A következő életünkben (OS)

  - Szóval? – szólal meg végül Jin, mert rájött, hogy hiába szuggerál azzal a fölényes, a vesémig látó, bugyileszaggató tekintetével, amitől általában még nekem is megered a nyelvem, én bizony magamtól nem fogok beszélni – Mikor viszed már el innen ezt a kölyköt?

 - Miért tenném? – kérdezek vissza egyből hetykén, látszólag teljesen a gépembe temetkezve, buzgón pötyögve valamit egy teljesen random webhelyen, aminek célját még én sem fedeztem fel, mert a hirtelen rámtörő, fojtogató idegesség megfosztott a józan ítélőképességemtől.

Halántékomat dörzsölgetve próbálom továbbra is ignorálni az amúgy mostanság roppant feszélyező jelenlétét, de rá kell jönnöm, hogy ez bizony már nem megy. Érzékeim kiélesedtek és mind, egytől-egyig az előttem terpeszkedő férfira fókuszálnak.

Őszintén? Korábban soha nem hergeltem volna fel szándékosan azzal, hogy olyan tudatlanságot színleljek, amelyről mindketten tudjuk, hogy hamis. De most muszáj megtennem, ha tartani akarom magam ahhoz a forgatókönyvhöz, amit korábban már vagy százszor lejátszottam és újraírtam magamban, hogy majd ha eljön az ideje, biztosa felém billenjen az a bizonyos mérleg.

 - Kim NamJoon, rossz emberrel szórakozol! – dühösen felpattan a székéből, hogy azzal a lendülettel asztalom fölé görnyedve csuklóból lecsapja a méregdrága laptopom tetejét, majd annak két oldalára támaszkodva, állatokat megszégyenítő, fogkivillantós vicsorba torzult arccal a képembe hajoljon – Két hete lejárt a határidő, az Isten szerelmére!

Akaratom ellenére is elégedetlenül felciccenek, hallva a gyanúsan hangos csattanást. Pontosan tudja, mivel zökkenthet ki. Nagyon sokszor mondtam már neki, hogy aki egyszer megtapasztalja az igazi, kíméletlen szegénység gyűlöletes valóját, az megtanulja becsülni és értékelni a dolgait. Evidens, hogy nem fogom tűrni, hogy a hisztije tönkrevágja a nehéz munkával – igaz, nem legális úton - megszerzett pénzből vásárolt cuccaim! Hát tanulja már meg, hogy kettőnk közül még mindig én vagyok a főnök!
Morcosan rápillantok és kihúzom magam, így ahogy találkozik tekintetünk, szemeim egyvonalba kerülnek a fenyegető testtartásán továbbra sem változtató Jinével. Tudom, hogy erősnek és rendíthetetlennek kell maradnom. Ő az a fajta ember, aki az életét is hűen odaadná a valakiért, de amint gyengeséget vél felfedezni benne, a napraforgó-taktika továbbfejlesztett változatát alkalmazva lerántja a magaslóról az árnyékos oldalra kerülőt és addig rugdossa a földön a testét – amúgy mindenféle komolyabb ok nélkül -, míg az össze nem omlik vagy testileg, vagy szellemileg. Tíz éve dolgozunk együtt, és azóta volt szerencsém már megismerni jellemének ezen felét, igaz, saját bőrömön még nem tapasztaltam.

 - Csak legyél még egy kicsit türelemmel. Dolgom van vele.

 - Figyelj – egy pillanatra behunyja a szemét, majd mikor újra találkozik pillantásunk, lassan, tagoltan kezd beszélni, mintha csak valami gyereknek gügyögné a szavakat, hogy jobban felfogja a még zsenge, tudatlan kis elme a közlendőjét – Az a kölyök beteg. Stockholm-szindróma. Bolond vagy, ha azt hiszed, pont téged fog megszeretni, miután elraboltad, szarrá veretted, megkínoztad és még el is adtad valami vén pasasnak, csakis azért, hogy ne veszíts el egy fontos kuncsaftot. Szóval ideje lenne megengedni annak a perverz köcsögnek, hogy elvigye innen, és mintegy mellesleg kicsengesse a megígért pénzt! Minden nap beállít ide és követeli, hogy végre végezzem rendesen a munkám. És tudod mit? Jogosan teszi! Lehet, hogy emberekkel kereskedni nem egy álommeló, de én igenis szeretném, ha megbízható személyekként tekintenének ránk a köreinkben. Ne most bassz el mindent! Már komolyan nem tudok neki újabb hazugsággal előállni! Ha így folytatod, majd szépen felnyomnak a rendőrségen, és akkor már hiába kavargatsz szerencsétlen gyerekkel, a börtönbe nem lohol majd utánad, hidd el.

