Fogd már be, Taeyong! (OS)

A magas, szőkés hajú fiú mosolyogva figyelte, ahogy barátja vidáman nevetgélve a nemrég mellettük elguruló labda után szaladt. Hiába feszült Tenen láthatóan kényelmetlenül a ráaggatott, szűk farmer, amint észrevette, hogy a három, épp focizó kissrác egy szerencsétlen rúgásnak köszönhetően elvesztette játékát, szó nélkül indult segítségükre. Taeyong csodálta ezért. Főleg, mert benne meg mindig ott volt egyfajta menekülési ösztön, ami arra késztette, hogy a gondokat hagyja figyelmen kívül és szépen, a háttérből várja meg, míg más megoldja őket. Tudta jól, hogy lustának és bunkónak tűnik emiatt. Valahol visszasírta azokat az időket, mikor még az édesanyja még a legpitibb dolgokat is elintézte helyette... Egyetlenegyszer szeretett volna a saját lábára állni, azt is úgy elszúrta, hogy azóta is kismilliószor kellett már bocsánatot kérnie érte. Ezek után számára egyértelműnek tűnt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad beleavatkoznia a többi ember dolgába. De barátja más volt. Ő önzetlenül az utolsót is gondolkodás nélkül odaadta, és a legnagyobb erőbedobással, szívét-lelkét beleadva vette a legkisebb megpróbáltatásokat is.

Ten visszarúgta a gyerekeknek a játékukat. A labda ívesen repült, megpördült a levegőben, mégis, pont jó helyen ért földet, körülbelül egy méterre a hat apró lábacskától. A kicsik ujjongva felsipítottak, mire a fiú megeresztett egy tipikusan rá jellemző, hatalmas, sziporkázó mosolyt. Taeyong le volt nyűgözve. Egyszerűen nem értette, hogy létezhet ilyen tökéletes ember. Nem fért a fejébe, hogy lehet valaki egyszerre tiszta és kedves belülről és pluszba még ilyen gyönyörű is. Irigykedett, mert ő hiába próbált megszabadulni a démonjaitól és hozzá hasonlóvá válni, azok folyamatosan kísértették. Hiába próbált a lehető legjobb lenni, egyszer már hibázott és ez rányomta a bélyegét az egész életére. Úgy érezte, ez igazságtalan.

Ennek ellenére, amint rápillantott a közben újra mellé érő barátjára, minden negatív érzelme elpárolgott. Imádta ezt. Elég volt egyetlenegy pajkos, jókedvű vigyor, és hirtelen úgy érezte, a problémái szinte semmissé váltak. Pedig bele tudott volna kötni Tenbe is. Mondhatta volna, hogy a karjai túl rövidek, a nyaka túl hosszú, a szemei túl kicsit, az arccsontja pedig nem elég kiugró, de nem tette, mert úgy érezte, pont ezek azok, amik széppé teszik. Ő úgy volt tökéletes, ahogy volt. 

 - Vissza kéne mennünk. Őket ismerve, lehet többet nem is adnak majd kimenőt, ha késünk - szólalt meg végül a fekete hajú kisebb, hosszas, már-már kínosnak ható csend és persze mozdulatlanság után. Talán nem értette, mire várnak még.

Taeyong egy frusztráltságról árulkodó mozdulattal világos tincsei közé mart. Nem akart visszamenni. Sokáig harcolt ezért a szabad, közös délutánért, és nem akarta, hogy ilyen hamar véget érjen. Főleg, hogy még el sem mondta barátjának azt, amiért az egészet leszervezte... Pedig mennyi plusz munkát vállalt magára ezért a pár órácskáért!

 - Igazad van. - Nem tudta, hogyan húzhatná tovább a dolgot, így csak kényszeredetten helyeselt és hátraarcot vágva megindult ugyan azon az úton, amin korábban jöttek. – A többiek nagyon irigykedhetnek...

Ten erre lebiggyesztett ajkakkal félrefordította a fejét.

 - Rossz lehet nekik otthon…

Ne, ne rájuk gondolj! Velem foglalkozz! Fogalma sem volt, milyen beszédtémával hozakodhatna elő, ami megteremtheti nekik a kellő hangulatot. Az otthon szó felett ösztönösen siklott el, tudta jól, hogy csapattársa szokatlan módon már így nevezi a közös lakásukat.

 - Ugyan már! Biztos lefoglalják magukat valamivel. Tudod milyenek. 

Reményeivel ellentétben még ezután sem tért vissza a másikba a jókedv. Egy darabig szótlanul, elgondolkodva sétált mellette.

 - Legközelebb majd együtt jöjjünk el, jó? Rossz érzés ám, ha kimaradsz valamiből.

A kisebb valahogy megérezte, hogy ezt nem kellett volna, és, hogy most biztos felkavarta az állóvizet, de már késő volt. Oldalra sandított, és sajnos azt látta, amit nem akart; egy épp kitörni készülő vulkánt.

 - Fejezd már be, Ten! Komolyan ennyire vak vagy? Nem veszed észre, mennyire igyekszem? - csattant fel Taeyong. Próbálta türtőztetni magát, de már egyszerűen nem ment neki. Nem akart hinni a fülének. Újonnan elöntötte a keserűség, és vele együtt a düh. Hiszen végig annyira igyekezett, annyira jól csinálta, erre barátjának még csak fel sem tűnik mire ment ki az egész!

 - Ne haragudj. Tudom, hogy te csak meg akartál vigasztalni, amiért mostanában el vagyok kenődve a családom miatt. Hiányoznak ők is, és…

 - Te meg mi a jó égről beszélsz már megint?! - Kénytelen volt ismét megemelni a hangját, mert egyszerűen túl abszurdnak hatott számára a helyzet. Végül is, ilyen naiv ember nem létezhet!

Megállt, és összevont szemöldökkel meredt társa fekete tincses kobakjára, aki először még tett pár lépést, és csak utána, fáziskéséssel fordult vissza hozzá, tekintetével felháborodottan kérdőre vonva a magasabbat, amiért félbeszakította.

 - Burkoltan arról, hogy köszönöm szépen, hogy elhoztál, de perpillanat majd’ megesz a bűntudat, amiért a többiek meg közben a négy fal között döglődnek!

