Egyetértően bólogattam TaeHyung minden álmodozó nyüszögésére, amiket a telefonja képernyőjén pózoló fiúbanda valamelyik tagja váltott ki belőle. Féloldalasan, kifordulva ücsörögtem a padomnál, ő pedig arcát a nyakhajlatomba fúrva, hátulról, a derekamnál átkarolva, kinyújtott kézzel mutogatta a képeit. Ha valaki azt mondja napokkal korábban, hogy egy fiú ilyen intim viselkedést produkál velem, képenröhögöm. Erre most teljes lélekjelenléttel, mosolyogva, meglepően széles mellkasának dőlve zavartalanul hallgatom áradozását. V tehetséges volt abban, hogy elfelejttesse az emberrel a problémáját, és az így keletkezett kis űrt erőszakosan saját magával tuszkolja be. Röpke egy hét alatt boldogabbnak éreztem magam, mint valaha. Pedig semmit nem csináltunk, csak együtt csöveztünk szünetben, órák után pedig én nyugtattam meg, hogy ne aggódjon, nem csak ő nem érti miről beszél a tanár. Mert igen, újdonsült nevelőim annyira rosszul végezték a munkájukat, hogy otthon kénytelen voltam megkétszerezni a tanulásra szánt időt, így jóformán másból sem állt a szabadidőm, csak a magolásból.

 A terembe belépő J-Hope észlelve elfoglaltságunk mivoltját cinkosan vigyorogva mögénk szambázott, karjával átölelve barátom, vele együtt pedig kénytelen volt engem is. Nekem ez elég új dolognak számított, ugyanis a hetes maradék hat tagjából senki más nem nyitott különösebben felém. Nem mintha elvártam volna, hogy akkor most ők mindenáron harcoljanak a kegyeimért meg a figyelmemért - ha már ugye így alakult -, de amíg a suli tartott végig együtt, egy légtérben voltunk, szóval egy kicsit furának tűnt, hogy egyáltalán még csak rám se néztek. Így kicsit ez most jól esett, legalább nem éreztem magam olyan ramatyul, amiért „beloptam” az egyiküket.

- Dikk – hördült fel hirtelen Hoseok.

Szóhasználatán önkétlen elmosolyodtam, mikor pedig vállam felett hátrapillantva találkoztam mélységesen riadt tekintetével, kirobbant belőlem a nevetés. Szegény, idegileg nem volt felkészülve arra, hogy mi pont csak egy szál alsónadrágban pózoló pasikat fogunk annyira bámulni szegény telefonon. Sipítva ugrott el mellőlünk, hogy aztán késégbeesetten, dadogva előadja a többieknek milyen szörnyűséggel rontottuk meg alig fél perce.

- Ne mond már, hogy magadon kívül még soha nem láttál meztelenül férfit – Jimin homlokráncolva kapta fel fejét a padjáról, hogy aztán gúnyos, hitetlen pillantással illesse barátját.

- Kikérem magamnak, rajta igenis van ruha! – csattant fel TaeHyung sértődötten, aztán villámgyorsan, hogy még véletlenül se maradjon senkinek se ideje elfordulni, bizonyítékul felmutatta a készüléket, melynek képernyőjén még mindig a J-Hope által látott kép volt.

Mind a hatan egyszerre hördültek fel, még a nyugodtan hallgató NamJoon is szeme elé kapta az enyémnél körülbelül kétszer nagyobb, hatalmas karját.

- A ratinááám! – JungKook visítva a padja tetején ücsörgő, fájdalmas arckifejezésű Sugához szaladt, hogy aztán háta mögül ki-ki lesve figyelje tovább az eseményeket. Meglepődtem, mert azt vártam, hogy az idősebb ellöki, de ehelyett védelmezően kihúzta magát és hősiesen védte társát a látványtól.

A rangidős Jin tanácstalannak tűnt, láthatóan kicsit megsajnálta, hogy mindenki így lejárja szegény V agyonimádott szerelmét, így miután túltette magát a sokkoló fotón, inkább megpróbálta visszaterelni a témát.

- Ugyan már, Hoseok – sóhajtott fel – Mikor tegnap elmentem hozzátok, láttam, hogy pornót nézel. Akkor a csávó ruhában tolta?

A felszólított fülig vörösödve hajtotta le üstökét zavarában, öntudatlanul is nemleges választ intve a fejével, míg a többiek hangosan röhögve lepacsiztak a szőkeséggel, aki csak akkor kapcsolt, hogy a kis rögtönzött védőakciójával Tae állítólagos jövendőbelije helyett egy másik személy szégyenült meg. Ettől függetlenül ő is jót nevetett a helyzeten.