Izzadni kezd a tenyerem, így kénytelen vagyok lopva a farmeromba törölni, mert félek, hogy amilyen szemfüles, valahogy netalántán észreveszi. Persze, igaza van. Bár azt nem tudja, hogy időközben én is elkezdtem vonzódni TaeHyunghoz, de azért a lényegre már a vak is rájöhetett.

 - Adj egy napot, oké? Még valamit el kell intéznem. Ha megint idejön, csak küldd fel hozzám és megoldjuk. Bárkivel lehet kompromisszumot kötni. Nem ez az első alkalom, hogy minket bízott meg, szóval bizonyára elnézőbb lesz velünk.

 - Ne beszélj többesszámban. Én ebbe nem veszek részt! Ha te nem intézed el, akkor majd én rakom ki a szűrét, aztán vigye, aki akarja – végre rendes, álló pozícióba kerül a felsőteste is, én pedig boldogabb nem is lehetnék ezt látva, mert tudom, hogy csatánknak ezen fázisát megnyertem – Holnapig várok. Nagyon remélem, hogy nem fogok csalódni benned.

Enyhén felhúzott orral, fintorogva, dívásan sarkon fordul és valósággal kirobog a szobából. Azt hinné az ember, hogy hisztizik, de nem. Megértem a sértettségét. A hozzám hasonlóknak valóban nem helyes vonzódnia a begyűjtött személyekhez – már ha lehet őket így nevezni -, főleg, ha az illető nem potenciális öngyilkosjelölt. Profi vagyok. Rengeteg üzletet bonyolítottam már le, a kis cégem is hatalmassá nőtte ki magát az utóbbi időben. Aki tapasztaltabb, és mondjuk el szeretne tenni valakit láb alól - vagy ellenkezőleg, és magának szeretné az illetőt -, nem sajnálva a rengeteg pénzt egyből hozzánk fordul, mert a siker garantált. Sosem okoztunk még csalódást. Tehát itt van az ideje, nem?

Középiskolában csöppentem bele ebbe a világba, és olybá’ tűnik, hogy halálomig nem is igen fogom elhagyni. Ma már csak egy pofás kis irodába csücsülök és irányítgatom az embereimet, hogy kit, mikor, hogyan és merre keressenek, illetve az eltűnteket törlöm el a nyilvánosság által ismert Föld felszínéről, mindenféle gondosan megalapozott és kitalált sztorival. Átlag embereknél különösebben meg sem kell erőltetnem magam, a legnagyobb baromságot is elhiszik a letargiába zuhanó, kétségbeesett hozzátartozók. A kapcsolataim miatt még azt is el tudom intézni, hogy még csak a gyanú leghalványabb szikrája se merüljön fel az emberekben. Meglepő, de ilyen egyszerű az egész. Kevés ma már a nem megvesztegethető, egyenes ember. Idő előtt álltam be a veteránok sorába, de nyílt titok, hogy anno én magam szedegettem össze a szerencsétlen áldozatokat, mert sok rossz tapasztalatom volt a munkára nem megfelelő egyénekkel és se nem akartam, se nem mertem kockáztatni. A vállalkozás fejlődésével egyértelművé vált, hogy nem mehet így a végletekig, így el kellett fogadnom, hogy másokra, azaz az alkalmazottjaimra kell támaszkodnom. Annyi, hogy jól tettem, mert bejött az élet. Pénzem is van. Nőim is vannak. És persze a mohó, telhetetlen emberi mivoltom arra kényszerít, hogy mindez ne legyen nekem elég, és vágyjak valamire, ami lehetetlen, elérhetetlen, megkaphatatlan, mégis édes és vonzó, nekem pedig mindenáron szükségem van rá. TaeHyung pont ilyen.