A szőke pár másodpercig csak döbbenten bámulta a hirtelen dühössé vált vonásokat, majd hasonló hévvel átszelte a köztük lévő távolságot, megmarkolta Ten vékonyka, fehér karját és jó erősen szorítva azt indult meg ismét, valami félreeső zug után kutatva. Csak remélte, hogy senki nem nézi majd a rúgkapálás miatt emberrablásnak a dolgot.

Mit sem törődve a dacos ellenkezéssel befordult az első kihaltnak tűnő, keskeny mellékutcába és egy erős rántás kíséretében az egyik beljebb eső ház falának szorította csapattársát, csuklóit pedig továbbra is erősen tartva, a feje fölé szegezte.

 - Azt akarom, hogy csak rám figyelj! Hogy törődj velem! Hogy vedd észre, mennyi mindent teszek érted! Nem a többiekért, csak és kizárólag érted! Nem azért mert a legjobb barátom vagy, hanem mert szeretlek! Miért olyan nehéz felfogni?

Ten megszeppenve beharapta alsó ajkát, fejét pedig kelletlenül is, de leszegte.

 - Taeyong…

A neve hallatán még mérgesebb lett. Elfogadhatatlannak tűnt számára, hogy úgy utasítsák el, hogy még csak esélyt sem kapott. Jobbjával megfogta az alacsonyabb állát, és annál fogva ismét maga felé fordította, míg baljával immáron két kezet is szorosan tartott.

 - Ne kínozz, cseszd meg!

Erőszakosan mart barátja ajkaira, durván, kegyetlenül marcangolta annak rózsaszín párnáit, majd megunva a játszadozást, nyelvét is áttuszkolta a szájába. Nem kapott viszonzást, de a sajgó szívét némileg megnyugtatta a tudat, hogy legalább ennyit megtapasztalhatott. Gondosan feltérképezte az idegen szájüreget, elszórakozott minden egyes porcikájával és hirtelen úgy érezte, ezzel minden álma teljesült.

Amint tudatosult benne, hogy Ten egyáltalán nem érdemel ilyen bánásmódot, picit visszább vett a tempóból és még ha későn is, de megpróbálta óvatossággal és finomsággal engesztelni az alacsonyabbat tetteiért. Persze, akkor már késő volt. Amint kicsit engedett, a kisebb kihasználva az adandó alkalmat, összeszedve az összes megmaradt erejét, kirántotta a már réges-rég meggyengült szorításból csuklóit, és remegő karokkal ellökte magától a neki préselődő testet.

Erre már Taeyong is magához tért. Egyre növekvő kétségbeeséssel nézte a könnyáztatta arcot és a vörös, meggyötört ajkakat, miközben legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Ő ezt nem így akarta!

 - N… Ne haragudj, Ten! Én csak olyan régóta visszafogom magam melletted, pedig az első pillanattól kezdve kedvellek már és tényleg úgy érzem, ha te nem lennél nekem nem is bírnám már ezt az egészet, meg…

Ezúttal az alacsonyabb szakította őt félbe, mindkettejük legnagyobb döbbenetére úgy, hogy ismét összeérintette ajkaikat, igaz, ehhez rá nem jellemző erőszakossággal magára kellett rántania a szőke fiút.

Ez a csók nevetségesen ügyetlen volt és rövid, sütött róla a tapasztalatlanság, ráadásul mindkettejük nyelve a helyén maradt, mégis, ennek ellenére egyikük sem kívánhatott volna jobbat. Taeyong megmosolyogta az esetlen próbálkozást. Igaz, nem értett semmit, de úgy gondolta, kivételesen élhet csak a pillanatnak és majd utólag ráér gondolkozni.

 - Én csak azt akartam mondani, hogy még sosem csókolóztam, és, hogy elsőre talán ezt nem így kéne... - a fekete hajú csak hosszú percekkel később szánta rá magát a beszédre, mikor már biztos volt benne, hogy hangja nem fog kislányosan megremegni minden szónál.

 - Akkor ez most…?

Ten zavarában fejébe húzta a kapucniját és annak szélét markolászva próbálta eltakarni a már félsötét ellenére is feltűnően kipirult arcát és csillogó szemeit, miközben bólintott.

 - Istenem, de édes vagy!

 - Ajj, fogd már be, Taeyong!


[Szerintem stílust váltottam vagy nem tudom, mindenesetre teljesen kitértem a hitemből XD Bocsi srácok, és komolyan mondom, nekem még tetszik is... :( Épp a hajamat festettem (félig kék, yeey), mikor eszembe jutott, hogy kéne írni egy ilyet, szóval azt hiszem, új múzsát találtam a festékem személyében.]

Szexualitás (OS)

 - Ilyennek képzelted, Markie?

Jackson ujjai egy pillanatra abbahagyták a lágy táncot gerincem finom vonalán, mire én lassan, komótosan felé fordítottam addig pőre mellkasán pihenő fejemet. Az enyémhez hasonlóan szőke, nedves tincsei csapzottan tapadtak izzadtságtól gyöngyöző homlokára; egy pillanatra még a bűntudat is feléledt bennem, amiért nem voltam képes élvezetemet visszafogni, és úgy meggyötörtem a puha fürtöket. Kipirult arccal, félig lehunyt pillákkal figyelte, ahogy én továbbra is rajta feküdve, alkarjaimmal két oldalán megtámaszkodva kicsit feljebb tornázom magam. Bár való igaz, hogy kettőnk közül én voltam a centikkel magasabb, nem tűnt abszurdnak vagy kellemetlennek a helyzet. Már az elején elfogadtam, hogy nem én leszek az, aki dominálni fog, és ez így is tűnt helyénvalónak.

Szótlanul néztem arcát. Kíváncsi voltam, vajon rólam is így süt a kielégültség? A jól ismert vonásokban volt valami ismeretlen, valami vad és szokatlan, amit nem tudtam hová rakni, mégis, megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megfejtsem. Már nem volt bennem a korábbi kisfiús félelmem, merészen és kihívóan bámultam a lassan örvénylő, sötéten csillogó szemekbe. Nem szegtem le zavartan a tekintetem és nem menekültem el, mint ahogy korábban annyiszor megtettem. Nem volt tovább mit szégyellnem előtte, logikátlan lett volna, tekintve, hogy már mindent látott belőlem.

