Mosolyogva futtatom végig szemeimet a falra kiaggatott három
képen. Nem, nem hiszem, hogy én normális lennék. Egy egészséges ember
foggal-körömmel menekülne az őt behálózó és szépen lassan megfojtó pókhálóból,
de én nem; én élvezem. Akarom mondani élveztem, amíg tartott. Ujjaimat
végighúzom az első fotón. Mozdulatom bensőségesnek hat, mintha csak egy régi
barát karján simítanék gyengéden végig, hogy végre újra nekem szentelje a
figyelmét. Ez a kedvenc képem. Az első találkozásunkkor történt. Illetve, én hittem
azt, hogy az első volt. Jin kedvesen mosolyogva karolta át vállamat, ami így az
elején talán kissé nyomulósnak kéne hasson, nekem mégis rendkívül imponált. Ez
meg is látszik, ugyanis én kissé feszengve, pirospozsgás arccal pásztázom a
földet, még véletlenül sem nézve a mellettem állóra. Egy kávézóban
találkoztunk, kellemesen elbeszélgettünk, majd mikor sétálni invitált vele
tartottam. Valójában nagyon is meglepődtem, mikor egy járókelőt leszólított,
hogy készítsen rólunk egy képet. Tetszett, hogy - habár nem nyilvánult meg
semmiben – éreztem; irányítva vagyok.
- Nem azt mondtad, hogy nem régóta élsz itt? - kérdeztem, amint túltettem magamat mérhetetlen zavaromon. Igazából feltűnt, mennyire magabiztosan tette egyik lábát a másik után, ami érdekes volt, mert az elején azt mondta ezen a környéken még sosem járt. Gondolhattam volna, hogy pontosan tudja merre van a csapda, amibe épp bele akart csalni.
- De, de igen - mosolya láttán akaratom ellenére megdobbant a szívem és átkoztam magam, amiért még egy kisgyermeket is megszégyenítő módon kezdtem el röpke fél nap alatt megkedvelni egy idegent. Valahogy elsiklottam a tény felett, hogy kérdésemre léptei lelassultak és mintha kissé tétovává is váltak volna. Tudat alatt figyelmeztettem, hogy nem játssza megfelelően a szerepét.
Elmosolyodok naivitásomon. Kissé furcsa, hogy a nagy Jin a
legelején vétett hibát. Még most is jó érzés belegondolni, hogy ezt pont én
tudtam kihozni belőle. A második fotó akkor készült, mikor járni kezdtünk.
Igen, valószínűleg szánalmas, hogy kapcsolatunktól ennyire lázba jöttem. Magát
a képet én készítettem telefonommal, és valójában csak egy összemosódott
pacának hat az egész, hála ügyetlenségemnek. Pontosan azért szeretem, mert csak
én tudom, hogy ott, épp akkor az idősebb nyakába fúrt fejjel vigyorgok mint a
tejbetök, még ha nem is látszik belőle semmi.
- Hé! - szerettem volna megpöckölni a vállát, vagy valami, de féltem, hogy esetleg túlontúl illetlennek tűnök majd. Csak türelmesen vártam, míg végre lassan rám emelte tekintetét - Akkor mi most járunk?
- Igen - vastag ajkai negédes mosolyra húzódtak, én pedig túlságosan el voltam velük foglalva ahhoz, hogy nagy feneket kerítsek a következő, számomra akkor még értelmetlen és nem odaillő mondatnak - Azt hiszem, te szeretni fogod ezt a játékot.
Harmadik kép. Pillantásomból eltűnt a tűz és a csillogás,
csak meredek a kamerába. Akkor már tudtam. Tudtam, hogy a valódi Jin nem az a
mosolygós, fiatal srác akinek hittem. Nem volt a napokban ideköltözött lakos,
nem volt középiskolás fiú, és végképp nem volt szerelmes pont belém. Valamiért
betegesen rajongott értem, de semmi több. Bizony-bizony, amikor a figyelő
szemek máshová tekintettek, a szörnyeteg is előmászott végre az odújából. Természetesen
féltem tőle, el akartam menni és kizárni az életemből, amilyen gyorsan csak
lehet. Egyértelművé vált számomra, hogy ez a játék - mert tényleg így hívta a
későbbiekben is a kapcsolatunkat - előbb utóbb meg fog ölni valakit.