Abban a pillanatban, mikor a friss, üveges tekintetükkel a semmibe meredő, az amúgy meglepően komfortos – ezért külön pacsi nekem, az udvarias és előzékeny górénak -, fehér cellafalhoz lapuló, meztelen, a helyzetet még felfogni se merő, ellenkezésük miatt sajnálatosmód’ véresre vert kölykök és már kevésbé kölykök között sétálgatva megpillantottam őt, rájöttem erre. Soha nem hittem, hogy létezik szerelem első látásra. Ezt mindig is testiségnek gondoltam. Végül is, ha beleszeretsz egy külsőbe, akkor azt bizonyára a vágyaid miatt történik, nem?  Hát basszus, huszonegy év kellett, hogy rájöjjek: nem. Ahogy ott ült, megtörten is elegánsan, szinte már-már lezser hanyagsággal, mintegy figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy semmi ruha nem fedi vékonyka, de kellően izmos testét, és, hogy tulajdonképpen elrabolták, egyenesen rám bámulva a nagy, gyönyörű szemeivel, elérte, hogy beférkőzzön a bőröm alá, a tudatomba, az álmaimba, és minden percben félelmetes módon csak az ő képe lebegjen a szemeim előtt. Hallani akartam a hangját, kíváncsi voltam a nevetésére, látni szerettem volna a boldog, lelkes arckifejezését, és tudni, hogy milyen íze van a csókjának. Felfedeztem benne valamit, amit magamban hosszú idő óta nem találtam. Úgy éreztem, szükségem van erre az emberre.
Eleinte persze ritka undok volt velem, amit nem csodálok. Akkor még azt hittem, érzelmeim majd elillannak, amint megkapom, amit akarok, így rendesen kihasználtam a fogvatartó-alárendelt kapcsolatunkat. Csakhogy utána sem változott semmi. Sőt! Pihegő, fel-le mozgó mellkasát látva, hamvas, puha bőrét megérintve, dús, barna hajába túrva csak még jobban vonzódni kezdtem hozzá. Ő pedig gyűlölt. Tiszta szívéből gyűlölte azt, amit tettem vele és ezt igyekezett is minél többször a legkülönfélébb módon tudtomra adni. Kismilliószor köpött le, harapott meg, mart ki és taposott belém, még véletlenül sem kihagyva az ócsárlásomat, amelyben kivétel nélkül mindig szerepelt, hogy mekkora egy érzelmek nélküli rohadék is vagyok én, és, hogy reméli, egyszer a pokolra jutok. Egyenesen megmondom, mindig arra gondoltam közben, hogy érte komolyan önként és dalolva táncikálnék le az infernó kapujáig, hogy ott aztán megvakargassam Cerberus* összes fültövét, és összepacsizva az ördögökkel megcsókoljam Lucifer nemlétező cipőjét, amiért lehetővé tette nekem ezt a pillanatnyi boldogságot odafenn. Akkor egy kicsit gyűlöltem magam és a munkám, meg a gyengeségem, amiért végül egy ilyen tisztességtelen világban kötöttem ki, még tisztességtelenebb életet előkészítve magamnak ezzel. Azt kívántam, bárcsak kicsit több kitartást neveltek volna belém anyámék, bárcsak a tanulásba fektettem volna az intelligenciám, bárcsak egy egyetemre kerülhettem volna vele és normális körülmények között, normális kapcsolatot alakíthattunk volna ki. Apropó, tegnap, mikor ez elmeséltem neki, nevetve azt felelte, hogy majd a következő életünkben mindenképpen legyen így, mert be szeretne majd mutatkozni a szüleimnek. Persze, ez már azután történt, hogy néhány akaratom ellenére elejtett kedvesebb gesztus szürreális érzelmeket kezdett kiváltani belőle, és kezdetét vette ez az egész Stockholm-szindróma dolog. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy ez csak egyfajta védekező mechanizmus, tudom, hogy csak ösztönös tenyérbemászással próbálja hárítani a valódi problémát és elhiteti magával, hogy kedvel. De a francba is, ha egyszer szeretem! És még csak ha a helyzet miatt is, de jelenleg ő is így érez. Ennek ellenére nem tudom, mit tegyek. Ha kapna valami pszichoterápiás kezelést, valószínűleg semmi nem maradna az érzéseiből. Fáj? Persze. Ki akarom valahogy menekíteni ebből a pokolból. És ki is fogom. Bármibe kerül, de megvédem.

