Fiatalok (OS)

Borzasztóan vártam már a kirándulás napját. És nem, nem azért, mert gyermeteg módon izgultam a programok és a várható események miatt. Arra gondoltam, hogy legalább ennyivel rövidül az osztályommal töltött időm hossza. Nem mondhatnám, hogy utáltam őket. Egyszerűen csak már nem találtam viccesnek az idióta, egyáltalán nem nevetséges poénokat, és nem voltam vevő a hierarchiába való beilleszkedésre, ami sajnos, mint mindenhol, nálunk is kialakult. Nem azért, mert különbnek gondoltam magam náluk. Dehogy is! Én ugyan olyan fiatal voltam, mint ők. Egyszerűen csak átléptem a következő szintre. Irritáltak a piti kis osztályharcok, az erőfitogtatás, amit egyesek a serdülésük miatt nem bírtak megállni, meg úgy az egész. Túl öregnek éreztem én már magam ahhoz, hogy részt vegyek az ilyesmikben. Pihenni akartam, továbblépni és tiszta lappal kezdeni. Ehhez pedig először is a lezárásra volt szükség.

Fogalmam sem volt arról, hogy Ő is ott lesz. Az osztályfőnököm, önmagához híven elfelejtette közölni velünk, hogy néhány évfolyamtársunknak bizonyos okok miatt felajánlotta, hogy velünk tarthat. Csendben nyomkodtam az alig két perce elfoglalt helyemen a telefonom kijelzőjét, hanyagul az ülésem támlájának dőlve, mit sem törődve a lent buzgón integető szülőkkel egészen addig, míg legjobb barátom tátott szájjal oldalba nem lökött, és kénytelen nem lettem felpillantani döbbenete tárgyára. Illetve, tárgyaira. A két srác magabiztosan baktatott fel a buszra, célirányosan hátra véve az irányt. A tanáraink még az utolsó napokban is kamatoztatták zsenialitásukat, mert pöppet elszámolták magukat, így bőven maradt még úgy körülbelül egy egész focicsapatnyi hely. Ők meg, igazi menőgyerekekhez híven mindenáron hátul akartak lehuppanni valahová. Magyar: a mögöttünk lévő helyekre valahová. Bátortalanul próbáltam felvenni Vele a szemkontaktust, ami – amint a mi ülésünk mell ért – meg is történt. Szendén mosolyogva odavakkantott egy sziát, és mielőtt megállhatott volna a szívem - mert azért mégis csak rám mosolygott, hűha - haverom ülésébe kapaszkodva beszuszakolta magát mögém, az ablak mellé, társa pedig töretlenül vihogva követte. Mondanom sem kell, egész úton kussoltam, ha meg mégsem, akkor valami frappáns mondatot igyekeztem kifacsarni magamból, hogy vagánynak tűnjek előtte. Végig éreztem a kellemes, természetes illatát, ami valószínűleg a bőrének és az öblítőjének egyvelege lehetett. Hatalmas késztetést éreztem, hogy egészen közelről, lehetőleg nyakhajlatába temetett arccal megszaglásszam és kiderítsem, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy valóban belőle árad ez a finom akármi. Valahogy vigyorgásra késztetett a tudat, hogy ugyanannak az üvegnek döntjük a fejünket, és, hogy annyi ember közül mégis pont az én közelembe huppant le – még ha teljesen véletlen is volt a dolog. Nem beszélt Ő sem valami sokat, sajnos osztálytársa már annál inkább. Folyamatosan kereste a közös témát a többiekkel, igyekezett volna mondani valamit – csak épp senki nem volt rá kíváncsi. Elálló füleivel, szeplős, meglehetősen csúf arcával, vizenyős, furcsamód kék szemeivel inkább tűnt visszataszítónak, mintsem egzotikusnak, a stílusa meg csak rátett egy lapáttal.
Bezzeg Ő pont az ellentéte volt. Könyökölve ülte végig a több órás utazást, néha féloldalasan fel-felpillantva egy-egy érdekesnek ítélt momentumra. Persze, korábbi ismertségük során már rájöttem, hogy nem azért, mert komoly típus lenne. Inkább csak kritikus, és kicsit, amolyan édesen, szégyenlős. Olyan fiú, aki sosem kezdeményez, mert zavarban van, akkor is, ha ez egy picikét sem látszik rajta, de ha feloldódik, nagyon jófej és szórakoztató. Emellett okos is, még ha néha bizonyos okokból úgy is tesz, mintha nem venné komolyan a dolgokat, esetleg nem értené meg őket. Tini mivolta ellenére a bőre maximálisa tökéletesnek tűnt, de volt egy olyan érzésem, hogy jó pasihoz illően biztos nem tett mindezért semmit. Bezzeg én, a rengeteg arcpakolásommal és kencémmel… Barna szemei érzelemmentes arckifejezése ellenére mindig boldogságtól csillogtak, teli voltak élettel, úgy érzetem, muszáj megfejtenem a kis rejtélyeit, mert egyszerűen jól esett belenézni az örvénylő, sötét íriszeibe. Jelenléte miatt többször is barátom felé fordultam, sőt, oda is hajoltam, csak, hogy hátulról, a két ülés közül biztosan rám láthasson Ő is. Tudom, hogy amatőr és gyenge próbálkozás, de egy tapasztalatlan, mellesleg meleg srác nem kezdeményezhet nyíltan, ha nem akar nevetség tárgya lenni. Már, ha pont egy olyan kis senkire kíváncsi, mint én… Néha megfeledkeztem erről a gondolatomról, és hátra mertem lesni rá. Kivétel nélkül, mindig összeakadt a tekintetünk, ilyenkor elmosolyodott, keresve a tekintetem, aztán másodpercek töredéke alatt elkapta a pillantását, és folytatta korábbi tevékenységét. Nem tudtam mire vélni, így egy bizonyos idő után már csak inkább visszavigyorogtam rá.

