Taníts, cicafiú! 1 / 2

- Yah! - miért is lenne bárki számára meglepő a rengeteg faszságom után, hogy egy számítógéppel kiabálok?

Mérgesen, felfújt arccal bámultam a soraimat, mintha ők tehetnének arról, hogy rengeteg átolvasás után sem vettem már észre a hibásan írt szavakat. Addig oké, hogy a legtöbb elgépelésem pofás kis piros vonalkával aláhúzta a gép, de azokkal a mondatelemekkel, amik amúgy habár marhára nem illettek a szövegkörnyezetbe, de értelmesek voltak, se a program, se én nem tudtam mit kezdeni. Ugye, suli után lefáradt aggyal, már erősen jojózó szemekkel, tudva, hogy mikor mit akartam kifejezni, automatikusan átsiklottam az ilyenek felett. Hh. Kegyetlen. Főleg, hogy már második napja áldoztam rá az egész délutánom a javítgatásra...

Magam sem tudom pontosan, hogy valami jó kis figyelemelvonó anime, film, vagy sorozat után kutatva végül mégis hogy kötöttem ki a kedvenc blogomnál, de az új, friss bejegyzést látva, hűséges olvasóként magamban elmormoltam egy imát, amiért ilyen kiváló megérzésekkel és időérzékkel látott el az ég, ha már ugye, mással nem. Bizony, Kim Taehyung potenciálisan veszélyes önmagára és a környezetére, ügyetlen, felelőtlen, feledékeny, könnyen befolyásolható és elbizonytalanítható, néha zavarba jön mindentől és mindenkitől, amivel csak annyi a baj, hogy másszor, mikor nem kéne, igazi véreskezű katonaként veti magát a legnagyobb zűrzavar kellős közepébe. Az irodalmon kívül mindenhez röhejesen sötét, pesszimista létére az emberek minden rossz cselekedetét képes valami nyomós indokkal kimagyarázni magában és hiába ért elég sok dologhoz, egyikben sem jeleskedik igazán. Ezenkívül folyton szorong, elmélkedik, magában motyog, nyamnyog, fészkelődik és nyüszög - ezzel másokat meggátolva mindennemű élettevékenységben -, fejben pedig kismilliószor eltervezi akár a leglehetetlenebb dolgokat is, amiket végül gyáván mégsem tesz meg, bármennyire is hangoztak szuperül a kis buksijában. Ja, és még pluszba csatak meleg is, bár ezt inkább nem reklámozza.

Szóval, mivel több negatív dolgot most hirtelen nem tudok felsorolni, azt hiszem, körülbelül ezek miatt sikerült elérni, hogy a korábbi, saját kis körében mondhatni már celebnek számító kissrác egy antiszoc, összvissz két baráttal rendelkező, tizenhét évesen is töretlenül szűz, minden lehetséges téren tapasztalatlan, még célok, illetve álmok nélküli, a sulimentes napokon igazi vakondként a besötétített szobájában kuksoló, játékmániás, anime-, illetve sorozatfüggő naplopóvá cseperedjen. De legalább az ösztöneim jól szuperálnak. Azt, hogy születésem óta kis egyszálbél vagyok, nem merem pozitívumnak tartani, mert ugye az embernek mindig az nem tetszik, ami neki van, tehát szerintem rohadt csúnya a full lapos has. Mármint csajoknál nem tudom, hogy van ez, ők biztos besértődnének ezen, de srácoknál asszem igen. Ha lesz egy pasim, én azért remélem, hogy picit izmos lesz, mert ha már nekem nincsenek kockáim, jó lenne, ha neki lenne és tudnék mit tapogatni. Hm. Meg amúgy is, inkább legyen valaki pár kilóval több, mint egy kis gizda, jellemtelen akármi. Mert bizony, hogy még az - egyébként lányok által megirigyelendő módon pehely- és szőrszálmentes - pocakom is olyan jellemtelenül néz ki a mai napig a maga tök átlagos és normális módján, hogy kénytelen lettem ezt a részem is megutálni. Valószínűleg az efféle gondolataim miatt kezdtek el Aliennek hívni.