-

A kora éjszaka ellenére továbbra is töretlenül nyüzsgő és élettel teli belváros zajai az épületből kilépve még hangosabbá és elviselhetetlenebbé váltak az emberi fülek számára. A közeli étterem mennyei illatai belengték a teret, arra kényszerítve az arra ténfergőket, hogy a borsos árak ellenére mindenképp tegyék tiszteletüket odabenn. A két fiú csak tapasztalatlan kamaszokra hajazó módon, tétován, esetlenül állt egymás mellett, és habár csak egyikük töltött napokat bezárva, mindketten megkönnyebbülten nagyot szippantottak a maga módján frissnek ható levegőből. Az alacsonyabb kapucnit viselt, de úgy a fejébe húzta, hogy alig látszott ki mögüle valami az arcából, barna, zöldes végűre festett hajából pedig csak egy-két meglepően hosszúra nőtt tincs kandikált elő. Buzgón harapdálta dús, a rengeteg igénybevételtől már piros és sebes ajkait, nem merve felpillantani az oly’ régen látott külvilágra. Bizonytalanul nyúlt a másik keze után, puha bőrük találkozásával pedig szinte teljesen normalizálni tudta pulzusát. Rossznak érezte magát, mert tudta, hogy NamJoon ezért nagyon csúnyán ki fog kapni. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében, amiért szegény ember pont egy olyan rossz megbízatást kapott, hogy őt kellett megszereznie. Borzasztóan bánta, hogy az iskolájából kilépve belefutott abba a vén, gazdagnak tűnő pasiba. Mert igen, nem volt bolond, biztosra vette, hogy a mohó tekintettel őt bámuló, virsliujjú, erősen kopaszodó, hatalmas, fekete autója hátsó, lehúzott üvegű ablakán kibámuló ipse miatt került oda, ahova.
A magasabb nem fedte arcát semmivel, látszólag neki nem volt miért tartania attól, hogy felismerik. Elhatározta magát és úgy volt vele, hogy ha a szerelméért büntetést érdemel, akkor kész megkapni azt. Mégis, minden egyes mellettük elhaladó embert és autót megnézett magának, mintha csak attól félne, hogy valaki megsejti, mit is készül tenni épp. Gondterhelten a hajába túrt, nem igazán tudva, hogy mi legyen a következő lépés. Maga mellé lesett, a csak pár centivel alacsonyabb párjára, és a szívét hirtelen átjárta valamiféle kellemes, jóleső bizonyosság, azt súgva, hogy életében először most helyes, amit cselekszik.

Eközben, az eddig menedéket nyújtó, mostanra viszont épp ellenkező célt szolgáló ház harmadik emeletén, egy irodában, melyben a legkülönfélébb helyeken szerepelt egy bizonyos Kim NamJoon neve, egy másik személy kezdte teljesen érzelemmentes, majd lassan fintorba torzuló arccal tanulmányozni a lenti eseményeket. Kicsit csalódott volt, mert habár egyáltalán nem lepte meg főnöke viselkedése, midig is csodálta az élethez való hozzáállását, amibe most ugye elég csúnyán belerondított az a vézna, kutyafejű kiskölyök. Jin hitt a szerelemben és nem is győzte ezt elégszer hangoztatni, de igazából, testközelből látva undorral töltötte el az, hogy mennyire kifordítja az embereket magukból és mennyire szánalmassá is teszi őket. Kezébe tartott poharát elgondolkodva jobbra-balra ringatta, ezzel mozgásra bírva a benne levő, már jelentősen megcsappant mennyiségű, vöröses nedűt, miközben baljával viharkabátja zsebébe mart és a felhalmozott papírzsepi tengerből kihalászta mobilját. Átkozott megfázás.
Szerette a bort. Érettebbnek tűnt tőle, ráadásul az ízét is jobban kedvelte például a keserű sörnél, mindamellett, hogy rendkívül egzotikusnak és különlegesnek tartotta, hogy egy, az alkoholt köztudottan nem nagyon bíró országban ilyesmit fogyaszt. A szürreálisan nem a helyzethez illő, hirtelen eszébe ötlő gyermeteg gondolat, miszerint kívülről talán most úgy nézhet ki, mint egy sötét vámpírnagyúr, somolygásra késztette, de készülő cselekvéseinek emberségtelen valója hamar lefagyasztotta az ártatlan, bárgyú vigyorát, és helyette egy egészen másfajta, szinte már groteszk, zsigerből jövő mosoly lépett a helyébe. Tárcsázott, majd füléhez emelte fekete, méregdrága telefonját. Megvárta, míg a halk, szaggatott sípolás abbamarad és tőle nem megszokott módon tekintélyt parancsoló, erélyes hangon beleszólt.