A szállásnál se volt nagy szerencsém. Eldöntöttem, hogy ha már eddig nem tettem, akkor a kiruccanásunk alkalmával kiderítem, ő mit gondol rólam, mert ennyivel tartozom magamnak. Legjobb haveromat is a szokottnál többször öleltem magamhoz, igaz, mindenféle romantikus szándék nélkül, de legalább jelezhettem a tudatlanok számára is, hogy én bizony meleg vagyok, itt vagyok, szóval aki keres, megtalál... Vágom én, hogy manapság a pasikál is nagy divat lett az összebújás, mintegy gúnyt űzve a fajtámból, de jobb híján kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni. Talán be is jött, mert mintha párszor rámlesett volna a szeme sarkából, de nem akartam áltati magam, így nem vettem ezt jelnek, vagy hasonló. Ha valaki olyan életmódot folytat, mint én, az már nem mer apróságok miatt reménykedni. Na igen, szóval, nem volt szerencsém. Ő a kis faház emeletén lévő szobába került a másik sráccal, én pedig a lent lévő kettő egyikébe. De legalább nem a másik kis kuckóba osztottak be! Annyira mégsem voltak ellenem az égiek, mint hittem. A kötelező programok letudása után – amikről a tanár amúgy mindig behaluzza, hogy a kölyköket érdekli, holott, egy fiatalt, aki kora miatt még nem tudja értékelni, általában a múzeumok kötnek le a legkevésbé – kimenőt kaptunk. Megszavaztuk, hogy ez idő egyik felében mindenki medencézze ki magát, míg süt a nap, aztán menjen, ahová csak akar. Két óra körül lassacskán átvedlettünk magunkat fürdőgatyába. Azért lassacskán, mert amellett, hogy én elég piperkőc vagyok, még szégyenlős is, és nem akartam további három ember előtt meztelenül flangálni. Mint kiderült, jól tettem, mert míg kicaplattunk a vízhez, legalább négyszer elsütött valaki egy poént a haverom méretével kapcsolatban. Persze, Neki is pont akkor kellett lebattyognia a lépcsőn, sőt, a mondatainkat elcsípve igen furcsa grimaszba torzult az arca. Nem ittam semmit, mégis, annyira felspannolva éreztem magam, hogy ezen valamiért csak elnevettem magam. Bevallom, kicsit csalódásként ért, mikor leesett, hogy Ő továbbra is utcai ruhájában parádézik. Szívesen megnéztem volna, mit rejt az a cuki, a vékony kis testére tapadó, egyszerű, szürke póló. Egyetlen vigaszom az volt, hogy legalább akkor megcsodálhatja az én habtestem, feltéve, ha érdekli a betegesen fehér bőröm, és a lehető legminimálisabban kidogozott – vagy inkább kidolgozatlan, haha… - izmaim. Szándékosan tartózkodtam a lehető legkevesebbet a vízben, inkább csak a medence szegélyénél ücsörögtem, gondosan kihúzott háttal, kidüllesztett mellkassal, mosolyogva. Ő kényelmesen, napszemüvegben hempergett egy napágyon, mégis reméltem, hogy azért, ha mást nem, legalább véletlenül rám téved majd a tekintete. Persze, a többiek nem bírták elviselni a száraz testem látványát, így rövidesen engem is belerángattak a borzasztóan büdös, klóros folyadékba. Például, a másik nem osztálytárs srác nagyon belejött, és amikor a folyamatos fröcskölésem már nem okozott neki örömöt, amint elfordultam, az első adandó alkalommal derekam köré kulcsolva karjait lenyomott a víz alá. Egy korábbi, nem túl kellemes élmény miatt, meg mondjuk azért, mert nem tudok úszni, elöntött a pánik, és abban a minutumban szívből megutáltam a gyereket, még ha ezzel nem is akart bajt. Rúgkapáltam és dobáltam magam az amúgy is állig érő vízben, aztán egy jól irányzott mozdulattal őt is eltalálhattam, mert óráknak tűnő másodpercek múlva elengedett. Prüszkölve, szemembe lógó, vizes tincsekkel meredtem magam elé, aztán, puszta kedvességből inkább kínosan elnevettem magam, hogy ne érezzen bűntudatot csóró, amiért kis híján kipurcantam miatta. Ezek után hamar meguntam a pancsolást, villámgyorsasággal szedelőzködtem össze, és vonszoltam vissza magam a házunkba. A haverom is követett, igaz, kicsit vonakodva, mert ő számomra érthetetlen okokból élvezte a dolgot. Nem szerettem, hogy ilyen kedves hozzám. Úgy éreztem, visszatartom. Még csak az sem zavarta, hogy meleg vagyok, könyörgöm… Soha egy pillanatra sem rendült meg, vagy hátrált tőlem el, gondolván, hogy netalántán még nála is bepróbálkozom. Nem hitt az ilyen sztereotípiákban, asszem. Később, míg azon agyaltam, milyen indokkal