Sóhajtva kattintottam a bejegyzés címére, és már éppen vetettem volna magam bele a bárányfelhőszín' betűk és sorok bárgyú, kellemes világába, mikor szemeim megakadtam a lap tetején lévő kis összegzésen. Sokaknál láttam ilyet, bár engem mindig kifejezetten idegesített, hogy a történet elé rakták. Útban volt, vagy nem tudom, és... Na ne már, bassza meg! Megütközve, tipikus, rám jellemző leejtett állal, bamba, hitetlen arckifejezéssel bámultam az én alig tíz perce befejezett egyrészesem tartalmával mintegy teljesen megegyező kis leírást. És persze, hogy a lassan már példaképnek avanzsált író is a XiuHan párosítás mellett döntött, tudatlanul is gúnyt űzve a napokig tartó dilemmámból! Pedig én annyira igyekeztem kivételesen valami egyedit és utánozhatatlant összehozni, amivel berobbanhatok az írok pici kis világába! Igaz, lövésem se volt arról, hogy például mi az a fluff, meg a többi, gyakran emlegetett furcsa, idegen szó, én csak írtam, ami eszembe jutott, mert ezt szórakoztatónak találtam. Nem tetszettek ezek a besorolásos dolgok, annak a híve voltam, hogy egy történetet mindenki úgy lát, ahogy a lelki világa engedi. Ezért akartam csinálni az egészet. Ez tetszett és vonzott az egész blogolás világában.

A szereplőknél az ugye nekem egyértelmű volt, hogy a kedvenc bandámból - ami természetesen az Exo - lesznek ketten kiragadva, de, hogy pontosan kik, azt nagyon meggondoltam. Xiumint meglepően hamar kiválasztottam, pusztán abból a gyermeteg okból, mert szeretem. Habár a személyisége volt az, ami miatt azt mondtam, hogy én tényleg, nagyon imádom ezt az embert, ódákat tudtam volna zengeni a teste minden egyes, a kamera által már az elmúlt években megmutatott porcikájáról. Imádtam a karakteres, pufi, hörcsögszerű arcát, a hangját, a szemeit, és ami azt illeti, ha már itt tartunk, igazából az ideálomat is valahogy hozzá tudtam volna hasonlítani. A mai napig ő az én legkedvencebb biasom. Amúgy ezt a szót marhára nem csipázom, valahogy mindig a tudatlan, nyáladzó kiscsajokat juttatja eszembe, akik talán még a tagok neveivel sincsenek tisztában. Ó, hányszor láttam már egy-egy neten megosztott Xiumin imádó képecskénél, hogy mikor valaki más is rákezdett az istenítésre hozzászólásban, hogy omomomo de szexi is a Baozi, a kép kirakója megkérdezte: "Oké, de ki az a Baozi? xD"! Én is voltam kis kezdő rajongó, de hogy én sosem reklámoztam a tudatlanságom, az hótziher. Néha komolyan kiábrándultam a fandomból.

Csak az rettentett el kissé, hogy a drága pofijával ellentétben egyáltalán nem tűnt uke - hál'istennek ezt a kifejezést a kismillió yaoi mangából már sikeresen megtanultam - alkatnak, én márpedig mindenáron azt szerettem volna, hogy ő legyen a kialakuló kapcsolatban a hozzám hasonlóan félénk, visszahúzódó, és persze passzív fél, már ha lehet így nevezni azt a bizonyos pozíciót. Saját magam is mindig ilyen szerepbe képzeltem, így könnyű volt eldönteni, hogy milyen szavakkal merjek dobálózni, mik azok, amiket egy másik meleg srác elolvasva nem érezné magát megszégyenülve, vagy ilyesmi. Persze, elképzelhető, hogy én vagyok a föld egyetlen élő olyan homoszexuális egyede, aki nem sértődik meg minden apró megjegyzésen, a beceneveken, meg hasonlókon, amik többnyire amúgy a beszélő tudatlansága miatt hangzanak csak el. Nekem ez így teljesen elfogadhatónak tűnt. Az emberek ugyan úgy képesek utálni egymást például bőrszín, vagy csak a zenei ízlés miatt, szóval miért emelném külön ki magamat, hogy hjaj, milyen sanyarú is a sorsom? Ilyen az élet. Nem haragudtam azokra, akik fintorogva vizslattak a szemük sarkából, vagy nyíltan köptek rám pusztán azért, mert engem soha életemben nem hozott lázba egyetlen egy női megnyilvánulás vagy domborulat sem. Pedig teszemhozzá, próbáltam én.

