Frusztráltan hátradőltem a székemben. Egyszerűen nem akaródzott sehogysem megragadni a fejembe a tananyag, pedig lassan már két órája görnyedtem a füzetem felett. Hiába a szorgalom és a tudásszomj, ha egyszerűen az agyam nem képes befogadni a matematika rejtelmeit! Persze, a szüleimnek mindezt hiába fejtegettem. Megkaptam az elutasítást, miszerint ha nem vagyok képes az élbolyban maradni, élni fognak a családból való kitagadás jogával. Ezzel – azonkívül, hogy ez kapásból távol áll a szükséges, szerető családi közegtől - az a probléma, hogy én már alapból nem tartoztam a legjobbak közé. Tudtam, hogy holnaptól kezdve két teremmel a megszokottól arrébb fogom végigülni a tanórákat, és már akkor éreztem előre, hogy ezzel tulajdonképpen nekem lőttek. Mindig is egyértelmű volt, hogy nem vagyok zseni. A kitartás olykor igazán megtévesztő végeredményt szül – erre én magam vagyok az élő példa. SuBin egyfajta húzóerő volt, ami arra késztetett, hogy még keményebben próbálkozzam.
 Egy dühös szusszantás kíséretében felpattantam ültömből. Szívesen lementem volna, hogy vacsorázzak valamit, de semmi kedvem nem volt összefutni a családom tagjaival. Tudtam, hogy jelenleg túl bátortalan vagyok ahhoz, hogy szembeszálljak velük, magamnak pedig nem akartam felesleges sérelmeket okozni azzal, hogy kéretlen, szemrehányó papolásuk hallgatom. Mert igen, szentül hitték, hogy nem véletlenül tartoztam ahhoz a bizonyos máshova helyezett négyhez. Lehet, hogy ebben igazuk is van. Végül inkább csak úgy, ruhástul bevágódtam az ágyamba és reméltem, hogy az álommal majd az életkedvem is visszatér.