rángassam fel magammal Hozzá, mit sem sejtve, kedvesen felvetette a gondolatot, hogy menjünk már át a két évfolyamtársunkhoz, mert bizonyára kicsit kirekesztve érzik magukat az elég idegen társaságban. Lenyeltem a békát, és helyeslően bólintottam. Így történt, hogy feszengve, de beszélgetést kezdeményeztünk mindkettőjükkel az emeleti szobában. Zavarban voltam? Szörnyen. Megpróbáltam leküzdeni a gátlásaim és tőlem szokatlanmód’ sokat és mindenfélét beszélni. Csipkelődtem Vele jobb híján, ő pedig mosolyogva, a gesztust viszonozva fogadta ezt. Meglepődtem szellemességén, de örültem, amiért olyan srác, aki veszi a lapot és nem sértődik meg az élcelődéseimen, hanem velem együtt szórakozik rajta. A haverja talán kicsit meg is unta, hogy mennyire elvagyunk mi ketten, így vagy a barátomnak magyarázott valamit, vagy csak bele-bele szólogatott a mi szóváltásunkba. Fél óra múlva azonban Őt lehívta az egyik lány, félreérthetetlen szándékokkal, én meg, mivel nem akartam feltűnő, vagy épp kolonc lenni, maradtam, és az osztálytársával kezdtem vitatkozni szörnyen primitív dolgokról, magamban bőgve, amiért én nem vaginával születtem. Vártam, hogy majd visszajön, de persze nem így lett. Honnan is vettem, hogy ő is meleg lenne?
Efféle gondolatokkal, önsajnálat és hosszas kedvetlenség után este tíz körül már letusoltam és ágyba kényszerítettem magam, ignorálva a tényt, hogy ilyenkor általában aludni sem szoktak az emberek. Ám, a takarodó ellenére átsunnyogott egy srác, hogy a haverommal mi is beszállhatnánk a játékba, mert ugye, minél többen vagyunk, annál jobb. Lövésem sem volt, milyen játékról van szó, ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy a meleg víztől bekómáltan, a forróságtól kipirosodott bőrrel, boxerben és idétlen, a vékony alakomat kiemelő, pizsinek szánt atlétában követtem a szomszéd szobába haveromat és a gyereket, mert a konfortérzetem valamiért megszűnt létezni. JungKook megjelenésével azonban rögtön visszatért. A lehető legapróbbra húztam össze magam, mert hirtelen túl feszesnek és kicsinek érzetem minden ruházatomat, a hajamat csúnyának és csapzottnak gondoltam, biztosra vettem, hogy a fogkrém valahol az arcomon kenődve ottmaradt és nem szerettem volna, ha így lát. Persze, egyből kiszúrt, és megjutalmazott a szokásos mosolyával, ami láttán hatalmasat dobbant a szívem, de rögtön meg is állt, amint Ő ahhoz a korábban említett lány osztálytársamhoz simulva huppant le a velem körülbelül szemben lévő ágyra. Szánalmasnak éreztem magam, amiért reménykedni mertem. Amiért túlértékeltem magam, és azt hittem, lehet esélyem. Amiért arra mertem gondolni, hogy esetleg, talán, véletlenül pont én fogom érdekelni, egy tőle picivel idősebb is, vele körülbelül egymagas, hidrogénezett szőke hajú FIÚ. Ezt még én sem gondolhattam komolyan… A sors fintora, hogy még így, estére rúgott még egyet az így is földön csúszó, naiv kis pillangólelkembe. Tudniillik, üvegezni kezdtünk. Annyi a játék lényege, hogy valaki megpörgeti a palackot, és akire mutatni fog annak a szája, attól kérdezhet valamit. Na, felé mutatott. A tipikus sablon kérdés volt, az, ami minden normális kiránduláson elhangzik. „Ha választhatnál innen valakit, akivel járnál, kit választanál?” Persze, nem bírták megállni, hogy ne űzzenek gúnyt az identitásomból, így rögtön a kérdés feltevése után bekiabálta valaki, hogy nyugodtan mondjon engem, akkor nem akaszkodik semmilyen csaj feleslegesen a nyakába. Ezek után várható volt, hogy végül az én nevemet veti oda. A mellette kuksoló lány sipítozva vallon vágta, ami az én szemszögemből inkább csak kellemes cirógatásnak tűnt, aztán gúnyosan összenevetve újra a játéknak szentelték figyelmüket, a következő áldozat után kutatva. Kicsit bántott, mert úgy éreztem, rosszul választottam. Pedig régóta figyeltem, még ha ő annyira nem is, de én elég jól ismertem ahhoz, hogy borzasztóan megkedveljem. Fájt rádöbbenni, hogy ez kicsit sem kölcsönös. Az este további részeire nem emlékszem, hajnali egy körül visszabattyogtunk a saját lakrészünkbe, és további pár órán keresztül zombi-módba kapcsolva hallgattam a körülöttem zajló dolgokat, magamat teljesen kivonva belőlük.