A családom átlagosnak nevelt, szokásosmód' a számba rágták, hogy ami más, azt utálni, de mindenekelőtt kerülni kell. A nekik természetesnek tűnő gondolatok miatt, amikek belémplántáltak, szörnyen nehéz volt elfogadnom, amikor rádöbbentem arra, hogy engem csak és kizárólag a férfiak vonzanak. Több helyen is utána olvastam, nagyon mély sebeket is ejthetett volna lelkemen a szűklátókörűségük. Tök szerencse, hogy én olyan vagyok, amilyen, és magasról teszek már az ilyesmire. Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy megbámultam egy-egy pőrén hagyott testrészt a gyanútlan osztálytársaimon! Még, hogy nem jó melegnek lenni! A tesiórák utáni öltözőben töltött percek az egész életem fénypontjai. Végül is, míg mások fizetnek azért, hogy meztelen embereket bámulhassanak, én teljesen ingyen nézhetem az izmos és kevésbé izmos, izzadtságtól csillogó, egy szál bokszerben parádézó testeket...

Talán a legszörnyűbb az egészben az volt, amikor végre leesett a szitu. El kellett fogadnom az újdonsült felfedezésem, ami egy köztudottan melegellenes országban, köztudottan melegellenes szülőkkel és köztudottan melegellenes barátokkal rohadt nehezen ment.

Tehát, Luhant választottam Xiumin mellé, mint másik főszereplő, ezáltal arra kényszerülve, hogy mégiscsak az imádott hörim legyen a domináns fél. Arra gondoltam, hogy a kis Bambi kilépése megfelelő lesz egy drámai OS alapnak, meg, hogy a már a múltban is egyre inkább háttérbe szoruló páros méginkább eltűnt a süllyesztőbe, így itt a lehetőség picit újra a felszínre hozni. Már régi, behegesedett seb volt ugyan a távozásával keletkező kis rés a gondosan és tudatosan ápolt fanboy lelkemen, mégis szörnyen fájt újra a múltban vájkálni és feszegetni a témát. Tudtam, hogy azon a bizonyos estén rengeteg döbbent, hitetlen szempár meredt monitorja, vagy épp telefonja kijelzőjére, ami mondhatni erőt adott, és a saját tapasztalataimat, szívfájdalmaimat mondattam ki többünk nevében is Xiumin kis cseresznyeajkaival. Amúgy tök fura így beszélni egy idősebb pasiról, de őszintén? Rohadt jó érzés! Mocskosnak érzem magam. Mocskos, mocskos kis Tae, hjajj... 

Megdöbbentem, hogy valaki bizonyára hasonló gondolatok végett szintén a XiuHan páros mellett döntött szintén ugyanazon témában. Hajamba túrva fogtam végül bele az olvasásba, eldöntve, hogy márpedig én ha törik, ha szakad, publikálni fogom valahol a kis szösszenetemet, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó többé eldobni és valahová száműzni az írói ambícióimat azért, mert egy lehangoló és visszahúzó személyiség vagyok, és ezt leginkább saját magamon kamatoztatom. Biztos rengeteg hasonló fici van már a világon, szóval édesmindegy, hogy nálunk ebből egy lesz, vagy kettő.
Éveken keresztül megtettem. Kerestem magamnak a megfelelő hobbit, valahogy mégis az írásnál kötöttem ki. A tölteléktevékenységek, mint a kockulás, egy idő után már nem szórakoztattak úgy, mint a gondolataim lerögzítése. Főleg, hogy magamban mindig meséltem, sztorikat találgattam ki, párbeszédeket alakítgattam, ráadásul úgy, hogy még a szóismétlésekre is figyeltem. Rengeteg bloggal és firkálmánnyal a hátam mögött ennek ellenére elmondhattam magamról, hogy még soha, egyetlen egy véleményt se kaptam senkitől, hogy mégis mi az, amit rosszul csinálok. A barátaimmal nem oszthattam meg ezt a problémámat, mert tőlük hiába vártam volna segítséget, valószínűleg már a mondatvégi írásjelek is gondot okoztak volna nekik, nemhogy egy egész kis történet figyelmes átolvasása és javítása. Ez kivétel nélkül mindig a kedvemet szegte, bármennyire is nem akartam. Akaratom ellenére is kerestem azokat a témákat, amiket többen szeretnek, meg ilyesmi, de nem voltam hajlandó félredobni a stílusomat. Gondolok itt arra, hogy az intimitást mellőztem - ami ugye, rengeteg nagyon-nagyon fiatal rajongó érdeklődését felkeltette volna, sajnos - és a párbeszédeket is kerültem. Én az elmélkedős részeket szerettem, a hosszan leírt és kifejtett magyarázatokat a dolgok sokat feszegetett miértjéről. A gondolatokat.