Úgy éreztem, egy egész új világot teremtettünk. Egy világot, melyet csak mi ketten uralunk, és elég mocskos ahhoz, hogy együtt élhessünk benne. Ahol a közöttünk érezhetően feszülő szexualitástól megrészegülve, semmi mással nem törődve fonódhatunk össze és szeretkezhetünk, míg a csillagok szikrákat nem kezdenek el hányni és testünk annyira fel nem hevül, hogy kénytelenek leszünk becsípve a lágyan hullámzó, hideg tenger habjai közé ugrani.

Izmos karjával maga mellé kapott, majd egy hanyag mozdulattal ránk terítette a fehér anyagon sárgásnak ható foltokkal tarkított, puha takarót. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ezt a srácok miatt tette, ha esetleg ránk nyitnának. Irigyeltem, amiért ilyen józan gondolatokat produkál, ha már nekem nem megy. Persze, egyértelmű volt, hogy a hangokból mindenki levágta, mit művelünk idebenn, de azért mégis, legalább minimálisan vigyázni kell a többiek lelki épségére. Nemrég féltem ugyan, hogy szex után ugye, már nem lesz egy magasabb lépcsőfok, nem lesz új kihívás felfedezetlen területekkel, és emiatt unalmassá válik a kapcsolatunk, de nem. Most, hogy a kezdet rejtelmeit megfejtettem, újfajta kíváncsiság mohó lángja lobbant fel bennem, és úgy tűnt, ha nem cselekszem, talán akaratlanul is felégeti egész bensőm.

Már a kezdetektől fogva különbözőek voltunk. A rózsamező közepéről millió közül választhattunk volna, mégis, nekünk az elérhetetlen, a messzi kellett. Akkor is harcoltunk érte, amikor annak hosszú tüskéi a legkülönfélébb módon kínozták meg testünket és akkor is, amikor a többi növény indái a bokánkra fonódva erőszakkal megpróbáltak másfelé terelni. De nem adtuk fel. Ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, és a túloldalról már láttuk egymás közeledő alakját, az ellentétes energiáinkból virágzó virág egyre szebbé és nagyobbá nőtte ki magát. Aztán a hosszas hajszolás után egyszerre értünk oda és szintén egyszerre, boldogan és szerelmesen, összefonódó ujjakkal szakítottuk le az egyre csak erősödő rózsát, majd mosolyogva tűztük ki a közös, új világunk álmainkból szőtt kapujára.

Bal lábammal a combjai közé furakodtam és kíváncsian összedörgöltem ágyékunkat. Gátlástalanul figyeltem minden egyes mozzanatát; igyekeztem kihasználni az intim, bizalmas és kiszolgáltatott helyzetünket. A halk nyögésen felbátorodva megint megismételtem a mozdulatot, mire Jackson türelmetlenül felmorranva, fenekembe markolva jelezte, hogy neki ennyi bőven elég volt a játszadozásból. De nekem nem. Hiába próbált meg maga alá gyűrni, kivételesen nem engedtem akaratának. Ajkaira hajoltam és lágy csókot kezdeményeztem, ami sajnos a kelleténél kicsit talán hamarabb lépte át azt a bizonyos határt. Hiába faltam finoman, mindenféle túlzott szexualitást mellőzve puha, húsos párnáit, férfiassága már láthatóan – és érezhetően – ágaskodva adta tudtomra, hogy jobb nem túl sokáig húznom a dolgot.

A fájdalom eltörpült mellette és valósággal élveztem még azt is, ahogy akaratlanul is, de könnyeket csalt az arcomra. Jól esett, mert tudtam, hogy hamarosan, tőle szokatlan gyengédséggel le fogja őket onnan törölni. Tudtam, hogy szöges ellentétéi vagyunk egymásnak, de mégis volt valami, amiben szerepet cseréltünk; míg ő gyengéd és türelmes lett, én vaddá és önzővé nőttem ki magam.

Versenyt futottunk az idővel és saját magunkkal, a térben egybeolvadtunk, egészen elmosódtunk, mígnem körvonalak nélkül, egy felismerhetetlenségig torzult pacaként elértük a beteljesülést. Aztán a gyors, meteorszerű lényünk atomrobbanást imitálva csapódott be a földbe, bemocskolva, megijesztve és uralma alá hajtva a korábbi virágmezőt. Mert az előtt, amit mi csináltunk, a kismillió másik lehetőség térdre kényszerült és fejet hajtott, ha nem is mástól, de a rájuk gyakorolt nyomástól mindenképp.

Még a legapróbb, felhevült porcikánk is érintésért könyörögve feszült egymásnak, alhasunktól kezdve teljesen összepréselődött testünk pedig lágy, ellentétes irányú ringásba kezdett. Karjaimból hamar elszállt az erő, így újból széles mellkasán kötöttem ki. Fel sem tűnt, hogy már nem én irányítok, egyszerűen hagytam magam sodródni az árral. Ahogy megéreztem, hogy közben az én tagom is kezd újból életre kelni, a különös, alig tíz perce száműzött, groteszk, álomszerű gondolatok is lassacskán feléledtek agyamban. Nem észleltem, mikor nyíltak szét ajkaim és engedtem bebocsájtást ficánkoló nyelvének, csak akkor, mikor már kénytelenek voltunk elválni egymástól. Nyálunk összetapadt és vékonyka, áttetsző csíkot képzett közöttünk, és egészen addig ott is maradt, míg én az egyik hangos nyögésem közepette véletlenül el nem tüntettem. Nem láttam, ahogy Jackson leemelte jobbját derekamról, így meglepett, mikor ujjai rövidke, ügyetlen tapogatózás után megtalálták férfiasságom és hirtelen rámarkoltak. A forró, lüktető részem még nem volt felkészülve sem a kínzásra, sem a hirtelen jött, sokkal intenzívebb érzésre. Kétségbeesetten, kocsonyaként kapaszkodtam a széles vállakba, remegő végtagokkal, készségesen simulva puha tenyerébe.

Egyre jobban elnyelt minket, belülről, egy apró pontból kiindulva marta szét testünket, óvatosan, cseppenként kifolyatva vérünket, néha édesen, néha lágyan marcangolva bőrünket, finoman kettétörve erős csontjainkat. Furcsa, a belőlünk maradt fehér por már nem különbözött sem külsőségekben, sem belső tulajdonságokban; teljesen egyforma, ösztöni szikrák lettünk, olyan, amit nem skatulyázhat be senki és amire nem aggathatnak mások buta címszavakat. Ugyanolyan, semmitmondó, mégis valahol számunkra piszkos ígéretekkel teli, pehelykönnyű szemcsékké váltunk, amik egyre csak erősödve töltötték ki alaktalan lényünket, hogy aztán az új világot, melyet birtoklunk, szanaszét, de egyként, darabokban, de mindenütt uralhassák.

