hozzám ilyen közel egy ilyen férfi, meg, ha már itt tartunk, annak férfiassága végképp. Talán nem helyes a legelső találkozásnál ilyesmire gondolni, de könyörgöm. Én ismertem a legsötétebb és legperverzebb gondolatait is, szóval nem tudtam csak úgy elnézni a tény felett, hogy konkrétan még a szívverését is tökéletesen éreztem, pedig picit alacsonyabb is nálam! Csak zavart rohadtul, hogy mindez egy pályaudvar kellős közepén történt, rengeteg titkos és nyíltan minket bámuló emberrel körülvéve. Egyetlen örömöm az maradt, hogy a vérem a fejembe szállt, nem pedig máshova. Amilye kis izé vagyok, csoda, hogy nem sültem el pusztán az érintésétől.

Utána gyorsabban mentek a dolgok. A filmig még volt háromnegyed óra, korábban meg nem akartunk menni, így beugrottunk fagyizni egyet. Szörnyű volt… Imádom a fagyit, főleg a karamellásat, de amikor valaki tátott szájjal, végig árgus szemekkel nézi, ahogy bizonyos személyek miatt diszkréten, épphogy csak kidugom a nyelvem, az egy pöppet zavarba tud hozni. Mert ezt tette. A legapróbb rezdülésem is követte, gondosan elraktározva magában a lényemet. Én pedig szinte éreztem, mikre gondol közben, mert pontosan az arcára volt írva az éhség - más értelemben. De még csak most találkoztunk először! A jeges finomság felénél kapcsoltam, hogy valószínűleg nem véletlenül kívánta meg pont ezt az édességet. Ő ahhoz túl ravasz. Annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, merre vagyok fejjel. Egy darabig igyekeztem én is hasonlóan intenzív tekintettel bámulni őt, de hamar rájöttem, hogy ettől csak még rosszabb lesz a helyzetem. Kínomban feltámadt a fanboy énem, így kihasználva azt, hogy társaságom érdeklődési köre végre hasonló, beszélni kezdtem. Ő pedig vevő volt rá, figyelmesen hallgatott, bele-bele szólt, olykor még helyeselt is. Annyira jó érzés volt, hogy nem kellett visszafogni magam! Bár még mindig nem értem, hogy lehet Chen a kedvenc tagja, mikor mindig Luhant nyomatja. Rövidesen a blogom is szóba került, ekkor – legnagyobb döbbenetemre – átvette tőlem a szót. Valamiért a JongKey párosítást nagyon dicsérte, azt mondta, teljesen át tudja érezni a helyzetet, és úgy zseniális az egész, ahogy van. Én csak zoknimig pirulva hallgattam.

A mozit majdnem lekéstük. Láthatóan elszámoltuk magunkat, mert utolsók közt vásároltuk meg a jegyünket, ami igencsak hátra szólt. Én viszont örültem, hogy legalább van helyünk, annak meg pláne, hogy maga a film még nem kezdődött el. Egyikőnk se lepődött meg, hogy mögénk már nem került senki, az emberek többsége, beleértve engem is, jobban kedveli a középső sorokat. Mégis, töretlen jókedvvel vetődtem be a székembe, magunk közé téve a kólát, vigyorogva tekintve a hatalmas, már a reklámokat játszó vászonra. Miután közöltem, hogy keveset szoktam inni, moziban meg még annyit se, megállapodtunk, hogy egyet veszünk és osztozunk rajta. Jimin keresztbe tett karokkal ült a jobb oldalamon, bizalmatlan pillantásokkal illetve a sötét termet. Nem feszengtem mellette, de furcsán éreztem magam. Miért foglalkozik velem? Ha nem én írom a történetet, hanem a sajátom zajlik, akkor nem tudom irányítani a szálakat. Nincsenek tapasztalataim, fogalmam sincs, mi lesz, mi szokott történni egy randin. Randi ez egyáltalán? Talán ő nem úgy tekint rám, mint én rá… Várjunk csak, akkor én mégis hogy tekintek rá? Alkalmas lennék egy kapcsolatra, mikor a figyelő szemek olykor akaratom ellenére is felzaklatnak? Alapjáraton leszarnám, de ha vele vagyok, nem megy. Meg akarok felelni, azt szeretném, hogy senki ne tartsa furcsának, ha megöleljük egymást. Meg merem én egyáltalán ölelni? Ha hozzámér, konkréten elfolyok…

Óvatosan, a szemem sarkából rápillantottam. Hiba volt. Engem nézett, erotikusan – túl sokat olvastam, jesszus – rágcsálva alsó ajkát, láthatóan nagyon gondolkodva valamin.

 - Taehyung… - basszus, máris? Készen állok én erre? – Szerinted mennyire nézhet ki furcsán, hogy két pasi beül egy ilyen filmre?

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, hátravágódtam ültömben, egy pillanatra behunyva a szemem. Elgondolkodtam a szavain.