Ám ezúttal nem vágtam nagy fába a fejszémet; egy egyszerű, párezer szavas kis sztorival úgy éreztem, még elboldogulok. Azért írtam, mert le akartam írni, mert meg akartam mutatni másoknak, hogy mi zajlott és zajlik bennem, és, hogy milyen szar is most ez az egész. Azt akartam, hogy valaki észrevegyen, egy olyan személy, akinek végre az érdeklődési körei is egyeznek az enyémmel, és azt mondja, hogy "Na, ez igen!', vagy hasonló. Szóval ja, tipikusan a kezdő írók gyermeteg álmai tartották bennem a lelket. Lehet röhejes, szánalmas motiváció, visszagondolva, már én is annak tartom, hogy saját magam szórakoztatása a háttérbe szorult egy ilyen szép és maradandó tevékenységnél.

Hirtelen eszembe jutott, hogy miért is kerültem az oldalra, így miután háromszor is végigdörzsöltem arcom hosszú, csontos ujjaimmal, pillanatnyi megnyugvást remélve, végre olvasni is elkezdtem. Hamar belelendültem, faltam a sorokat, az oldalt levő, halványszürke kis csúszka vészesen gyorsan haladt lefelé, amit észlelve úgy döntöttem, lassabbra fogom a tempót és ízlelgetem a látottakat. A stílus annyira megfogott, hogy úgy éreztem magam, mintha az író tényleg ott csücsülne előttem, és ő maga mesélné el nekem elsőkézből a dolgokat. Én is ilyen akartam lenni. Élvezhető. 

Fel sem tűnt, hogy kezem szépen önálló életre kelt, az meg végképp nem, hogy a pornófilmbe illően kifejtett, lassan, finom érintésekből kibontakozó szexjelenet odalenn is megtette kellő hatását. A zoknimig pirulva, sebes és cserepes, dús alsó ajkamat harapdálva egy pillanatra felötlött bennem, hogy milyen szép is, ha valaki le meri írni a piszkos gondolatait, amit én tapasztalatlanságomra és szemérmességemre hivatkozva mindig szánt szándékkal kerültem. A szereplőkkel együtt nyögtem és sóhajtoztam, ujjaimmal az immár nadrágtól és alsótól megszabadított tagomat dögönyözve, újra és újra visszagondolva azokra az intim dolgokra, amikhez hasonlókat magamon kívül még senkivel nem volt szerencsém átélni, a rengeteg olvasás után mégis kívülről fújtam már. A szavak elfogytak, én pedig egyre hangosabban hörögve és magamat meghazudtolhatatlan módon fel-fel visítva próbáltam kitalálni elködösült aggyal, hogy a sztori, vagy az oldalt, a "Magamról" címmel és JiminDaddy alcímmel ellátott fülecske alatt megbúvó, egy meglepően szép, hófehér bőrű és húsos, csillogó, rózsaszín ajkú, de mindenekelőtt gyönyörű és észvesztően szexi pasi miatt élvezek-e majd el végül. Miközben csillagok robbantak a szemem előtt és szivárványszínű pillangók repkedtek a szorosan lehunyt pilláim mögött, fehér pettyekkel gazdagodott pólómba dörgöltem remegő kezeim, majd ügyetlenkedve beletúrtam csapzott, homlokomra tapadó tincseimbe. Arra jutottam, hogy nemigen létezik már ennél is szánalmasabb állapot, de legalább nem mindenki mondhatja el magáról, hogy apró, idegen pasikat ábrázoló képekre és szintén fiú idolokkal megfogalmazott szövegre veri ki, ráadásul úgy, hogy ezt maximálisan, szégyentelenül élvezi. Szinte láttam magam kívülről; ahogy lassan emelkedő és süllyedő mellkassal, izzadtan, lelapult hajjal, az élvezettől a szám sarkából lassan államra, majd nyakamra csordogáló nyállal az arcomon, széttett lábakkal, ügyetlenségemből kifolyólag ragacsos ujjaimmal millió helyen magamra mázolt és lassan száradásnak induló ondóval terpeszkedek drága székemben, amiben véleményem szerint a legkényelmesebben lehet elvetemült játék- és sorozatmaratonokat lenyomatni. Undorodtam.