Mindezek ellenére reggel szörnyen rossz hangulattal ébredtem. Fáradt voltam, nyűgös és mindenekelőtt jó kamaszhoz híven borzasztóan utáltam a világot, amiért így kitolt velem. Pedig általában azon voltam, hogy pozitívan fogjam fel a dolgokat, de hát könyörgöm, van, amit egyszerűen nem lehet! plusz fél óra fetrengés és nyüszögés után végül csak elvégeztem reggeli teendőim, rendbeszedtem valamennyire magam, majd felkapva hátizsákom lebaktattam a lépcsőn. Megfordult a fejemben, hogy én akkor most megint lázadok és nem megyek reggelizni, de korgó gyomrom hamar elfejttette velem az ötletet. Mosolyogva, mint ha mi sem történt volna köszöntöttem a házvezetőnőt és falatozó mostohaanyámat, aki amerikai filmekből vett minta szerint, „jó” szülőhöz híven megjegyezte, hogy milyen csinos vagyok ma. Ha nem tudtam volna holt biztosra, hogy őt amúgy ez a legkevésbé sem izgatja, még talán el is hittem volna a fölösleges bókot, így viszont még az üres gyomrom is bukfencet vetett az undortól. Annyira nevetségesen törekedett a látszatra, annyira görcsösen hajkurászta az álomcsalád idilli képét maga előtt, hogy az már nekem okozott lassan mentális fájdalmakat. A külvilággal ellentétben én igenis tudtam, hogy neki és apunak is szeretője van, illetve láttam már őket illúzióromboló módon sírva és részegen különböző tárgyakkal dobálózni és átkozódni. Hallottam már, ahogy azt kívánják, bárcsak én se léteznék. Ha nem lenne mindkettőjüknek ilyen fontos pozíciója, talán már el is váltak volna, ami még mindig jobban hangzik az aktuális helyzetnél. Ilyen az, ha az ember csebol családba születik.
 Szó nélkül elfogyasztottam a kikészített reggelimet, megittam egy pohár narancslevet, aztán korábbi gondolataimat meghazudtoló, szende mosollyal az arcomon elköszöntem a jelenlévőktől és elindultam az egyik pokolból a másikba. Bizonyára örököltem a színészi tehetségem, mert még soha senki nem vette észre, hogy belül konkrétan legszívesebben kitépkedném szálanként a hajam néha idegességemben. Azzal vigasztaltam magam, hogy egyetem után úgy ahogy a magam ura lehetek. Persze, nem vagyok naiv, tudom, hogy egy kényszerházasságot minimum be kellesz még nyelnem.
 Csak a suli előtt torpantam meg. Elég hihetetlen, de a házunk nem sokkal kisebb ennél a fehérre vakolt, kastélyra hajazó monstrumnál. Néhány egyenruhás lány meglátva engem összesúgott, én mégis úgy tettem, mintha észre sem venném. Bizony, ott volt az a rengeteg diák még rajtam kívül és mégis mindenki tudta pont rólam, hogy ki vagyok, kik a szüleim és mi történt velem. Valóságos szégyenfoltnak érezni magam. Pedig én tényleg igyekeztem teljesen megbújni valahol a háttérben. Ha nincsenek ezek a megszabott göncök, akkor valószínűleg a tőlem telhető legátlagosabb holmikat hordanám, már csak azért is. Szerintem az olcsó ruha is lehet jó, a drága pedig lehet rossz, alapjáraton pedig úgyis azt hordom, ami tetszik. Behúzott nyakkal kerülgettem az embereket, célirányosan az újdonsült osztálytermem felé tartva. Tudtam előre, hogy mire számíthatok, így a helyiségbe belépve már meg sem lepődtem. Sajátjaim, akarom mondani a korábbi sajátjaim egy csoportba tömörülve belopták az elől szabadon hagyott három helyet, így én kénytelen voltam a megmaradt padnál helyet foglalni, az eredeti hármasok között. Mert bizony, náluk mindössze tizenegy pad volt, se több, se kevesebb.
 Nem pillantottam oldalra, csendben kipakoltam a cuccaim és vártam. Valójában kicsit utánanéztem a srácoknak. A furcsa, kékeszöld hajú, magas fiú töltötte be a bandavezér szerepét, amit onnan tudtam, hogy az igazgatónál tett látogatásom óta figyelni kezdtem őket. Nem, nem azért, mert a közös képeiken mindig ő tombolt legelöl, vagy, mert a suliban sétálgatva ő haladt a banda élén, mint nálunk SuBin. Pont ellenkezőleg! Valahol a háttérben megbújva figyelte csak az eseményeket, amolyan büszke nagyapaként, aki elégedetten vizslatja unokáit. Csak érezni lehetett, hogy habár nem ő a kis csapat legidősebb és a legszembetűnőbb – ha eltekintünk persze a hajától - tagja, mindenki felnéz rá valamiért. Művész léleknek tűnt, abból a folytonosan filozofáló fajtából, szinte láttam rajta, ahogy megállás nélkül dolgoznak az agytekervényei. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy nem úgy tűnt, mintha kényszerből követnék. Biztos penge lehet, ha egy ilyen csűrhét képes volt maga mellé édesgetni. A hidrogénszőke tincsekkel rendelkező fazon, SeokJin, sok mindenben hasonlónak tűnt. Miután egyszer oldalról láttam, ahogy kedvesen mosolyogva valami sütit próbál rátukmálni a többiekre, akaratlanul is ráragasztottam a nagymama jelzőt. Nekem ugyan sosem volt, de valahogy így képzeltem el egy rendes családban. Persze ez már akkor megdőlt, mikor az iskolaudvar közepén egyszer csak előkapta a cigijét és magasan téve arra, hogy ki mit gondol, fogta magát és a tilalom ellenére rágyújtott. Ha korábban azt mondják, válasszak valakit, akiről szerintem hamisak a terjengő pletykák, őt mondtam volna. Ezután az eset után viszont kezdtem kapizsgálni, hogy felesleges túl jóhiszeműnek lennem.