Felnevettem. Mostmár pontosan emlékeztem, mit éreztem az aktusunk közben. Tisztán láttam magam előtt a lehetetlen, kusza gondolatokból alkotott képeket és a különös, ésszerűtlen, valahol mégis értelmes képzeteket. Tudtam, hogy érzelmeimet talán soha nem leszek képes pontosan szavakba önteni, így ahelyett, hogy elmeséltem volna, milyen nagy különbség van a korábban elképzelt testi kontaktus, és a valós, vele megélt, érzelmektől terhes szex között, úgy döntöttem, spórolok az idővel. Úgy éreztem, ilyen helyzetben nem bűn hazudni, végül is, azt a fél órát, amit a magyarázkodással töltenék, valami mindkettőnk számára sokkal jobbra szeretném szentelni...

- Igen, pontosan ilyennek - hajoltam ismét meggyötört párnáira, és hagytam, hogy a rengetegszer körülírt, a legkülönfélébb módokon megfogalmazott szexualitás újra megtöltse a szobát.

[Rövid magyarázat mert miértne: Mark a kielégültségtől kábultan próbálta felidézni, milyen is volt az aktusa Jacksonnal, hogy megválaszolhassa párja kérdését. Természetesen korábban, míg nem volt ilyesmiben része, egyáltalán nem ilyennek képzelte. A dőlt betűvel írt, kusza kis részletek leginkább a fejében játszódó gondolatokból és a burkolt érzelmek összegzéséből állnak, meg persze hetven százalékban naaaaaaaagyon burkoltan megfogalmazva magából a szexből.

Bocsánat az újabb zavaros szösszenetért >< Az ötletadó Taemin Sexuality című száma. Hát, a téma nem áll valami közel hozzám, és nem véletlenül nem lehetett eddig tőlem ilyesmit olvasni, de na. Csalódást remélem.azért nem okoztam:P]

Pillowtalk (OS)

Hunchul hatalmasat szívott a cigarettájából. Tudta, hogy kedvese utálja, ha rágyújt, mégsem bírt megálljt parancsolni magának. Sejtette mi fog következni és úgy érezte, ha másra nem, de legalább nikotinra szüksége van ahhoz, hogy megőrizze pillanatnyi nyugalmát.

Leplezetlenül bámulta a közvetlenül mellette pihegő Jonghyun kidolgozott, bronzbarna hátát és egy pillanatra eltöprengett. Nem szeretett hosszasan elmélkedni a dolgain, mert általában annak az lett a vége, hogy saját maga is rádöbbent: rossz úton halad az élete. Ám most ezt is megtette. Úgy érezte, még így, utoljára, igazán elgondolkodhat azon, mennyire szörnyű is az, amit csinálnak ők ketten. Figyelte a pőre, kicsi, mégis izmoktól dagadó testet, amiről habár percekkel korábban szentül hitte, hogy az övé – mert erről maga a másik fiú biztosította -, tudta, hogy sosem volt az. Hogy is lehetne egy már másoknak eladott termék pont az ő tulajdona?

 - Ha cigizel, akkor én lelépek. – Megint ez volt. Hiába nézett, nem látott; nem vette észre, párja mikor fordította felé a nemrég még a tejfehér párnába fúrt buksiját.

A számára oly’ kedves, émelyítően rózsaszín tincsekkel keretezett, szoborszerű arc most semmiféle érzelemről nem árulkodott. Merev volt, hideg és élettelen, olyan, amilyennek lennie kellett. Nyoma sem volt már a kipirult orcájú, a gyönyörtől nyögdécselő, bájos embernek. Visszaváltozott. Idol lett. Hunchul valósággal köpte magában ezt a szót. Gyűlölte, ahogy azokat is, akik megkapták jelzőnek, Jonghyun mégis elérte, hogy őt szeresse. Még akkor is oda volt érte, amikor látta, ahogy más nőkkel hősszerelmesesdit játszik, vagy épp a saját csapattársaival produkál túlontúl intim helyzeteket. Akkor is megbocsájtott, amikor nyíltan félrelépett. Hiába volt fiatalabb és gyakran meggondolatlan, ezen a téren úgy tűnt, sokkal érettebb.

 - Amúgy is lelépnél – felelt végül. Kedves akart lenni, vissza akarta magához édesgetni korábbi kedvesét, de nem ment. Valahol belül már régóta vágyott az őszinteségre. Akarta, mert nem kapta meg.

 - Korábban ezt nem bántad.

 - Korábban ezt sosem mondtad így, a szemembe – kacagott fel, gúnyosan imitálva Jonghyun meglehetősen magas hangját – Csak csendben elmentél és úgy tettél, mintha mi sem történt volna.

Tudta jól, hogy szemei nem vidámságról árulkodnak, de kíváncsi volt, partnere észreveszi-e?

Vajon feltűnt valaha valamelyiküknek, hogy mit érez a másik? Percekig szótlanul meredtek egymásra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy egyikük sem tudta, mit mondhatna. Kerülgettek valamit, ami akkor még mindkettejük számára megfoghatatlannak tűnt.

 - Iron…

 - Eddig még sosem hívtál így – immáron nem is próbálta palástolni csalódottságát.

 - Akkor még olyan volt a kapcsolatunk, hogy nem volt rá szükség – Jonghyun lassan, fel-fel szisszenve ülőhelyzetbe tornázta fáradt, elnyűtt testét, és míg összeszedte minden erejét, mélyen beszívta a dohányfüsttől elnehezült levegőt – Azt hiszem, be kell ezt fejeznünk.

A fiatalabb kócos, fekete hajába túrt. Felsejlett előtte, ahogy a másik korábban megannyiszor hasonlóan cselekedett, csak sokkal finomabban, egy sokkal intimebb helyzetben. Tekintete megakadt társa kiszívásoktól tarka nyakán és azon kezdett el gondolkodni, abból a rengeteg foltból vajon hány lehet az övé. Nem volt féltékeny, és ez valahogy még nagyobb riadalommal töltötte el.

 - Key tudja, hogy megint nálam vagy? – férfibüszkesége arra kényszerítette, hogy kapcsolatuk legnagyobb megrondítóját visszavágás gyanánt ne szólítsa a rendes nevén.