Érthető, hogy ezek után már mégsem volt kedvem mégegyszer leülni és átolvasni a saját kis firkámat, amivel kapcsolatban eltűnt az az elégedett érzés és szégyen lépett a helyébe, mert újonnan már gyerekesnek és idétlennek tűnt számomra. Pedig így utólag merem állítani, hogy annyira nem is volt az, csak egy kis bétázásra szorult, amiről ugye akkor még azt se tudtam, hogy létezik, nemhogy, még megkérjek rá valakit. Kívülről fújtam a nevesebb, meg kevésbé neves, de tehetséges írókat, illetve azoknak blogjait, egy-két emberke kivételével szinte mindegyikre fel is néztem. Fél életüket akarva-akaratlan is megismertem, mégis idegennek tűntek a közösségi oldalakon, akárhányszor beléjük futottam. Nem mertem hozzászólni a dolgokhoz, hiába voltam rengeteg privát rajongói csoport tagja. Úgy éreztem, senki nem lenne kíváncsi a véleményemre, és, hogy túl zsenge és éretlen vagyok hozzájuk képest. Talán magányos voltam és elesett, a világ elől egyre elzárkózóbb énem pedig mindenképp az interneten szeretett volna egy szerető közösségre találni. Nehéz megfejteni egy tinédzser érzelmeit... Basszus, de kellett volna nekem akkor egy mentor! Egyébként azóta is szükségem van mindig valakire, aki anyáskodik felettem és terelget, szóval van, ami sohasem változik.

Körülbelül másfél hét és rengeteg alkohol kellett ahhoz, hogy az üresen kongó kis blogom első bejegyzését közzétegyem, Lehullófélben címmel. Valami olyat akartam, ami figyelemfelkeltő és semmiképpen sem angol, mert ugye, manapság már minden az. Erősen illuminált állapotban, bőgve próbáltam kiénekelni a Sing For You legmagasabb hangjait, rólam pedig tudniillik, hogy nem úgy sírok, mint a drámákban a cuki főszereplő csajok. Ha egyszer elerednek a könnyeim, akkor egy óráig nincs megállás! Feldagadt, pufi arccal, vörös szemekkel sipítoztam, Chen karakteres, magas hangját - mellesleg eléggé bénán - imitálva, mert eldöntöttem, hogy most előre is elmorzsolok pár könnycseppet mindenkiért, akinek ilyen szerelme lesz, vagy már volt is, mikor Xiumint meghallva eszembe jutott, hogy van nekem egy bizonyos félredobott XiuHan történetem. Hirtelen jött dühvel lecsaptam az asztalomra a félig már üres poharam, ezzel kilöttyintve egy keveset a drága alkoholból, amiről anyámék egyáltalán nem is sejtették, hogy szépen lenyúltam egy egész üveggel. Az ártatlan, bolond kis Taehyung hogyan is tehetne ilyet? Annyira untam már a szerepemet, hogy néha muszáj voltam kicsit kilépni belőle, akkor is, ha ez csak becsiccsentve történhetett meg. Nem mintha így kevésbé cselekedtem volna meggondolatlanul hülyeségeket. Végül is, nemcsak, hogy átolvasatlanul raktam ki a kis firkálmányomat (ami annyira nem is lenne bűn, mert korábban rengetegszer megtettem már, csak valami apró hiba mindig becsúszott), de egy, külön fiúxfiú párosokkal foglalkozó netes csoportba is kiraktam, hogy na, olvassa, aki akarja. Nem volt különösebb oka, csak úgy voltam vele, hogy ha már mindenki, akkor én miért ne? Max senki rá se fog nézni.