 - Kész vagytok?

A vonal túloldalán neszezés és sutyorgás hallatszott.

 - Kész. Várjunk még egy kicsit?

 - Nem szükséges.

SeokJin nem rakta le. Valami kis láthatatlan dolog azt sugallta neki, hogy várjon egy picit. Ez idő alatt újból lepillantott a hatalmas ablakon keresztül a mozgalmas utcára, és tekintete ismét megakadt azon a bizonyos pároson. Egymásba gabalyodva álltak, szorosan összesimulva, mit sem törődve másokkal és a véleményükkel.

 - Hé!

 - Igen, uram?

 - Mégis csak várjanak – meglepődött azon, hogy milyen nehézére is esett ezt kimondani, mégis folytatta – A fiú nemsokára elindul. Őt hagyják elmenni.

 - Tessék? – a recsegős hang észlelve udvariatlanságát sietősen korrigálta magát egy újabb kérdéssel - Honnan veszi, hogy külön fognak válni?

Jin felnevetett a leplezetlen döbbeneten. Nem hitte volna, hogy kegyelmet fog gyakorolni. Nem erről volt híres.

 - Magam sem tudom. De így lesz – figyelte, ahogy odalenn búcsúcsókot váltanak. Nem értette főnöke felelőtlenségét. 

Tudta, hogy Nam nem fog vele menni, mert nem akarja veszélybe sodorni a drágát. De hát könyörgöm! A kölyök nem szereti, csak menekül! Tudattalanul ugyan, de elkezdett úgy viselkedni, hogy ne akarja az idősebb még jobban bántani. Egyszerű védekező mechanizmus, ami egy-két kedves gesztus után többekközött olyan következtetéseket vonatott le szerencsétlennel, hogy NamJoon okkal teszi azt, amit tesz, és, hogy valójában jó és kedves ember, aki csak szerencsétlen, naiv áldozata lett az alvilágnak. Persze. Talán vele szemben ilyen is volt. Végül is, azalatt a két hét alatt teljesen kifordult magából, és a korábbi véreskezű vezető Rómeót játszó, önfeláldozó, nyáladzó szerelmessé alakult. 

Arra gondolt, hogy egy ilyen vég kellően ironikus és szánalomra méltó lesz a rengeteg ember életét megrontó társának. Valójába kicsit megtisztelve érezte magát, hogy belebújhat a kaszás szerepébe és mindennek pont ő vethet véget. Szép volt az együtt töltött idő, amíg tartott, de tudta, hogy minden rossznak egyszer megtorlása lesz, mert ez az élet rendje. Azt is, hogy egy napon majd vele is megtörténik, de úgy érezte, annyira nem süllyedt mélyre, hogy ez a közeljövőben bekövetkezzen. Ügyelt arra, hogy habár mocskosan játszik, ne eléggé ahhoz, hogy komolyabban megüthesse a bokáját. Főnöke mindezt megtette helyette. Elé állt és felfogta a rájuk zúduló szennyt, de már túl piszkos lett ahhoz, hogy magába tudja mindet szívni. Jin ezt felismerve kihasználta az adandó alkalmat, hogy eltüntesse a színről. 

Kinyomta a telefont és visszasüllyesztette helyére. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy TaeHyung lassú léptekkel ugyan, de egyedül indul meg a tömegben, az idősebb pedig csak cövekként állva bámul utána. Talán tudja, hogy mi fog ezután következni, és nem is akar menekülni. Talán tudja, hogy szerelmének nemsokára már csak valamiféle groteszk, félresikerült álom marad, és ezt elfogadva várja, hogy bekövetkezzen az, aminek be kell.

NamJoon nyugodt volt. Ügyelt arra, hogy társa az összes megtakarítását megkapja vagy készpénz formájában – amit a kabátzsebébe csúsztatott neki, még a megszöktetése előtt -, vagy a bankszámláján keresztül. Nyugodt volt. Miközben látta az egyik magas felhőkarcolószerű épület tetején azt a már jól ismert, fehér villanást, mosolyogva arra gondolt, amit TaeHyung mondott neki korábban.

Majd a következő életünkben találkozunk, szerelmem.

[* Háromfejű kutya, aki az alvilág bejáratát őrzi. 

A Stockholm-szindrómáról ITT olvashatsz egy kis gyorstalpalót.]