 - Búcsúzni jöttem, Iron…

Szóval nem tudja.

 - És mióta köszönnek el az emberek így egymástól?

 - Mikor idejöttem, nem volt tervben, hogy szeretke…

Hunchul nem bírta tovább hallgatni.

 - Ez szex volt, Jonghyun. Mi már régóta nem szeretkezni járunk össze – meglepődött, mikor rájött, hogy valóban így gondolja.

Hiába nézett végig a másik testén újra és újra, már nem hozta úgy lázba, mint korábban. Viselkedése ellenére is érző és sebezhető szíve egy élő, húsvér emberre vágyott. Olyanra, amilyen az alacsonyabb már nem volt.

Ismét beállt a csönd. Tudták, hogy egy olyan dolognak készülnek véget vetni, ami már az életük szerves részévé vált, és valahogy megijesztette őket a tudat, hogy ezzel minden lezárulhat. Megriadtak és felmerült bennük, hogy talán ezt mégsem kéne. Hogy van még számukra esély, a megszokás talán ismét szenvedéllyé válhat idővel. Aztán a mindent beborító, rideg valóság, amelyet már nem fedett a szerelem kusza, rózsaszín köde, ráébresztette őket, hogy márpedig muszáj lépni.

Hunchul bizonyult az erősebbnek. Habár tudta, hogy még mindig szeret, nem bírta tovább elviselni a helyzetet. Nem akart pótlék lenni, nem akart saját magának fájdalmat okozni kedvese hidegségével. Nem akart egy báb bábja lenni, és egy olyan személlyel élni, akit elvileg a saját nézetei szerint zsigerből gyűlölnie kellene. Öltözködni kezdett, és őszintén remélte, hogy majd, ha másfél óra múlva, a lehető legminimálisabb lélekjelenléttel, a legkülönfélébb szerekkel a szervezetében visszatér a lakásába, Jonghyun már nem lesz ott. Elmegy, és megpróbál egy neki tetsző, tiszta és boldog életet élni, Kibummal az oldalán.

 - Köszönök szépen mindent.

[Rövid, valószínűleg tök felesleges magyarázat, mert miértne: A kettejük között húzódó, egyre nagyobb szakadékra és ellentétre szerettem volna felhívni a figyelmet. Hunchul végig tudta magáról, hogy rossz úton halad, ahogy azt is, hogy egyedül párja miatt nem süllyedt még mélyebbre. Jonghyun viszont megváltozott. A felfelé ívelő karrierje átformálta az egész lényét, és már nem érezte úgy, hogy továbbra is köteles vigyázni kedvesére. A korábbi, erős szerelem mindkét oldalról megfakult, ám míg az egyikük még hajlandó lett volna harcolni érte, a másik a saját érdekében feladta. Így beletörődve, más-más szájízzel búcsút mondtak egymásnak, és megindultak a saját útjaikon. Iron le, de szabadon, Jonghyun pedig fel, méltóság és önállóság nélkül.

Egyszer ülök úgy le, hogy na, akkor én most fluffot írok, akkor is ez lesz.XD Mindegy, a Crazy (ennek örömére ide kattintva tessék meghallgatni!!) meghozta a hangulatom egy ilyenhez. A rövidség és a szűkszavúság szándékos, arra akartam utalni vele, hogy milyen kevés idő is elég ahhoz, hogy valami fontos dolognak vége legyen.:) És ha már Iron, ITT egy kis bónusz a System tiszteletére!
Egyébként, kapott az oldal egy Várható firkák nevű kis modult, ajánlom figyelmetekbe!^^]

Kábulat (OS)

 - Szóval csak tizenhat vagy? - habár számítottam a kérdésre, mégis hirtelen levert a víz és bennem rekedt az az előre kitalált pár mondatom is. Hazudjak? Mindegy, úgyse hitte volna el, hogy évfolyamtársak vagyunk, csak még sohasem találkoztunk.

A levegő sípolva távozott a tüdőmből, ahogy normális válasz helyett csak egy látszólag hanyag bólintással jeleztem: igen, valóban egy pisis kölyök vagyok hozzá képest. A fölényesség és gúny, ami sütött belőle, a sav viselkedését imitálva bejárta az egész testem és fájdalmasan felsértette a legérzékenyebb területeimet, egy pillanatra megrendítve és kizökkentve ezzel. Sok mindenhez hozzászoktam már, nem érdekelt, mások mit tesznek velem és a testemmel, de valahogy tőle nem tudtam elfogadni az ilyesmit. Görcsösen, mindenáron azt szerettem volna, hogy szeressen. Hirtelen úgy éreztem, korábbi, nyápic énem visszaköszön, ha így folytatom. Szívesen odamondtam volna, hogy a kor az csak egy szám és csak azért lehet rám mondani, hogy kevesebb tapasztalattal rendelkezek nála, mert még nővel nem voltam – teszemhozzá, nincs is tervben -, de jobbnak láttam hallgatni. Éreztem magamon a tekintetét. Biztosra vettem, hogy hitetlenkedve felvont szemöldökkel épp szórakozottan kifújja azt a büdös dohányfüstöt, hogy aztán végigpásztázza újra tetőtől talpig a hozzá képest még mindig apró testem. Nem először találkoztunk már ilyen helyzetben, így ezúttal nem jött rám a köhögőroham sem, csak némán tűrtem, ahogy az a gyűlölt szag beissza magát a bőrömbe, a hajamba és úgy az egész lényembe. Lehet azon gondolkodott, ilyen fiatalon miért viselkedem valóságos ribancként. Talán próbálta megszámolni, hány emberről tud, akivel már lefeküdtem ezalatt a csekély idő alatt. Nem értettem, miért foglalkozik mindenki a nemi életemmel, mikor az még engem sem izgat különösebben.

 - Menj haza, kölyök - szólalt meg végül, két újabb hosszúra nyúlt slukk után - A viselkedéseddel is le kéne már állnod. Nem egészséges ez ilyen korban. Főleg akkor, ha vagy olyan hülye, hogy miattam csináld.

Ha tudnád…

 - Miért? - minél inkább felnőttnek akartam tűnni, annál inkább éreztem, hogy a hangom vékony, az arcom lányos, akaratos viselkedésem pedig pontosan a koromnak megfelelő: gyerekes.