Poén, mert ha Neki nem is, de legalább az osztálytársának feltűnt, hogy gyakran lesek feléjük, és sokat tartózkodom a közelükben, és ha ez nem lenne elég, ő még félre is értette mindezt! Még mielőtt hazaérhettünk volna, gondolta, bepróbálkozik nálam, mert miért ne, és primitív módon, internetes üzenetben írta meg nekem az állítólagos érzelmeit, úgy, hogy közben végig mögöttem csücsült. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de nekem az efféle dolgokról megvan a magam kis nem túl kedves véleménye. Ehhez nem volt már gyomrom, önfeláldozni meg sohasem szerettem, így csak finoman megfogalmaztam neki, hogy én felé nem táplálok romantikus érzelmeket. Igazából még barátit se, mert egyszerűen valamiért irritált a viselkedése, amolyan bőr alá kúszó, ragdós, szennyes jelleme volt, ami úgy tapad az emberre, mint a rágógumi. Én csak békére vágytam. A második napon csendben róttam a szükséges köröket, aztán a buszon, csendesen elmélkedve végigültem az egész utat, mit sem törődve az idő közben kicsit már feloldódott JungKook édes nevetésével, ami a hátam mögül hallatszott. Felsejlett előttem az előző nap, mikor valami véletlen folytán, kaja közben mellém került, és a combjaink olyannyira egymáshoz simultak, hogy a korgó gyomrom ellenére sem tudtam az elém rakott ételre koncentrálni. Szörnyen rosszul esett, mégsem mondtam semmit - még a haveromnak se - a dologról. Szégyelltem magam, amiért már rögtön az elején nem jeleztem, de ennél még jóval kínosabb volt a tény, hogy rajongásom egy hetero srác felé irányul. Undorodtam magamtól, a többiek helyett is.

