Hasamról hátamra fordulok a burjánzó fűben, szemeim vékony kis csíkká vállnak, ahogy egyenesen belebámulok a fa ágai között előtűnő napba. Telefonom még mindig a markomban tartom, reményem pedig a percek múlásával egyre halványabbá válik. Igaz is, mégis mire számítok?
Tulajdonképpen régen sok mangát olvastam. Az én mentális fejlődésem meglepően sokáig tartott; még akkor is létezésem okát kutattam, mikor körülöttem már mindenki célokat látott maga előtt. Habár elsőként léptem erre az útra társaim közül, én maradtam rajta legtovább. A kövesút eltorzult, megnyúlt és groteszk, magas falakká alakult, mígnem a végén azon kaptam magam, hogy egyedül álldogálok egy labirintus közepén. Minél jobban kerestem a kiutat, annál messzebbre kerültem a kijárattól. Így történt, hogy tizennyolc évesen saját szeszélyességemből és butaságaimból kifolyólag nemhogy nélkülöztem a nemi életet és a párkapcsolatokat, de még csak egy nyamvadt csókot se kaptam. Abszurd? Valószínű. Tisztában vagyok a kinézetemmel, és mindenféle különösebb egoizmus nélkül merem állítani, hogy nem a külsőm miatt volt ez így. Fiú létemre én igenis vágytam a szerelemre. Szűz kislányokat megszégyenítő módon álmodoztam arról, hogy milyen is lesz az az ember, aki meghódítja a szívemet. Szóval a rengeteg romantikus történet, bájolgás és nyál után én szentül hittem, hogy a szerelem az valami borzasztóan csodás dolog lesz, jönnek a gyomorban repkedő kis dögök, meg minden létező cukorborsó dolog. Mert bassza meg, még anyám is ezt mondta! Szóval egyszer csak azon kaptam magam, hogy nincsenek álmaim, nincs mögöttem senki, aki támogatna, nekem többet jelentenek a barátaim, mint én nekik, és még egy rohadt kapcsolatom sem volt. Miért? Mert minden szerencsétlen próbálkozót visszautasítottam, gondolván, hogy mivel elsőre nem éreztem úgy, hogy még a nemlétező bugyimat is eldobnám, nem lehet esélye a dolognak. Őszintén megmondom, kicsit féltem is, hogy a nagy Ő pont akkor bukkan fel, mikor én szánalomból mással vagyok. Szóval éltem a kis remete életem otthon, könyvekbe és zenékbe temetkezve, abban a tudatban, hogy mindez rendben van. Aztán tizennyolc év után egyik reggel arra ébredtem, hogy rohadtul nincs semmim, amire majd boldogan gondolhatok vissza vén koromban. Nincs, mert megfosztottam magam a lehetőségektől. A barátaim vígan tervezték a jövőjüket, én meg csak feküdtem az ágyamban és néztem ki a fejemből – és ezt most minden túlzás nélkül -. A sors fintora, hogy mikor végre leesett; túl sokat vártam az élettől és túl sok gyermekmesét hittem el, megjelent valaki, aki reményt adott, hogy nem pazaroltam el ennyi időt az életemből.
Ebben a korban nem meglepő, ha az ember interneten keres menedéket. Virtuálisan, ismeretlen embereknek valamiért sokkal könnyebb elpanaszolni a szívfájdalmakat. Erre akkor jöttem rá, mikor kicsit ráuntam a saját magam által kreált szennyes veremben való hempergést, és eldöntöttem, hogy változtatok. Ciki vagy sem, szerettem volna elbeszélgetni egy orvossal is, hogy kezdjen valamit a kialakuló lelki problémáimmal. A depresszió szó mélységesen kiábrándító tényező volt számomra, mert a szüleim nevelésem minden egyes lépcsőfokán kísérletet tettek belem sulykolni ennek rossz mivoltját. Éppen ezért nem akartam sosem tudni, tulajdonképpen milyen bajjal is küszködök. Magamba fordultam, elzárkóztam a nem létező társaság elől, iszonyodtam mindennemű tevékenységtől és reggelente komoly erőfeszítésekbe került a felkelés. Gondolom azért nem mindenki éli meg, hogy egy nap majd arra gondol, amint kinyitja a pilláit, hogy teljesen értelmetlen minden. Értelmetlen a megmozdulni, elkezdeni egy újabb tucat-napot, sőt, értelmetlen maga a létezés is. Semmivel nem járultam hozzá a társadalomhoz, egyszerű kenyérpusztítóként pedig a létjogosultságot is megtagadtam magamtól. Miért? Ez a kérdés villogott egész nap a szemem előtt, mégsem tudtam rá választ adni. A hetek és a hónapok egybefolytak, jelentéktelenné és unalmassá váltak. Amilyen fényes jövő állt előttem, olyan roncshalmaz lettem a későbbiekben. Ennek tudatában még ott volt a pofon, amit a sajátjaimtól kaptam. „Megváltoztál." „Nem ezt az embert kedveltem." „Sajnálom, de én ezt már nem bírom." Annyira klisé, annyira filmes szappanopera szagú szöveg, mégis ezt hallgattam az ajtó túloldaláról. Az a poén hogy valójában a fél karomat odaadtam