Másnap bekómáltan, körmömet rágcsálva javítottam át körülbelül már a harmadik mondatot és épp átkoztam magam, hogy hogy lehettem ilyen felelőtlen, mikor feltűnt valami nagyon gyanús dolog. Egy nagyon-nagyon gyanús kis egyes villogott közvetlenül a cím mellett, aminek még másnaposan, majd' szétszakadó fejjel is levágtam a jelentését. Na itt jött el az a pillanat, amikor az amúgy mindig hatalmába kerítő kíváncsiságom elillant és szürreális módon félelem lépett a helyébe. Valamiért nyakamat tettem volna rá, hogy most kaptam egy szép kis fikázós kommentet, a bátorságomnak viszont már nyoma sem volt, mégsem éreztem magam készen egy ilyenre, így torkomban dobogó szívvel szépen felálltam a székemből és úgy döntöttem, sürgősen keresek inkább valami jobb elfoglaltságot magamnak.

Kitudja hányadik hónap után végre rendet raktam a szobámban. Nos, ezt úgy kell elképzelni, hogy a családom amióta tisztában van a nemi identitásommal, nem nagyon látogat be hozzám, mondván, hogy inkább nem szeretnének semmin rajtakapni (amit nem értek, mert a hetero fiúk is ugyan úgy önkielégítenek tudtommal, mint mi), így értelem szerűen nincs olyan, aki rendre utasít, max anyukám, mikor feltűnik neki, hogy a tányérkészletének legalább a fele nyomtalanul eltűnt. Annyira nem vészes a dolog, picit lusta vagyok és hanyag, de inkább később, mint soha, nem? A ruháimat is összepakoltam és különválogattam, mert valahogy a szép, toronymagas kupacom már nem tűnt olyan pofásnak, mint korábban. Ez igazán jó döntés volt, ugyanis megtaláltam az eltűnt, ajándékba kapott, DESIRE című History albumomat, amiről máig nem tudom hogy került a kedvenc, bő, fehér pólóm és az alvós melegítőnadrágom közé. Ezen felindulva kétszer is meghallgattam az összes számot, hosszú perceket szentelve a tipikus, diszkrét fangörcsölésnek, amit körülbelül minden szám után lerendeztem. Talán szánalmas, de én is szerettem eljátszani a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha az áhított idol egyszer csak megjelenne előttem, és kiderülne, hogy történetesen halálosan szerelmes a kis majomképembe. Mentségemre szóljon, hamar túltettem magam a gondolaton!

Csak ezután szántam rá magam, hogy még egy pillantást vessek az oldalam statisztikájára. Leesett pofával bámultam az amúgy nem túl nagy számot, ami nekem mégis borzasztóan sokat jelentett, tekintve, hogy én őszintén nem hittem, hogy egyáltalán valakit érdekelni fog. És hogy mi volt az, ami miatt végül hisztérikus nevetésben törtem ki, és újból felpattanva, visítozva, tinipicsaként vergődtem végig a házat még a szomszédot is felzavarva békés álmából, aztán pedig őrült módjára támadtam le újra a gépem, hogy bejelentkezzek gyorsan Facebookra? A leges-legelső komment, amit kaptam. Baromi röhejes és hihetetlen, hogy pont Jimin, az én hőn áhított és dicsőített, legkedvesebb íróm - aki akarata ellenére okozott nekem lassan minden második nap egy rohadt jó kis orgazmust - tévedt a talán a legnagyobb fanja borzasztóan kezdetleges blogjára, de így történt.

JiminDaddy 2016 június 2. 7:36
Most hirtelen megint kedvet kaptam lyukasra bőgni a párnámat. És te mégis hol a francba bujkáltál eddig? T-T (Költői kérdés, amúgy bejelöltelek facebookon;) )

Istenem, segíts!

[Ha tetszett, és érdekel a történet másik fele, kérlek, valamilyen formában jelezd nekem!:) Talán picit személyesre sikeredett, többek közötta fandom kritika miatt...^^" Egyébként bocsánat Taehyung megjegyzéseiért is, én például nagyon szívesen lennék „kis gizda, jellemtelen akármi":p]