 Hoseok és Jungkook sokszor keveredett bajba. Ők nem tűrték el a hármasokat érő megjegyzéseket, gyakran szálltak harcba a vélt, vagy valós igazukért. Az utóbbi például rendszeresen lila foltokkal és horzsolásokkal tarkított pofival parádézott az udvaron. Ez nálunk, a mi köreinkben felért egy halálos bűnnel. Állítólag egyszer leköpött egy tanárnőt, aminek következtében majdnem ki is csapták. Sugáról nem szereztem túl sok információt. Igyekeztem rendesen körbeszaglászni, de ez a srác egyszerűen annyira borzasztóan csendes volt, hogy az valami hihetetlen. Csak némán, várakozással teli pillantásokkal figyelte az embereket, tipikusan olyannal, mikor nézel egy krimit, és csak azért nem hagyod félbe a filmet, mert azért érdekel a gyilkos kiléte. DaEun hónapokkal ezelőtt azt terjesztette róla, hogy megerőszakolt egy szerencsétlen, külsős lányt.
 Még csak rám se hederítettek, zavartalanul folytatták tovább eszmecseréjüket tulajdonképpen úgy az összes létező dologról. Hazudnék, ha azt mondanám, nem nyűgöztek le. Felszabadult viselkedésük és valóban szórakoztató, cseppet sem erőltetett poénjaik meglepően tetszettek és habár néhány nem iskolába illő szó is elhangzott, tényleg irigyelni kezdtem őket. Nekem sosem adódott meg egy efféle őszinte barátság. Aztán mikor hirtelen arra terelődött a téma, hogy egyikük hétvégén sikeresen bepasizott, felkaptam a fejem. Tehát ez tényleg nem csak pletyka volt? A szóbanforgó személy, nevén hívva Taehyung, a hajával szinte megegyező színű, pipacsvörös fejjel hallgatta társait, egyébként sem túl dús ajkait pedig teljesen összepréselte míg igyekezett visszafojtani szavait. Ő ült a legközelebb hozzám, közvetlenül a jobb oldalamon, ami tulajdonképpen csak abban a minutumban tűnt fel. Észrevette, hogy nézem, így oldalvást érdeklődve rám pillantott, de miután nem vélt undort felfedezni vonásaimon, újból fittyet hányva a jelenlétemre végre védekezni kezdett. Kicsit sajnáltam, mert láthatóan zavarban érezte magát, amiért fültanúja voltam mindennek. A többiek szerencsére tök jól elvoltak maguknak elől, szóval nem igazán hallottak semmit. Arra jutottam, hogy mindenesetre nem lennék a helyében. Egy egész életen át rettegni, hogy ki fog elítélni és ki nem… Huhh. Kemény lehet.
 Nem sokkal később bejött a tanár. Onnantól kezdve legalább gördülékenyen ment a nap. Én a teremben punnyadtam át a szüneteket és próbáltam memorizálni azt, amit otthon nem tudtam, mindenki más meg engem ignorálva foglalkozott a saját dolgával. Ez igazából valahol tetszett. Hál’ istennek bemutatkozni nem kellett, a nevelők szentül hitték, hogy évfolyamtársak lévén mi már mind biztosan ismerjük egymást. Kicsit meglepődtem, mert az órákat mindenki csendben, nyugodtan végigülte, pedig én komolyan azt hittem, hogy huligánokat megszégyenítő módon a pad tetejére téve lábukat bealszanak, vagy legalább minimum néha bekiabálnak valami disznóságot, de semmi ilyesmi nem történt. Jobb híján arra következtettem, hogy talán valami miatt visszafogják magukat.
 Néhány plusz dolgot is megfigyeltem. Például az egyikük, Jin, nagyon penge volt matekból. Komolyan, csak úgy félvállról véve az egészet többet tudott, mint én két nap folytonos magolás után.
 Kifelé menet, a suli folyosóján sétálgatva jöttem rá, hogy én igazából kellemeset csalódtam. Arra jutottam, hogy ha még jobban meghúzom magam és nem keveredek konfliktusokba, itt is teljesíthetem céljaim. Sőt, kicsit még jó is volt, hogy nem kellett a fészek tyúkanyójának rikácsolását hallgatni. Nem azért, mert bármiféle bajom van SuBin viselkedésével, csak én mindig is undorítónak találtam, hogy mindenki úgy követi őt, mintha valami istenség lenne. Persze, való igaz, hogy én is. De mi mást tehettem volna, ha a többi ajtó már mire észbekaptam bezárult előttem? És nem, nem féltékenységből mondom most ezt. Ő ugyanis sokszor és előszeretettem bántott másokat úgy, hogy gyakran benne volt az a bizonyos felemlegetett hiba. Nem mondhattam, hogy gyűlölöm ezt, mert akkor én lettem volna szitkozódásuknak újdonsült a tárgya, amihez túl gyáva voltam, de igazából megkönnyebbültem, hogy már nem kellett ebbe tovább résztvennem. 