volna egyetlen „köszönöm”-ért. Mivel jelenleg is egészségesek a végtagjaim, nem mondott nekem senki ilyet. Úgy tettek, mintha nem is az én fájdalmamról szólna az egész, hanem az övékről, mintha annyira fája szegény kis lelküknek viselkedésem. Ebből adódik a kérdés: Mégis miért változott meg akkor mindez? Miatta. Az a kis rohadék célirányosan tört felém, én pedig hagytam magam; a lakatlan szigetet meghódítani, felfedezni. Lehet nevetni, már béna költői kifejezésekkel is próbálkozom, igen. Menekülni próbáltam, így beregisztráltam egy fórumra, remélve, hogy rokonlelkekre bukkanok. Meglepően gyorsan megkaptam ez első üzenetemet. Jót derültem a feladó felhasználónevén, levelét elolvasva azonban a sírás környékezett. Nem sajnálkozott, hanem magabiztos tanácsokkal látott el, segített, reményt adott. Magamba zárkózásom ideje alatt sikeresen kiábrándultam az emberi kapcsolatokból, de lassan tényleg felfogtam, hogy csak velem volt a baj. Szépen lassan, lépésről-lépésre haladva rendeztem a dolgaim, mindezt Yoonginak köszönhetően. Ezek után sem romlott meg a viszonyunk, feltűnésével minden nap boldogsággal töltött el az ébredés, mert tudtam, hogy beszélhetek vele. Habár a nevén kívül semmit sem tudtam a személyazonosságáról, életét mindenki másnál jobban ismertem. Csodálatosnak tartottam a kettőnk között kialakult bizalmat és valamiért azt kívántam, bárcsak minden ember kaphatna maga mellé egy hasonló, önjelölt boldogságlabdacsot. Meglepődtem, mikor kiderült, hogy mennyivel idősebb nálam, és, hogy az esküvőjére készül a barátnőjével. Akkor merült fel bennem hosszú idő után először, hogy én tulajdonképpen örülök, hogy barátságunk csak az internetre korlátozódik.
Ezután nem sokkal, csak úgy véletlenül az utcán sétálva belefutottam. Most ez a romantikusabb embereknek túl egyszerűnek hat, mint első találkozás, a szkeptikusok pedig biztos azt gondolják, nem akartam tipikusnak tűnni ezért egy még tipikusabb formát írok most le. De nem. Azt ígértem nem hazudok; a felesleges, kitalált körítés pedig bizony az lenne. A mi drámai találkozásunk annyi volt, hogy hazafelé menet szó szerint belémszaladt egy pali és félrészegen, nevetve magyarázni kezdte, hogyan dobta ki a barátnőjét. Nem igazán tudtam mit reagálni a hirtelen jött testi kontaktusunkra, így dermedten hallgattam, míg a végén a nagy sztorizgatások közepette egyes szám harmadik személyben nem kezdett el beszélni magáról és be nem nyögte, hogy Yoongi a neve. Onnantól már én is vágtam, miért beszél nekem úgy egy vadidegen, mintha világi nagy spanok lennénk. Viszont nagyon nem akartam elhinni, hogy egyetlen igaznak hitt barátom egy városban él velem, azt meg végképp nem, hogy konkrétan napi rendszerességgel sétáltam el mellette szó nélkül. Mert igen, az aranyos, angyali arc nem volt számomra idegen, többször is volt szerencsém már megpillantani. Persze, kicsit sértett, hogy józanul sosem jött volna oda hozzám, és jópár pohár kitudjami kellett neki ahhoz, hogy végre le merjen szólítani. Ő tudta, hogy nézek ki, mivel vele ellentétben nem éreztem úgy, hogy szégyellnem kéne mivoltom, így internetes profilomon több kép is megtalálható volt rólam. A magyarázat erre később az volt, hogy úgy látta, mindkettőnknek jobb „inkognitóban” maradni, megkönnyíti a dolgokat, de persze ha egyszer felvetem, hogy találkozzunk, belement volna. Mindketten tudtuk, hogy így ez a mondat kicsit sántít.
Én köztudottan meleg voltam, mégis, még engem is meglepett, mikor megcsókolt. Nem azért, mert az első csókomat valamivel azért menőbbnek és akciódúsabbnak képzeltem el, hanem mert egy hónapja még az esküvőjén gondolkodott. Nem nagyon tárgyaltunk a dologról a későbbiekben, viszont egyre többször fordult velünk elő a hasonló érintkezés. Mikor mellkasomhoz simult és csillogó, mélybarna tekintetét rámemelte, úgy éreztem, mintha mindig is együtt lettünk volna. Mintha tényleg arra született volna, hogy átsegítsen a nehéz időszakomon és boldoggá tegyen szerelmével. Rövid időn belül járni kezdtünk, velem pedig konkrétan madarat lehetett volna fogatni hónapokig. Ő író volt és hamar rájöttünk, hogy ez tőlem sem áll olyan messze. Én élveztem papírra vetni a gondolataimat, ő pedig élvezte, hogy mindig a jó irányba terelgethetett. Párom, példaképem és mentorom volt egyszerre; szeretett, másodállásban pedig hiányosságaimat foltozta be.