- Azt hiszed, ez így működik? Szerinted ezután minden rendben lesz? - szemei megvillantak, látszólag nagyszerűen szórakozott rajtam. Megrettentem. Én tényleg reméltem, hogy ha azt mondom, menni akarok, elenged. Gúnyos viselkedése láttán azonban hirtelen még kisebbnek és szánnivalóbbnak éreztem magam, mint korábban - Félreértettél engem.
Csak ültem ott, leforrázva. A szavak hiába jutottak el hozzám, nem akartam felfogni. Addig biztosra vettem, hogy Jin nem ilyen. Végül is azt mondta, szeret. Aztán az agyam már rég vészriadót fújt része szemrehányóan, pulzáló emlékképek formájában jelentette meg szemem előtt a rengeteg apró jelet, amit észre kellett volna vennem. A valóságot. Rájöttem, hogy nem ismerem őt. Mármint azt, aki valóban volt; azt, aki akkor és ott végre megmutatkozott előttem. De nem értettem mit akar. Igazából azt sem, hogy miért pont tőlem. Úgy érveltem magamban, hogy mivel én közel sem vagyok tökéletes a magam kis szeszélyeivel és bugyutaságaival, könnyen visszatáncolhatok, talál helyettem jobbat. Bármi is vonzz egy ilyen groteszk embert, azt bennem tévesen vélte felfedezni.
- Olyan aranyos vagy. Még mindig nem esett le? - elpirultam, valamiért úgy éreztem, pontosan tudja mire gondolok. Kivillanó fogai láttán a gerincemtől egészen a lábujjamig végigszánkázott a hideg, amit ezúttal semmiféle kellemes bizsergetés nem követett. Láttam a szemében. Színtiszta, velőtrázó, gyilkos őrület tükröződött vissza a már-már fekete szemekből. Úgy éreztem mintha körbeölelne valami sötét, ragacsos dolog, ami az orromon és a számon keresztül igyekszik bekúszni a testembe, hogy hűvös, gyötrődő fájdalmat okozva szétfeszítsen belülről, míg apró cafatokra nem szakadok. Akkor jöttem rá, hogy ilyen érzés, mikor elárulnak.
Mindezeknek már másfél éve. Több kép nem készült, nekem nem
volt gusztusom egy ilyen emberrel bájologni, ő pedig hajlandó volt
elfelejtkezni erről a kis formalitásról. Nem tudom mikor változott pontosan meg
minden. Elképzelhető, hogy ha kicsit jobban utánanéznék, valami baromi menő
orvosi elnevezést is találnék a hirtelen megváltozott érzéseimre. Ragaszkodni
kezdtem hozzá. Mindenhová követtem életem egyetlen megrontóját, ki miatt a
korábbi fényes jövőm álmaimból épített vattacukorvára egy szempillantás alatt
omlott össze. Amikor elment mellőlem féltem a környezetemtől és az amúgy nem
létező, rám leselkedő dolgoktól; amikor velem volt viszont féltem magamtól. Az
élet galacsinokká gyúrható papírrá vált számomra, amiből én gyakran és
előszeretettel csipegettem kisebb részeket. Úgy dobálóztam velük, mintha nem is
rólam lenne szó, mintha nem válnék minden eldobott kis gombóc után egy fokkal
üresebbé.
- Szóval leléptél, mi? - kérdésem meglepően erőtlennek hatott. A lakás immár ürességtől kongott, így nem volt, ki válaszoljon nekem. Valami halvány kis gondolatfoszlány rémlett fel előttem, azt sugallva, hogy ha már így alakult, nekem is ideje lenne elmenni és kilépni ebből az egészből. Hogy itt a lehetőség, helyrehozhatom kisiklott életem. Mégsem ment. Igazam volt, valaki tényleg belehalt ebbe az egészbe. Én. Belülről.
