Hattyúk (OS)

 - És ez micsoda? – kérdésemre sem pillantott fel, némán folytatta tovább a papírlap hajtogatását.

Néha egészen meguntam. Én tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy meghódítsam JungKook gyakran nem létező szívét, de a hideg elutasítás, amivel illetett, olykor túlzottan is rosszul érintett. Miatta kezdtem abba a hülye kávézóba járni, mert nemi identitásom ide vagy oda, de amióta megláttam, nem tudtam úgy éli, hogy ne lebegett volna az arca a szemem előtt. Egyszerűen annyira szép volt, hogy nem érdekelt fiú, vagy lány, csak arra tudtam gondolni, hogy kell nekem. Hogy az érintésére szívesen kelnék reggelenként, és, hogy boldogan aludnék el a körém fonódó, hófehér karjaival. Fogalmam sem volt róla, milyen ember, így a megismerésekor némileg csalódnom kellett. A küllemével, és a róla alkotott képzeletbeli képemmel ellentétben nem volt se aranyos, se kedves, se olyan, akivel le tudnám élni akár az egész életemet. Olybá tűnt, hogy az édes arc túlságosan is megtévesztette naiv kis lelkemet. Mikor legelőször vettem a bátorságot, hogy odamerészkedjek az asztalához, nagy reményeim voltak. Tudtam, hogy minden nap oda megy reggelente, és négy-öt óta felé kávézni, így én is így tettem. Előre kitaláltam, mit fogok mondani, az összes létező lehetőségre felkészülve. Egyetlen egy maradt ki, amit egyszerűen még csak feltételezni se mertem.

 - Mint már mondtam, nem vagyok meleg, szóval akár le is léphetnél végre.

Pontosan erről van szó. Ki hitte volna, hogy a hőn áhított fiú bunkó, lekezelő viselkedést fog produkálni, mikor végre valahára megunja az ignorálásomat? Legelőször akkorát koppantam, hogy szerintem még ő maga is megsajnált egy pillanatra. Persze, nem adtam fel, mert bármennyire is hihetetlen, még így is, világi parasztként is tetszett. Ideális első szerelem, mi? Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor küldött már el a búsba. Igazából poén, mert mikor rájöttem, hogy tőle nem várhatok normális beszélgetést, teljesen kinyíltam előtte. Bizony, pont én, a folytonosan gyanakvó és aggódó férfi, kiteregettem az igazából egyáltalán nem is olyan piszkos kis szennyesem egy idegennek. Egyszerűen jól esett, hogy nem telepedett rám az a fullasztó köd, amit a rengeteg ki nem mondott szó, elfojtott átkozódás, piszkos titok és benyelt bántalom alkotott, és szépen lassan fojtogatni kezdett.

 - Nem akarok – felfújt arccal felkönyököltem az asztalra, hogy aztán szemügyre vehessem a készülő origamit – Ah, már tudom! Ez valami madár, igaz?