Egészen addig, míg a suli előtt a gondolataim főszereplője a hajamnál fogva meg nem ragadott, arrébb nem vonszolt egy némileg eldugottabb területre. Döbbenten, nagyra nyitott pillákkal, kicsit talán bambán bámultam rá, karjaimmal pedig megpróbáltam kiszabadulni – sikertelenül. Lány létére sok erő szorult belé, amit én viszont nem igazán mondhattam el magamról. Pattanásig feszült idegeim megadták magukat, felfortyant bennem a dac, és már éppen ordítani készültem, mikor fejbevágott a keserű igazság: senki sem merne a segítségemre sietni. A bántalmazás és a terrorizálás a mindennapok része minden iskolában, ugyanis a feszültséget valahogy muszáj levezetni a mentális épséged érdekében. Legalábbis e szerint az elv szerint történt minden. Evidens, hogy vannak prédák, akiknek tűrniük kell. Egy áldozat érzi, mikor csapdába kerül, onnan pedig maga dönti el, hogy kapálózni kezd, vagy csendben megvárja a halált. Én pedig abban a pillanatban tökéletesen tudtam, hogy nem heccből lettem így elkapva. Jobb híján csak dermedten, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy most mi lesz a sorsom.

- Mondj csak SeoYun, milyen volt a férgek között? Végre megtaláltad a fajtársaid, igaz? - fekete hajjal keretezett arca ugyan olyannak tűnt, mint korábban bármikor, mégis biztosra vettem, hogy valami ezúttal nem stimmel. Mégis mi oka lenne neki bántani engem? Aztán beugrott. „Aki nincs velem, az ellenem van.” Én pedig már nem tartoztam közéjük, így a lehető legegyértelműbben érzékeltetni akarta, mostantól hol a helyem - Remélem nem felejtetted el, mi milyen szabályok szerint játszunk.

Elfelejteni? Ugyan, dehogy. Alig pár napja még én is részese voltam ennek az egésznek, de most a hierarchia tetejéről alulra kerültem. Utáltam magam, amiért hirtelen rámtört a félelem, és a bennem tomboló dühöt nem tudtam vele sehogy sem közölni. Soha életemben nem vágytam még arra, hogy mentálisan, vagy akár fizikailag erősebb legyek, akkor mégis ölni tudtam volna azért, hogy visszavághassak valamivel. Hogy a szemére hányhassam, ő mennyivel olcsóbb és nevetségesebb nálam. Összeszorított fogakkal tűrtem hajhagymáim kínzását és a nyilvános megszégyenülést. Isten meghallhatta fohászomat, mert a gyötrésem egy pillanatra abbamaradt.

 - SuBin, leállhatnál már - meglepetten pillantottam a még csak újonnan ismert hang felé - Tényleg szánalmas ez a viselkedés.