Telefonom halk pittyegéssel jelzi, hogy idő van. Kicsit még
szöszmötölök, előkészítek mindent az életem új szakaszára. Hátat fordítva
emlékeim felidézőinek felkapom a szófára kikészített kabátomat, amit a nagy
sietség közepette csak a házuk előtti lépcsősoron sikerül teljesen begombolni
magamon. Kövér esőcseppek hullanak az égből miközben sietősen szlalomozok az
emberek között. Felrémlik előttem, ahogy hónapokkal ezelőtt beállítottam a
szüleimhez, hogy Jin parancsának eleget téve közöljem; meleg vagyok.
A percekig tartó döbbent, néma csöndet apám haragja szakította meg. Valamit ünnepelhettek mielőtt berontottam, mert az asztalon kecses, hosszú nyakú poharak voltak, közülük pedig kitűnt a jóval termetesebbre készített borospalack is. Az öreg az utóbbiért nyúlt, majd miközben tetejét szorongatva valahogy kétfelé törte, megragadta a nyakam és tiszta erőből a falhoz vágott. Éreztem ahogy tüdőmből kiszalad a levegő; nyekkenve préselődtem a fehér vakolathoz, testemet pedig átjárta a csontig ható fájdalom. Biztosra vettem, hogy valamim eltörött, a rám törő kín tanúskodott erről. Felém köpött, de nyála csak az épp elém lépő édesanyám védekezésre emelt karját találta el. Veszekedni kezdtek. Apám ki akart tagadni, állítása szerint épp elég szégyen, hogy egy ilyen mocskos, rendellenes buzi lett a saját véréből, nem fog még a házában is megtűrni. Aztán lendült a keze. Biztosra veszem, hogy az üveget nekem, az én testem felhasításának szándékával dobta el, de sajnos enyhén illuminált állapotban a célzása nem volt pontos. Elvétette és a nagyobb darab egy olyan ember oldalába fúródott bele, akit én egész életem során meg akartam védeni. A földön időközben kialakult bortócsába egy fokkal világosabb árnyalatú, meleg vércsepp pottyant, majd őt egyre gyorsabban tempóban követték társai. Néhány egészen elkallódott a gazdatestjétől, és viszonylag közel hozzám a padlóba csapódott. Mint ahogy a klisé is tartja, szinte lassított felvételként láttam, ahogy egyetlen kis csepp undorító, magányos kis pacává válik a földön, majd szétloccsanva beleivódik a fába.
Akárcsak most az esőcsepp a járda lapjába.
Durván 10 perc elteltével veszek vissza picit a tempómból,
kíváncsian végigpillantva a kórház hatalmas valóján. Kezemmel tartom az ajtót,
míg egy fiatal lány kislisszol rajta, majd mit sem törődve arcom láttán
hirtelen kikívánkozó hálájával és kedves mosolyával, belépek az épületbe. Enyhe
grimaszba torzult arccal fogadom a kellemetlen szagot miközben kelletlenül a
portához ballagok. Habár tökéletesen tudom merre tartok, a biztonság kedvéért
még rákérdezek az ott álló nőnél is. Érzékelvén, hogy valaki mögöttem
várakozik, rövidre zárom konzultálásunkat majd megindulok a hetek óta nem
látott folyosón. Némán teszem egyik lábam a másik után. Nem igazán gondolok
semmire, agyamban valami kellemes bódultság honol, lassan elárasztva egész
testemet. Tetszik. Jó érzés üresnek lenni, mert mindig arra vágysz közben, hogy
valami kitöltse a benned lévő lyukat.
Azon kapom magam, hogy csak állok a kórterem nyitott ajtaja
előtt és az ágyat bámulom. Olyan egyenesen ül hátát annak támlájának döntve,
derékig betakarózva, hogy szinte biztos vagyok benne; ha szögmérővel nekiállnék
méricskélni, bizony 90 fokos szöget zárna be teste. Arcáról a történteknek hála
süt a gyermeki ártatlanság és miközben nézem, kedvem lenne odamenni hozzá, majd
a fülébe susogni ennek a sötét, előítéletes, kegyetlen és álszemérmes világnak
az összes titkát. Észrevesz, mégsem látok a szemében felismerést megcsillanni,
ami a várttal ellentétben kicsit sem lomboz le, sőt! Izgalommal tölt el. Bár
kíváncsi lennék, a baleset előtti énje mit szólna a hirtelen gyarapodott
magasságomhoz és elmélyült orgánumomhoz.