 - Jeon JungKook! – egy álmos, mély férfihang zavar meg az olvasásban, és egy pillanatra borzasztóan megijedek, hogy le fogok bukni, mégis hangos nyüszögést hallatok, hogy tudassam hollétem – Nem megmondtam, hogy mosogass el magad után? Dolgozom, könyörgöm! Haszontalan, lusta kölyök…

A távolodó orgánum hallatán megkönnyebbülök, és gyorsan, a problémát megelőzve kilépek a számítógépen megnyitott ablakból. Nem akarom, hogy megtudja: beleolvastam a készülő irkálmányába. Többször is elmondta már, hogy meglepetésnek szánja az évfordulónk alkalmából, és, hogy ne rontsam el a kíváncsiságommal az örömét. Bár, mivel a sztori legelejével kezdte, valószínűleg az ócsárlásom is ez után a rész után fog megkezdődni, ami azért valljuk be, számomra biztos rohadtul nem lesz kellemes. Na igen, a kapcsolatunk rögösen indult… Tök jó lesz évfordulós ajándéknak azt olvasni, hogy „Dögölj meg, JungKook!”, meg ilyesmi. De egye fene, tőle még ez is édes. Szinte látom, ahogy összeráncolt homlokkal, felhúzott orral próbál emlékezni, hogyan is kezdődött el minden, és, hogy ezt hogyan is fogalmazza meg normálisan. Soha nem hittem volna, hogy régen így megbántottam. Amúgy is, nem teljesen így voltak a dolgok! Én is jeleztem neki, csak kis buta volt, és nem vette őket fel. Na, majd ezt még átbeszéljük…
 Felpattanok a székéből, amiből a közös lakás ellenére is egyedül csak az ő kellemes, fűszeres illata árad.

 - Túl sok az energiád – mosolygok rá gúnyosan, miközben beérek a konyhába, és lehuppanok az egyik, kihúzva hagyott székre az asztal mellett – Ezek szerint, este nem végeztem jó mu…

 - Jaj, fogd már be! – morran fel kelletlenül, majdhogynem sipítva, kicsit erősen a mosogató mellé vágva egy tányért, ezzel félbeszakítva engem. Biztosra veszem, hogy épp a zoknijáig pirul, habár sajnos háttal áll nekem, mert épp a korábbi rögtönzött vacsim maradékait takarítja. Nos igen, valakinek még ennyi idő után is nehéz benyelni, hogy töretlenül ő a passzív fél, mikor idősebb is a párjánál. Hát, ez van. Mibe fogadunk, hogy valójában élvezi?

Elégedetten, magamban röhögve nézek végig a boxeres-atlétás sziluettjén, és büszkén megállapítom, hogy van, ami nem változik. Én túlnőhetem őt, a hangom a végsőkig mélyülhet, a munkahelyemről kipicsázhatnak, a plafon ránkszakadhat, a világ összedőlhet, de Min YoonGi továbbra sem változtat az alvási szokásain. És Min YoonGi az enyém. Lassan már tíz éve, de még mindig az enyém.

[Azt hiszem, ez volt az utolsó SugaKook OS ebben a témában. Még ha annyira nem is látszik a három között a párhuzam, van egy bizonyos séma, amit követtem :) Picit saját tapasztalatokra épül - bár, őszintén szólva, a másik kettő is - és kivételesen azt hiszem, ez most érződik is rajta. Nem tudom, kiből mit váltottam ki velük, mindenesetre én teljesen pozitívan állok a dolgokhoz, és örülök, hogy belekezdtem ebbe a kis szériámba. A címért bocsánat, eredetileg Kölykök lett volna, de picit erősnek éreztem.:/ A véleményeket továbbra is szívesen olvasom!^^]