Hamarosan csatlakozott Taehyung vöröses-pirosas buksija is az orgánumához, ahogy átverekedte magát a lassan körénk gyűlt tömegen. Akkor éreztem csak igazán, hogy nem csak elkövetőnek lenni bűn, hanem szemlélőnek is. Megtorpant mellettünk és egyetlen dühödt pillantással elérte, hogy a lány - mint akibe villám csapott - elengedjen, kelletlenül arrébb lépdeljen, és szó nélkül, nevetséges módon eloldalogjon a diákok nagy részével együtt. Meglepődtem, hogy a korábbi cuki, nevetgélő kisfiúból ilyen mérges, erélyes férfivá alakult újdonsült osztálytársam. Illetve, inkább azon, hogy miattam.

 - Igazán elmondhatnád neki, hogy csatak buzi vagy. Csóri azt hiszi, hogy van esélye - észre se vettem JiMin jelenlétét addig, míg a nemkívánatos személyek távozása után számunkra is alig hallhatóan meg nem szólalt. Ő a hetes azon tagja volt, akinek egész végig be nem állt a szája, és elméletileg a teremben Tae előtt ült. Ha jól emlékszem, a bepasizós témát is ő vetette fel korábban. Nem volt túl magas, mégis tisztán emlékeztem, hogy kellemes csengésű hangja tulajdonképpen betöltötte az egész helyiséget. Most azonban csillogó, mélybarna szemei érdeklődve rám szegeződtek miközben beszélt, és feltűnt, hogy néha, bizonyos időközönként meg-meg nyalja dús alsó ajkát. Bennem lehet a hiba, mert erről rögtön az jutott eszembe, hogy mivel ennyiszer nyálazza be és simít végig finoman érdes nyelvével rajta, bizonyára nagyon puhák és falnivalóak lehetnek rózsaszín párnácskái. Kellemetlenül éreztem magam, mert valahogy éreztem, hogy ő pontosan tisztában van a bennem kavargó érzésekkel és mintegy mellékesen, a dühömmel is a rengeteg tétlen szemlélő felé. Azzal is, hogy én is ugyan ilyen haszontalan gyáva voltam az áthelyezésemig. Talán ritka szánalmas, amiért mentegetőzőm, de hirtelen szörnyen megutáltam a korábban folytatott életstílusomat. Arra fordulni, amerre a nap süt… Talán nincs is ennél undorítóbb viselkedés. Szerettem volna azt mondani nekik, hogy nem rendelkeztem elég bátorsággal a dachoz, és, hogy gyenge lévén menekülésre és hallgatásra kényszerültem, de együttérzés pillantásából tudtam; ők megértik szavak nélkül is. Ez valahogy jó érzéssel töltött el.

 - Ha mondanám, akkor meg úgy lenne vele, hogy na majd akkor ő „kigyógyít” - sóhajtott fel kelletlenül miközben színpadiasan masszírozni kezdte orrnyergét. Válaszul az alacsonyabból kirobbant a nevetés. Őszintén? Meglepett, hogy SuBin pont őt szemelte ki magának, mert nekem erről még soha senki nem beszélt, pedig órákat töltöttünk együtt. Én vajon miért nem tudtam róla? Persze, várható volt, hogy egy megtűrt személyre nem lesz rábízva az összes féltett titok. Igazából tök vicces, hogy a nagy és csodálatos SuBin, akinek több barátja volt már, mint a pasivadász hírében álló, tulajdon édesanyjának, pont egy V féle, kissé nyegle és esetlennek tűnő fiúért rajong ilyen nevetségesen - Lehet egy nap arra kelnék, hogy gyűrű van az ujján, ráadásul megerőszakolt és már terhes is a kölykömmel.

És így vette kezdetét hármunk különös kis barátsága. 

[Minden véleménynek, kritikának, kérdésnek és megjegyzésnek örülök, szóval akinek van egy kis ideje, az írjon nyugodtan!♥ Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész.!:)]