Aztán vége lett. Nem veszekedtünk, csak éreztük, ahogy a szenvedély szépen lassan elhalványul. Talán, mert ő volt az egyetlen romantikus értelemben vett személy az életemben, de érdeklődni kezdtem mások iránt is. Kerültem, ami egy párkapcsolatban nagyon is észrevehető dolognak számít. Ez addig ment, míg egy nap megragadott, levágott a kanapéra, aztán vörösre bőgött szemekkel, kipirulva közölte velem, hogy ha szakítani akarok, mondjam ki. Megtettem. Tudtam, hogy sír miközben a cuccaimat pakoltam a nagy, fekete bőröndömbe, a csukott fürdőszobaajtón keresztül kihallottam összetéveszthetetlen hüppögéseit, de a rám ereszkedő fullasztó, fekete köd elfelejttette velem a bűntudatot. Nevezhetjük fiatalkori szeszélynek is, de néha leláncolva éreztem magam a tőlem azért jóval idősebb barátom miatt. A hűség soha nem tűnt félelmetesnek, akkor azonban egyenesen rettegtem tőle. Tartozni valakihez, egy életen át. Biztos ezt akarom? Biztos vele akarom?
A válasz egy órával ezelőtt fogalmazódott meg bennem, mikor hazafelé menet a főnököm kérésére beugrottam a könyvesboltba. Miközben magamban átkoztam, amiért vezető pozíciót tölt be, mégis ráér egész nap krimiket olvasgatni, belebotlottam egy számomra figyelemfelkeltő címbe. Megtorpantam az állvány mellett, majd óvatosan kihúztam a társai közül, hogy ne csak a gerincében gyönyörködhessek. Ujjaimat végigvezettem a borítón; a citromsárga, kidudorodó, cikornyás betűkön és a lehunyt szemmel ácsorgó, fiatal srácnál egyaránt elidőztem. Virágfiúk. Mikor a belső hangom a fejemben egyfajta tolmácsként kiejtette ezt a szót, hatalmába kerített egy ismerős, meghitt érzés. Szinte hallottam azt a bizonyos dallamos orgánumot, ahogy ezzel a jelzővel illetve megszólít. Nem kellett megfordítanom, valahogy onnantól egyértelmű volt, hogy Yoongi az írója. Soha semmiben, még a létezésemben sem voltam ilyen biztos, mint akkor abban. Korábban teljesen kiment a fejemből, hogy tulajdonképpen neki mi a foglalkozása. Annyira elszántan próbáltam kerülni, hogy teljesen kizártam a gondolataimból minden vele kapcsolatos dolgot. Ez amolyan placebo hatás szerű, addig-addig áltattam magam, míg a végén már tényleg kezdtem úgy gondolni, hogy minden közös pillanat, érzés téves volt. Türelmetlenül fellapoztam a könyvet, hogy a tartalmának van-e bármiféle köze hozzám, aztán döbbenten vissza is csuktam. Az egész rólam szólt. Rólunk. Az ő szemszögéből. Nem mertem sokat elolvasni belőle, a végétől meg egyenesen rettegtem és már a kezem is remegni kezdett, mégis úgy döntöttem, hogy meglesem az utolsó oldalt. Kényszerítettem magam, hogy csak az utolsó sort olvassam el. Nem akartam tudni, mit gondol rólam. Nem akartam látni, mekkora egy szemét, érzéketlen, hisztis dög vagyok szerinte. Magam sem tudom, honnan vettem, hogy üzenni fog valamit nekem, de végül is a sejtésem beigazolódott. A legutolsó oldal üres volt, egyedül középen volt némi minimális szöveg.
„Sütinek, hogy emlékezzen: türelmes vagyok.”
Élesen beszívtam a levegőt, hogy aztán egy mély sóhaj kíséretében vessek egy pillantást a kiadás dátumára. 2015.
Valószínűleg szánalmas vagyok, amiért ennyi idő után most szűz tinilányokat megszégyenítő módon ver a szívem. Vajon ennyi idő után ez mennyire normális? Miért imádkozom magamban, hogy válaszoljon az üzenetemre? Tudom, hogy mi már elvesztünk a múlt ködében. De kitisztult fejjel akárhogy is nézem, én semmi másra nem vágyom jelenleg, csak rá.
Pittyegés. Halk kis hangocska, bennem mégis egy egész világ törik össze, hogy aztán egy főnixhez hasonlóan újjászülethessen. Ajkaimat rágcsálva oldom fel a képernyőzárat, aztán türelmetlenül, gyomorgörccsel várom, hogy betöltsön a kis bejelentkező ablak. Felugrik a neve, az alap, generált fotóval, mellette pedig egy apró kis egyes jelzi, hogy olvasatlan üzenetem van tőle.
Suti97: Itt vagy?
SugarBaby: Azóta a nap óta mindig.