Lassan közelítem meg, időközben a szoba egyik sarkában lévő
széket felkapom, majd lehelyezem közvetlenül mellé. Várom, hogy feltegye a
számára mindenképpen esedékes kérdést, de nem teszi. Talán nem is érdekli, kije
vagyok, illetve voltam neki. Egyetlen apró bólintással jelzi, hogy egyáltalán
érzékeli jelenlétem. Csak néz rám pillái alól, természetesen csillogó
tekintettel, én pedig egy pillanatra elgondolkodom, hogy anno ezekkel hogy volt
képes olyan csábos, egyben elrettentő pillantásokra.
- Egyszer azt mondtad, hogy néha elgondolkodsz; most te
vagy őrült, vagy mindenki más? - köszönés helyett beszélni kezdek, pontosan
tudva, hogy tulajdonképpen udvariatlanul viselkedek. Nem mond semmit, mégis úgy érzem,
kíváncsi, hogy mit akarok ezzel mondani - Néha mostanában én is.
Eltorzult vigyorral az arcomon, előre szórakozva a következő
perceken nyúlok zsebembe, majd kihalászom onnan telefonom. Feloldom a
képernyőzárat, aztán gondosan kikerülve az infúzió állványát félig az ágyra
tehénkedek és kihasználva a pillanatnyi döbbenetét vállánál fogva magamhoz
vonom. El tudna húzódni az idegen érintés elől, mégsem teszi. Látszólag még nem
undorodik tőlem, pedig konkrétan ismeretlenül letámadtam. Milyen naiv! Szemérmesen, halvány pírral az arcán kinyújtott
lábára szegezi pillantását, míg én gyorsan magunk elé emelve kezemet készítek
egy fényképet. Játékosan nyakába szuszogok, mire válaszul egy pillanatra még
levegőt is elfejt venni, Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, szorosan nekem
nyomuló teste elárulja. Hát nem ismerős a helyzet? Visszahúzom karom, majd
vidoran megszemlélem a kész fotót. Eszembe jut az otthon immár kukába dobott
elődje, a jókedvem pedig a tetőfokára hág. Olyan idilli az egész. Érzem rajta, hogy már remeg, ami valahogy még
izgatottabbá, lelkesebbé tesz.
- - Amikor a légy csapdába esik egy pók hálójában
halálra van ítélve - mosolyom ellágyul, mégis, az elmúlt percekben most először
látom rajta, hogy komolyan megrémül a halál szó hallatán. Valami mégis
visszatartja, nem hív segítséget, holott ennél egyértelműbben már nemigen
beszélhetnék. Ha egy átlagembert lerohan egy idegen és mindeféle, számára
összefüggéstelen maszlaggal kezdi traktálni, valószínűleg ijedtté válik. Ő
viszont mintha csak most kezdené érezni mi lesz ezután, mi mindent fogunk mi
ketten újra megélni. Bár nem emlékszik az eddigiekre, de én igen. Belekényszerített
engem ebbe az életbe, függővé tett, így nekem hű tanítványként kötelességem
visszacsábítani oda, ahová tartozik. A végsőkig hajszolni fogom, kergetni,
űzni, mint vadász a prédáját, mígnem a halott belsőm újra társa talál - Szerinted mi érez a légy, mikor előre tudja, hogy már nincs tovább?
Ó igen, Jin. Nem érdekel, hogy a tested él-e, vagy sem. Ha a
halála kell, akkor legyen. Bár csak egy gyönyörű porhüvely, én élettelenül és
hidegen is szeretgetni fogom, mert akkor végre olyan lesz, mint én. És te szeretni fogod ezt a játékot.