Az akarva-akaratlan megejtett kis fintora láttán felnevettem. Igazából, sosem tudtam megállapítani, mit ábrázol az az izé, amit napi szinten hajtogatott. Értelmét se igen láttam, miért csinál folyton ugyan olyan, csúnya kis valamiket. Nem mintha annyira fennakadtam volna a dolgon, nekem is voltak furcsa hobbijaim, szóval gondoltam, ha élvezi, hát had csinálja. Nekem édesmindegy volt, hogy foglalkozik-e épp valamivel, vagy sem, ha akartam valamit, úgyis elmondtam. Sőt, azt vettem észre, hogy egyre jobban nyitott felém. Egy idő után már néha érdeklődést láttam felcsillanni a szemében, bár előbb tépdelte volna ki szálanként a haját, mintsem, hogy ezt elismerje. Aztán körülbelül egy hónappal később már két pohárral rendelt a fekete nedűből, így mire odaértem, az asztal üresen hagyott felén már ott várt engem is egy fehér bögre. Soha egyetlen egy szót sem ejtett az életéről azon kívül, hogy hogy hívják, nekem ez mégis elég volt. Tulajdonképpen azon kaptam magam, hogy az összes szabadidőmet egy lepukkant kávézónak a teraszán töltöm és beszélek úgy mindenről, ami csak eszembe jut. Az elején csak a kínos csendet akartam megtörni, aztán meg minden jött magától. Tudtam, hogy tőle soha senki nem fog semmit megtudni, így örömmel osztottam meg vele, mennyire gyűlölöm a környezetem, és, hogy milyen szorongásokkal van tele az életem még mindig. Minderre persze csak az volt a reakciója, hogy: „Hisztizz már máshol Suga, nekem dolgom van.” Amint megtanultam értelmezni a minimális megnyilvánulásait is, és olvasni az alig látható jelekből, rájöttem, hogy nem gondolja komolyan. Neki is lehettek problémái, amik bizonyos falakat emeltek köré, de rájöttem, hogy tulajdonképpen a maga nyers, piszkálódós, a kommunikációt szinte teljesen mellőző formájában ő élvezi amúgy a társaságom. Bár egy pillanatra sem hittem el, hogy esetleg viszonozza a gyerekes módon kialakult és egyre erősödő érzelmeim, a remény azért néha fellángolt bennem. Sokszor gondoltam arra, hogy csak áltatja magát, és, hogy végül is a szerelemben nincs akadály, még simán lehet valami köztünk. Magamon igazából nem lepődtem meg, középiskolában a különcködésem egyik legfőbb oka az volt, hogy bizonyos fiúkon túlságosa is sokszor felejtettem ott a tekintetem. JungKook viszont valahogy máshogy fogott meg. Valószínűleg még csak komolyan sem vette az érzéseim, és soha, egyetlen percre sem fordult meg a fejében, hogy kialakuljon esetleg köztünk valami. Olyan szinten vágytam rá, hogy talán még ha undorodó tekintettel illetett volna, akkor se lettem volna képes egyszerűen csak úgy ott hagyni örökre. Ráadásul nem tettem le róla soha, egy pillanatig se. Segíteni akartam neki, mert úgy éreztem, valamiért szüksége van rá. A napjaim és az életem szerves részévé vált, amit igazából úgy konkrétan nem vallottam be neki, mert még én magam sem találtam normálisnak.

Nagyon meglepődtem, mikor kiderült, hogy ilyen sokkal fiatalabb nálam. Mindig úgy tűnt, hogy becsömölt az élettől, és azért zárkózik magába, mert még nem jött eléggé helyre a gyomra ahhoz, hogy benyelje azt a rengeteg hülyeséget, amivel szembe találkozik, de megtudva, hogy mindössze 18 éves, arra jutottam, hogy ez minden bizonnyal téves lehet. Ám hiába faggattam erről, minél többször próbáltam kihúzni belőle valami információmorzsát, annál inkább megtartotta azt magának. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint valami pszichológus, mindig azt lestem, mikor mit mondjak, ami talán feldobja a kedvét. Folyamatosan a viselkedését elemezgettem, hogy kitapasztaljam, miről hall szívesen, mi az, ami esetleg bosszantja, és mi az, amivel egyetért, illetve amit ellenez. Nehéz volt, de élveztem. Habár világ életembe menekültem a kihívások elől, az ő kis rejtélyét jól esett fejtegetni. Mindkettőnk számára nyugtató hatása volt. Igaz, olyakor kicsit meg tudott bántani egy-egy megjegyzése, de mikor egy pillanatra bűnbánóan lekonyult a szája sarka, azon nyomban megbocsájtottam. Kicsit úgy éreztem, néha nem is akarja azokat a dolgokat mondani, amiket. Egyszer zárkózottnak tűnt, másszor meg csak egy világi, elkényeztetett parasztnak. Végső tanácstalanságomban arra is gondoltam, hogy valami betegsége van, és az origami talán egyfajta nyugtató terápia lehet. Picit a fiatalkori, minden elől menekülő, az életet tragédiaként felfogó énemre emlékeztetett. Szerettem volna egyenesen megmondani, hogy a magányosan töltött évek csak elvesztegetett évek az életből, és később meg fogja bánni, hogy így viselkedett, bármi is motiválja erre. Jóval ezután, jobban átgondolva arra jutottam, hogy csak kereste magát. Nem tudta, milyen helyzetben hogy viselkedjen, és az igazi valóját gyakran felváltotta az, amit a külvilág miatt generált. Egy szóval, kamasz volt. Zavarban érezte magát, nem akart energiát fektetni a kapcsolatokba, mert valószínűleg korábban valami trauma, esetleg csalódás érhette. Az ilyesmit mindenki úgy fogja fel, hogy borzalmas nagy tragédia, és hogy pont vele történt meg ez a szerencsétlenség, holott bárkivel előfordulhat, sőt, elő is fordul ilyesmi, csak túlságosan el van foglalva magával ahhoz, hogy erre rájöjjön.