- Nem neked való ez a hely - várható volt, hogy ezt mondja. Persze, fájt tőle hallani az elutasítást.

Azt még csak-csak elviselte, hogy valami babaképű, lányos küllemű, gizda srác koslat utána, de, hogy az illető még egy taknyos is, az már minden bizonnyal sok volt egy hozzá hasonló, sokat megélt embernek is. Gondolom, nem bírt rájönni, hogy veszíthetett annyit a hírnevéből, hogy már az ilyen suhancok is gond nélkül, tiszteletlenül letámadják. Magam sem értettem miért nem küldött el a francba rögtön az elején, mikor full váratlanul egyszer csak ott teremtem tanítás után a suli háta mögött kicsit sem diszkréten dohányzó barátai között. Tegyük hozzá, szigorúan tiltják a szabályok a bagózást, de hát nem is lennének igazi nagypofájú, lázadó seggfejek, ha nem szegnék meg a szabályokat, nem igaz? És nekem pont egy ilyen tetszett meg. Vicces. Magabiztosan átvágtam a tőlem legalább másfél fejjel magasabb, jóval izmosabb és idősebb srácok között azért, hogy csak úgy, mindenki előtt megkérjem: járjon velem, mert én pasi létemre istenbizony kurvára szeretem. Azt, hogy miért, meg mióta, magam sem tudtam megmondani. Szegényben hirtelen még az ütő is megállt, csak nézett rám azokkal a végtelenül sötét, húzott, barna szemeivel, feltehetően a menekülési esélyeit latolgatva. Nem mintha könnyen engednék neki ilyesmit. Ami az enyém az az enyém, márpedig rá igényt tartottam. Nagyon is jól tudtam, hogy a suli lányainak több mint a fele megvolt már neki, azt is, hogy az utóbbi időben belekeveredett néhány, az iskola határain jóval túlmutató, valószínűleg illegális ügyletbe, de kicsit sem érdekelt, ahogy az sem, hogy mi mindent kell feladnom majd érte. Egészen attól kezdve vágytam rá, hogy rányitottam a férfimosdóban, ahogy pár csaj társaságát élvezi, a lehető legkellemesebb módon.

Azt hinné az ember, hogy csak az amcsi filmekben létezik az a bizonyos órákról való lelécelés, de nem. Én is meglepődtem, mikor rájöttem, hogy a tanáraim olyan szinten szarnak a diákok fejére, hogy nyugodtan ki-be járkálhatok, úgysem veszik észre. Mondanom sem kell, ki is használtam rendesen a lehetőséget. Az, hogy a dolgozatoknál meg semmit se tudtam produkálni, az már magánügy. Mindenkinek idő kell, míg benő a feje lágya. Szóval, épp matekról lógtam és az udvaron heverésztem az egyik kedvenc padomon, észlelve azonban hólyagomban azt a kellemetlen bizsergést, amit a korábban benyakalt fél liter kóla okozott, gondoltam, könnyítek magamon. Feltételeztem, hogy mindenki más a termében rohad, tehát üres lesz az illemhelyiség és nem kell átesnem a szokásos pasis egóharcon. Borzasztó idegesítő, mikor direkt melléd állnak és csak annyit látsz a szemed sarkából, hogy teljesen áthajolva hozzád konkrétan lemérnek centire... Hát a nagy lófaszt. Kérem szépen, káromkodva, a sliccemmel baszakodva lazán belibbentem egy kikúrt nagy orgia kellős közepére úgy, hogy az csak akkor tűnt fel, mikor már sajnos túl késő volt. Kicsit még meg is sajnáltam a lányokat, amiért olyan tudattal kell majd meghalniuk, hogy gimiben egy kis gólya meglátta őket full meztelenül, egymásba és abba az egy szál pasiba gabalyodva. Meg kell hagyni, Namjoon adott az érzésnek. A három liba versenyzett a figyelméért – a képzeletekre bízom, hogy milyen értelemben -, míg ő lazán, az egyik bezárt fülkének dőlve, vigyorogva figyelte, hogyan próbálnak a lehető legjobban a kedvére tenni. A jelenlétem sem zörgette különösebben, csak még az elején foghegyről odavetette, hogy vagy csatlakozom, vagy lelépek, mert nem tolerálja a tétlen embereket. Meglepődtem, hogy bokáig tolt nacival és alsóval, no meg persze a rajta munkálkodó, szépen manikűröző hat kézzel hogy képes ilyen higgadtan viselkedni és még pimaszul vigyorogni is hozzá. Villámgyorsan, pipacsvörös fejjel dobtam egy hátraarcot, és azt hiszem, lenyomtam életem legnagyobb sprintjét. Azon a napon végig abszurd dolgokról fantáziáltam. Vajon én tudnék belőle valamiféle reakciót kicsikarni hasonló helyzetben? Ki tudnám zökkenteni? Lehet az én testem még ennyire sem izgatná őt fel… Igazából, a későbbiekben többször is azon kaptam magam, hogy ezzel a gondolattal túrok a gatyámba és marok rá a saját férfiasságomra, persze, kizárólag úgy, hogy senki más nincs a közelemben.

 - Elképzelhető - mondtam végül, mikor feleszméltem, hogy túlzottan elmélyültem a gondolataimban, majd hátamat hozzá hasonlóan én is lazán a hideg kőfalnak löktem - De sosem érdekelt, mi való nekem és mi nem. Spontán ember vagyok. Ami megtetszik, azt megkapom, amit akarok, azt elérem, szóval ez is adja magát. Most valami nagyra pályázom.

Orgánumom ezúttal sokat sejtetően egy fokkal erőteljesebbnek hatott, szemeim pedig a lehető legpimaszabb pillantással illették őt. Azzal a rá jellemző, féloldalas kis fintorral az arcán horkantott egyet.

 - Ha a többiek tudnák, hogy mekkora egy kis akaratos, elkényeztetett ficsúr vagy, önként és dalolva picsáznának ki innen - üres kezével úgy mutatott körbe, mintha nem is valami nyílt területről lenne szó, hanem egy különálló kis helyiségről, ahová csak az illetékesek léphetnek be - Amúgy sem vagy idevaló.