 - Semennyire. Mi csak ihletet gyűjtünk – nyomatékosításul a vászonra szegeztem tekintetem és magabiztosan bólintottam egyet. Így van. Mi csak megnézünk egy filmet. Mit várok?

Amúgy is, talán a férfibüszkeségének nem esne jól, ha kimondanám az igazságot.

 - Taehyung…

 - Mi van már? – esdeklő szavait hallva ismét rápillantottam, kényszeredetten elszakítva tekintetem a közben lassan elinduló animációról, majd a kora délután történteket idézve kővé dermedten bámultam a tőlem pár centire levő, a sötétben alig-alig látszó arcra.

Szemei valósággal ragyogtak, ajkait elnyitva bámult rám, de nem tett semmit. Csak nézett, majd lejjebb sandított, egyenesen a számra. Nagyon szerettem volna, ha akkor, ott ezt az apró gesztust nem veszem észre, de mivel nem így történt, kénytelen voltam nagyot nyelve kényszeríteni magam, hogy ne pánikoljak be és ne forduljak el a lehető leggyorsabban.

 - Mi van akkor, ha találtam egy jobb lehetőséget az ihletgyűjtésre? – és kész, végem, ahogy azt a tíz centit szinte teljesen lecsökkentette a vérem őrült száguldásba kezdett, a fejem pedig sehogy sem akarta abbahagyni azt az idegesítő zsongást.

Gyomrom ököl méretűre zsugorodott, valamiért biztosra vettem, hogy elrontottam, mert egyfajta különös, bizsergésszerű valamit kezdtem érezni benne. Te. Jó. Ég. Ez most megcsókol? Komolyan, komolyan megcsókol? De én még sosem csókolóztam. Tényleg úgy kell, ahogy mindenki leírja? Mozgatni is kell? Hogy? Mi van, ha összekoccan a fogunk, vagy ha véletlenül ráharapok? Amúgy is midig rágcsálok valamit, mi lesz, ha ő lesz az új áldozatom? Ezt nem szabad, a végén még kiábrándul belőlem! Csak át kell vészelnem valahogy, otthon meg majd jó alaposan utánaolvasok, hogyan kell ezt az egészet lépésről lépésre. Csak leírják valahol…

 - Izé, Jimin, nekem nincs ebben tapasztalatom, nem lehetne, hogy… - türelmesen várta, mit szeretnék, ám mikor felfogta, hogy mit akarok kihozni ebből, inkább mégis félbeszakított, nem meglepő módon, a szájával.

Soha nem értettem, mi a jó ebben. Az ember úgy születik, hogy az ajkai összeérnek, mégsem alél el saját magától. Akkor miért élvezik, ha egy másik személy érinti össze párnáit az övékkel? Mi ebben a jó? A bőr az bőr és kész. Aztán hirtelen mindent megértettem. Ahogy az a puha, érintésért könyörgő kis része hozzám nyomódott, testem örömittasan felsírt a szívem pedig megszűnt dobogni. Aztán mozogni kezdett. Rezzenéstelenül tűrtem az édes, becézgető, simogatásszerű kényeztetést, szinte elolvadva a termetéhez képest vaskos, erős karjaiban. Hé, mikor kerültek ezek egyáltalán körém? Le sem esett, hogy nekem is kéne tennem valamit, míg halkan kuncogva el nem húzódott. Először értetlenül, már-már felháborodva mustráltam arcát, majd észlelve a hibámat elvörösödve leszegtem fejemet, hogy elrejtsem zavaromat. Pontosan ettől féltem!

- Hát – nem is csináltunk semmi különöset, akkor mégis mitől ilyen mély és rekedt a hangja? -, tényleg nincs.

Felhergeltem magam a nevetésén és a tényen, hogy elismeri állításom. Azt kellett volna mondania, hogy nem volt olyan rossz, nem? Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy nekem is mozognom kéne? Aish! Saját magamon felbátorodva, dacosan ismét felszegett állal egyenesen belebámultam a mosolytól félhold alakúvá vált, sötét szemekbe. Hogy lehet a sötétbarna ilyen gyönyörű? Rühellem pedig ezt a színt. Normális ez?

 - Akkor taníts! – vigyora félelmetes gyorsasággal változott vissza egy ragadozó diadalomittas, sejtelmes somolygásává, íriszei pajkos csillogása pedig figyelmeztető villanássá vált, de valamiért már nem riadtam vissza, sőt, én hajoltam közelebb hozzá – Taníts, cicafiú!

És igazam volt, rengeteg ihletet szereztünk onnantól kezdve mi együtt… 


[Ha tetszett, kérlek, valamilyen formában jelezd nekem!:) Kicsit meglepődtem, mert az első fele az eddigi legnagyobb megtekintésszámomnak a háromszorosát produkálta, de nagyon hálás vagyok érte és a rengeteg véleményért is! Taehyung karakterét nagyon megszerettem. Gondolkodom egy bónusz részen, hogy perverz-Jimin szemszögéből is kicsit jobban értelmet nyerjenek a dolgok. Érdekelne valakit?^^

Köszönöm, hogy elolvastad!💚]