Aznap, mikor elbaszódott úgy minden, valami hülye okból felvetettem ezt. Mondanom sem kell, hogy megsértődött. Akkor hallottam először rendes, összefüggő mondatokban beszélni. Habár ordibált, és azt mondta gyűlöl, valamiért végig az járt a fejembe, hogy milyen szép és dallamos a hangja, mindamellett, hogy még mindig elég vékonyka. Mondhatni kívülről láttam az eseményeket, és csak álltam ott, leforrázva, és hallgattam. Igaza volt. Mégis mit akar egy ilyen idős pasi pont tőle? Miért nem hagyja békén, mikor kéri? Miért nem foglalkozik a saját maga szánalmas kis életével, ahelyett hogy itt sír? Miért nem érti meg, hogy semmi köze nincs egy idegen fiú életéhez? Talán nem kellett volna magamra vennem egy érzelmileg instabil fiú kitörését, mivel korábban sem tettem. Lehet, ő is azt várta, hogy ha lecsillapodnak a kedélyek, minden rendeződni fog. Hogy esetleg bocsánatot kérek, holott neki kéne, mivel én csak az igazságot közöltem vele. De rossz napom volt, az életem aktuálisan romokban hevert, kirúgtak a munkahelyemről, otthon is szarul mentek a dolgaim, erre az egyetlen kis mentsváram, akitől békét vártam bejelentette, hogy kapjammárbe, ki nem állhat, és igazán lekophatnék róla, mert torkig van már az egész nyomulós, idióta, buzi lényemmel. És ezúttal nem heccből, poénból, vagy csak azért, mert nem tud mást mondani válaszul. Vérig akart sérteni, ami tulajdonképpen sikerült is neki. Így én, igazi hisztis dívaként robogtam ki az üzletből – mert ugye, télen franc se fog a teraszon ülni, mikor ígyis lefagy a segge -, hogy aztán dühömet levezethessem bármin, amit csak arra alkalmasnak találok. Igazából, ez már nem következett be. A sors fintora, hogy amikor arra gondoltam: az életemnek valójában tényleg annyi értelme sincs, mint egy darab földnek, és, hogy csak mindenkire ráerőszakolom magam, mondván, hogy az ő érdekében teszem, teljesült a ki nem mondott kívánságom. A csúszós út nem a legmegbízhatóbb dolog, így hiába váltott épp zöldre a lámpa, a fekete kocsi épp telefonáló sofőrje nem tudott időben lefékezni.

Miközben figyeltem, ahogy a vérem valóságos tócsává növi ki magát a földön, azon gondolkodtam, hogy milyen lehet meghalni. Mert, hogy még csak semmit nem is éreztem, az hótziher, mégis biztosra vettem, hogy épp az utolsókat rúgom. Arra gondoltam, hogy rohadt szánalmas egy halál lesz, és, hogy sajnálnám, ha a mi sztorink így végződne. Egyik sablonból fut a másikba. A boldog vég túl tipikus, tehát tragédiának kell lennie, nem? Reméltem, hogy falfehér, rémült arccal a kávézó ajtajában áll, majd sírva rohanni kezd a groteszk pózba facsarodott testem felé, a körém gyűlt embergyűrűn áttörve. Utána rájöttem, hogy csak a képzeletem ilyen élénk és a valóságban sosem történne ilyen. Csak én akartam valamit nagyon, és nem bírtam felfogni, hogy ő ebben egyáltalán nem partner. Akárcsak minden velős, igazi viszonzatlan szerelemben. Annyira röhejes, hogy így ért véget.