Ó, igen, azóta sok minden történt. Rájöttem, hogy felesleges krumpliszsáknak képzelni magam, ha igenis van mire büszkének lennem férfi létemre is. Mert bizony, hogy pasiként is el lehet csavarni mások fejét! Oké, kicsit sértette a büszkeségem, hogy az utóbbi időben többet csaptam ki a seggemet, mint a legnagyobb sarki ribanc, de legalább rájöttem, hogy egyáltalán nem találnak mások undorítónak. Titkon reméltem, hogy legutóbbi partnerem - aki történetesen az egyik közeli barátja - majd megemlíti Namnak tudományom, így majd valami csoda folytán talán kedvet kap hozzám. Persze, tisztában voltam vele, hogy minden alkalommal csökken valamennyivel az értékem és talán számára se leszek lassan kívánatos, de ez van, muszáj voltam azt tenni, amit. Vért izzadva ugyan, de beharcoltam magam a köreibe és akkor, ott, nekem csak ez számított. Nem volt könnyű, főleg a kis belépőm miatt, de készséges viselkedésemmel legalább bebizonyítottam, hogy van bennem bőven elég kurázsi, legyen szó bármiről.

- Eltértél a témától - vigyorodtam el - Talán szerinted nincs igazam?

Provokáció. Válaszra kényszerítés. Csúnya dolgok, de hatásosak. Talán kissé furcsa volt, ahogy egyik pillanatban még a szavakkal küszködök, aztán meg már válaszát várom a burkolt kérdésemre, miszerint ezúttal megkapom-e, amit szeretnék - azaz őt -, de jó tinédzserhez híven a végleteimnek éltem.

Vártam, hogy káromkodva elküld a búsba, amiért nem bírom felfogni, hogy ő nem meleg, de percek múlva sem történt semmi. Oldalra pillantva vettem csak észre, hogy megeresztett egy pajkos kis vigyort. Ó. De még mennyire ó!

-

 - Szoktál cigizni? - kérdezte, hátrapillantva pedig láttam, ahogy félmeztelenül az ágy támlájának dőlve felkapja az éjjeliszekrényéről azt a bizonyos kis dobozkát, hogy kihalásszon belőle egy szálat.

 - Nem - vágtam rá azonnal, szinte ösztönösen nemet mondva a még csak fel sem tett kérdésre is. 

Mint minden jólnevelt gyereknek, nekem is legalább százszor el lett mondva, mennyire káros az egészségre a cigi, és mennyire hülyeség, ha valaki csak puszta „menőzésből” szokik rá. Nem akartam ilyen lenni. Tudtam, hogy Nam dohányzik, de nem zavart, mert nem akartam, hogy zavarjon.

 - Próbáld ki! - ellentmondást nem tűrő hangneme kicsit megijesztett, de hirtelen derekam köré fonódó, pőre karjai újra visszazökkentettek a nyugodt, idillinek képzelt kis életem kerékvágásába. 

Vonakodva, óvatosan húztam ki ujjai közül a már égő szálat, hogy minél hamarabb letudjam ezt az egészet. Kellemes meglepetés ért. Rossz volt? Igen. Köhögtem? Naná. De tetszett? Nagyon is.

-

- Jeon Jeongguk! Mégis mi a francot képzelsz te magadról? - anyám hangja betöltötte az egész házat, felriasztotta az épp bódultan szunyókáló apámat is - Mi a jó büdös francot hiszel te magadról?

 - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok - a foghegyről odavetett kis mondatom célt ért, az előttem tomboló személy ugyanis elsápadt, aztán pedig még vörösebben folytatta az ordítozást.

 - Takarodj innen!  - sipította, aztán észlelve, hogy mit is mondatott vele a harag, hirtelen hevesen, kérlelő tekintettel rázni kezdte a fejét, jó szülőhöz illően megfeledkezve a büszkeségéről - Nehogy el merészelj menni!

 - Te mondtad - mosolyodtam el, aztán felkapva az addig a lábamnál pihenő, teletömött sporttáskámat, vállamra hajítottam a dzsekimet és magasról tojva a nappaliban továbbra is dermedten gubbasztó apámról, kilibbentem az elmúlt hónapokban fojtogatóvá vált lakásból. 

Szegény fateromat bizonyára meglepte az a rengeteg minden, amit a felsége az egyetlen fia fejéhez vágott, szeretet ide vagy oda. Tulajdonképpen engem is. Ki hitte volna, hogy egyszer buzinak, semmirekellőnek, lezüllöttnek és torzszülöttnek fog titulálni pont egy olyan személy, akit szeretek? Persze, a küszöb átlépése előtt még hátraintettem a vállam fölött egyet a lázasan utánam igyekezni próbáló anyámnak, aztán az orra előtt bevágtam a bejárati ajtónkat. Erre is Ő tanított meg.

-

Nammal jó volt lakni. Reggelente a karjai közt, a csókjára ébredtem, este pedig ugyan így aludtam el. Mivel suliba már nem jártam, többnyire a házban kuksoltam egész nap, míg Ő kitudja merre lófrált a haverjaival. Sok barátja volt. Mindig mást hozott haza, mint aktuális ivópartner, engem pedig addig beparancsolt a hálószobánkba, mondván, hogy nem szeretné, hogy zavarba hozzam mások előtt. Persze tudtam, hogy nem árulta még el senkinek a beállítottságát. Valószínűleg szégyellte. Se magának, se nekem nem vallotta volna be, de félt elmondani másoknak, hogy egy tőle jóval fiatalabb fiút tekint szerelmi partnereként, vagy miként. Ilyenkor az ajtót résnyire nyitva bámultam őket, hallgattam a felhőtlen nevetéseket, a poénokat, amiken valahogy már nem tudtam szórakozni. Rossz volt látni, hogy tulajdonképpen mindenkivel boldogabb, mint velem. Az én társaságomban sosem mosolygott, csak hagyta, hogy az ösztönei vigyék. Nekem pedig szörnyen szarul esett néha, hogy egy ösztönlénybe szerettem bele.

-

Édesanyámat - akit korábban sosem hívtam így - két hónappal az eljövetelem után temették el. A halála gyors volt, az orvosok szerint valami betegség vitte el, én mégis biztosra vettem, hogy valamiféle közöm van hozzá. Miattam történt. Apa szerint is. Legalábbis, a temető kapujában, mikor megragadta a gallérom és tiszta erőből, igazi férfihoz illően behúzott egyet nekem; a fiának, ezt mondta. Tudom, hogy bűntudatot kellett volna éreznem, de nem történt semmi. Olyan volt, mintha csak kívülről figyelném az eseményeket, mintha valahonnan felülről irányítanám csak az egészet. Nem sírtam, csak ültem a nedves füvön, kezeimet az orromhoz szorítva, hogy lehetőleg ne vérezzem össze a kölcsönkapott zakómat, és bámultam rá, üres, lemondó tekintettel.