-

 - Bácsi! – a gyerekhangra felkapom a fejem, és már épp mosolyogva nyújtanám ki a kerekesszékem kereke mellett lógó karom a felém rohanó, fekete buksis kis lurkó felé, mikor rájövök, hogy azt már soha többé nem fogom tudni mozgásra bírni. Azt hiszem, senkit nem utáltam még úgy, mint ezt az angyali, bájos kölyköt. Tudom, hogy nem helyes ilyet érezni egy alig 6 éves, ártatlan apróság iránt, mégis, akárhányszor csak ránézek azokra az ismerős, gyönyörű vonásokra, mérhetetlen düh és csalódottság uralkodik el rajtam, emlékeztetve arra, hogy mi miatt vagyok most ott, ahol.

 - Mi a baj?

 - Nézd, mit csináltunk apuval! – mosolya kiszélesedik, ahogy satnya, betegesen vékony és fehér, mozdulatlan kezembe adja az apró kis valamit, elővigyázatosan, nehogy kipottyanjon ujjaim közül. A papír láttán hatalmába kerít valamiféle régi, nosztalgikus érzés, ami miatt úgy kezdem gondolni, talán mégis csak jobb lenne, ha meghaltam volna. Nem kellett volna túlbecsülnöm ezt a szerelemnek nevezett, beteges rajongást…

 - Mi ez? – kérdezem, újfent kicsit elkomorodva, mintegy megfeledkezve a tényről, hogy mivel megtűrt személy vagyok a házukban, kötelességem jó pofát vágni mindenhez. Hiszen míg rám van ragasztva a régi, kedves barát címke, a család elfogadja a tényt, hogy gondoskodniuk kell egy idegen, rokkant emberről, mert ő nem tud magáról. Csak én és JungKook vagyunk tisztában az igazsággal. Tehát nekem el kell fogadnom a szégyent, hogy egyetlen igaz szerelmemmel, a feleségével és fiával kell együtt élnem - mert nincs senki másom -, hazudva magamnak és a külvilágnak is. Tűröm, mert erre vállalkoztam azon a napon, mikor hosszú, megfigyeléssel töltött idő után odamentem hozzá és minden bátorságomat összeszedve leültem mellé. Mert ezt jelenti halálosan és örökké szeretni valakit.

 - Hattyú – a felismerés még ennyi idő után is keserűen vág mellbe, mikor kicsit elbizonytalanodva, kétkedő pillantásokkal illetve az origami madarat, hozzáteszi – Apu ezt mondta anyunak, szóval azt hiszem.

Én magam sosem vettem a fáradtságot, hogy utánajárjak valahol. Azt reméltem, egy szép napon a kitartásommal elérem, hogy ő maga mondja el nekem, mi lehet ez. Fáj? Persze. Borzasztóan fáj tudni, hogy a szemem láttára érte el valaki más azt, amiért én az életemet is kész voltam eldobni, ha nem kapom meg. Több, mint tíz évvel ezelőtt bármit megadtam volna, hogy megtudjam, mi lehet ez a kis papírból hajtogatott valami. Talán pontosan tudtam, mi ez, csak jól esett, hogy ennyivel is több a közös témánk. Kérettem magam, vagy nem is igazán tudom ezt minek nevezni. Most, hogy tudom, mégsem érzem magam boldognak, mert már rájöttem arra, amire mások nem. A szerelem ádáz és kegyetlen, ott bánt, ahol tud, csapdába csal, nem enged, míg úgy tetszik neki, és mindezekbe olyan beteges örömét leli, hogy talán jobban jár az ember, ha nagy ívben elkerüli.

[A véleményeket továbbra is szívesen olvasom, bármilyen formában:)]