 - Szégyenbe hozol a rokonok előtt - vetettem oda, mielőtt szédelegve, lassan felálltam és elindultam hazafelé. Tudtam, hogy miképp néz utánam: mint aki maga sem hiszi, amit lát.

-

Egy évvel később megint temetésen voltam. A jelenlevők közül senki még csak nem is sejtette, hogy ki lehetek, egyedül a sulis barátok néztek olykor rám gyanakvó pillantással. Valószínűleg rémlett nekik valami, de már nem emlékeztek tisztán, így nem hozták szóba. Én csak folyamatosan csorgó könnyekkel néztem, ahogy a föld alá kerül az egyetlen dolog, amiben tényleg hittem, hogy örökké megmarad nekem. Fogta magát és itthagyott, mint eddig minden. Tudta, hogy szükségem van rá, és mégis megtette. Lehet, hogy csak túl sok cucc volt már a szervezetében és eltompultak az érzékei, így nem bírt mértéket tartani, de az is elképzelhető, hogy direkt csinálta. Szánt szándékkal vett be annyi bogyót, vagy franc se tudja mit, hogy meghaljon tőle. Nekem pedig fel sem tűnt, hogy a párom minden nap teljesen be van állva, annyira el voltam foglalva a saját kis egyhangú életem megszínesítésével. Annyi mindent feladtam érte, mégis elfejetettem, hogy számomra ő kéne, hogy a legfontosabb legyen. Makacsul úgy gondoltam, hogy ha hanyagol, akkor nekem is ezt kell tennem vele. Emlékeznem kellett volna, tizenhat évesen mennyi mindent áldoztam fel érte és ehhez kellett volna tartanom magam! 

Azt mondta, nem meleg, de engem kedvel. Később azt, hogy szeret. Azután minden nap elismételte. Megkért, hogy fejezzem be a tanulmányaimat és költözzek hozzá, én pedig önként és dalolva teljesítettem a kérését. Azt mondta, én vagyok az élete egyetlen megmaradt értelme. Akkor miért feledkezett meg a létezésemről, és tette ezt?

 - Te köcsög - nevettem fel hisztérikusan, kézfejemmel pedig letöröltem az utolsó legördülni készülő könnycseppecskét is az arcomról - Rohadj meg, bárhol is vagy! Utolsó hazug barom!

A jelenlévők egy emberként fordultak felém, és szinte vártam, mikor dönt úgy valaki, hogy elzavar a francba. Nem történt semmi. Csak néztek rám, figyelték a beesett arcom, félelmetesen csillogó szemeimet, furcsa, koordinálatlan mozgásomat és néhányan sokatmondó pillantásokat váltottak.

 - Mit bámultok? - kiáltottam fel, mire a legtöbben lemondóan elfordultak.

-

 - Beteg? - szólalt meg végül a férfi, gondterhelten félig már ősz tincsei közé túrva.

A vele szemben ülő, fehér köpenyes, fiatal nő félszegen bólintott. A legtöbb kollégája szerint nem volt jó orvos, mert a helyzettől függetlenül, mindig vidáman mosolygott, bármilyen szomorú dolgot is kellett közölnie. Gyakran tűnt úgy, hogy csak gúnyolódik a pácienseken.

 - Mi a baja? - hangzott fel ismét a mély, reszelős orgánum. Ez már némileg másabbnak hatott. Nem hitte volna, hogy a temetésen történtek után valaha fog még hasonlóan gondolni a fiára, de most komolyan aggódott érte. Az idősebb végre rájött, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Mielőtt megkaphatta volna a választ, oldalra pillantott, a tőlük vastag üvegfallal elzárt területre, és hirtelen megdermedt - Most mi történik?!

Az újabb, kétségbeesett hangon feltett kérdés hallatán a másik személy is odanézett. Pár másodpercig még elemezte a groteszk kis jelenetet, aztán újfent vigyorogva válaszolt.

 - Hallucinál. Elképzel bizonyos jeleneteket - úgy mondta, mintha csak az időjárásról beszélne - Általában egy lányt szokott szólongatni. Nam, vagy Nami, nem lehet tisztán érteni. Gondolom, a barátnőjéről van szó. Ez a maga módján még normális dolog.

Újabb cinkos mosoly társult a szavakhoz, a másik fél viszont elsápadt.

 - Jeongguknak tudtommal még sosem volt barátnője - motyogta a férfi, alig hallhatóan. Maga sem tudta mitől, de félni kezdett.

 - Ó! - kiáltott fel a fehér köpenyes - Akkor bizonyára valami trauma lehet a háttérben. Eddig nem volt időm jobban utánajárni a hátterének, de hallottam a fiútól, hogy az édesanyja mostanában betegeskedik. Valószínűleg ezért képzeleg. Az aggodalom sok mindent kiválthat az emberből.

A csend idegtépővé vált. Nem tudni, egészen pontosan mitől, de hirtelen úgy érezte a srác apja, hogy bármelyik pillanatban belefulladhat abba a valamibe, ami lassan kezdett testet ölteni körülöttük.

 - A feleségem több, mint fél évvel ezelőtt meghalt - döbbent arccal meredt maga elé, aztán a mindig mosolygó nővel, akinek talán életében először torzult ilyen negatív érzelmet kifejező mimikára az arckifejezése, egyszerre pillantottak újból a fal felé.

Az egyedül benn tartózkodó egyén ujjait szájához emelte, mély levegőt vett, aztán kifújta. Ha nem tudták volna biztosra, hogy odabenn nem lehet cigihez hozzájutni, és nem látták volna, hogy üres a keze, simán elhiszik, hogy valahonnan szerzett egy szálat, és éppen azt szívja. Arca megváltozott, maga elé meredt, aztán hirtelen jött boldogsággal kapott a levegőbe, hogy megöleljen valakit, akit csak ő maga látott ott, akkor.

 - Namjoon!

[Ha a zavaros végkifejlet ellenére tetszett, valamilyen formában jelezd nekem, kérlek!:) Én imádom az ilyen történeteket, de picit tartok tőle, hogy csak nekem van ilyen beteg ízlésem...:'D]