TaeHyung kicsit megkésve, de fülemhez szorította kezét.

- Ne is figyelj rájuk, SeoYun – kínosan nevetgélve igyekezett elterelni a figyelmemet a korábbi beszélgetésről. Kicsit megilletődtem, mert fogalmam sem volt hogyan közöljem; én sem most jöttem le azért a falvédőről, igenis hallottam már a pornóról máskor is, illetve nem alélok el olyan piti kis dolgoktól, mint a meztelenség.

- Nyugi haver, te hamarabb megrontottad, mint mi – szúrta oda kacagva Jimin, válaszul a vörös szúrós, lesajnáló pillantására. Természetesen a mögöttem kucorgó megfeledkezett arról, hogy ezt az egészet tulajdonképpen ő robbantotta ki.

- Ez egyáltalán nem igaz! – húzta ki magát dühösen V, hogy aztán újból odébb fordulva túljátszott sértődöttséggel nyakamba fúrhassa arcát.

Mosolyogva megpaskoltam kobakját és valamiért nagyon örültem, hogy nem kezdte el ártatlanságom taglalni. A jelenlévők közül még mindenkinek élénken élt az emlékezetében a kép, amikor a SuBin féle személyekkel műveltem azt, ami ellen ők itt lázadnak.

 Mert igen, lázadtak. Erre akkor jöttem rá, amikor egyszer véletlenül elszóltam magam és újdonsült barátom rögtön ecsetelni is kezdte, miért különcködnek szándékosan. Meg kell mondjam, minél tovább gondolkodtam eszméiken, annál inkább egyetértettem velük.
 NamJoon feltevései igaznak tűntek. Mint a marhák, mint valami csűrhe, úgy követi minden diák a felnőttek parancsát. Azokét, akik számára a megértés, az egyenjogúság nemlétező fogalom, akkor is, ha az adott helyzetben épp a fiatalabbnak van igaza. Kritériumokat, akadályokat és konfliktusokat generálnak – szándékosan. Azokét, akik megrontanak és szánalomra méltó lelken belüli nyomorba tipornak minket. És itt már egyáltalán nem a tanórákról van szó. A mentálisan gyengébb diákokat észrevétlenül befolyásolják, arra kényszerítik őket, hogy ússzanak az árral, elfogadják a rájuk kiosztott szerepeket, mivel egyszerűen nem képesek harcolni ellenük. Persze ez egy idő után szörnyen unalmas és egyhangú, éppen ezért egyesek hajlamosak arra, hogy úgy érezzék; nincs értelme az életüknek. Ezért nőtt meg többek között például az öngyilkosságok száma. Néhányan már a fiatalkoruk elején úgy érzik magukat, mint egy sok mindent megélt, feltehetőleg idős egyén. Azt hiszik, eleget láttak már a világból és semmi új nem jöhet, mindent azért, mert megfosztották őket a szabad akarat és az álmodozás jogától.
 Ám ők heten azt vallották magukról, hogy örökké fiatalok. Szembefordulnak, és még ha nehéz is, megtartják magukat, mert a vezetőjük habár másokkal szemben csak egyetlen egy kis fűszálnak tűnik, amibe kapaszkodhatnak, mégis szilárdabb és erősebb a legtöbb önkényesen kinevezett, terebélyes fánál. Az is leesett szépen lassan, hogy egyikük sem csóró és buta, mint amilyennek mindenki hiszi őket. Pusztán csak azt teszik, amihez kedvük van, magasa tojva mindenki másra. Egyszer még én magam is láttam, ahogy RM átkarolja JungKook vállát, ami újfent rázkódott a sírástól, majd kedvesen mosolyogva vigasztalni kezdte: „Sok időnk van még, Kook.” És hiába tűnt full hülyeségnek, valamiért mégis meghatott ez a mások számára talán túl mesterkélt és szánalmas jelenet. Ők ugyanis komolyan gondolták. A kis maknae rengetegszer próbálta felvenni a harcot utálóikkal, aminek mindig az lett a vége, hogy ő sérült meg mentálisan és testileg is. Kicsit még rosszul is esett látni, ahogy valaki ilyen keményen küzd az álmaiért és az igazáért, ami manapság már inkább tűnik elérhetetlen, szánalmas sablonszövegnek, mint valóságnak. Egy olyan világban élünk, ahol a becsület a jólét mögé kényszerült.

Valamivel később jött el az az ominózus pillanat, mikor végre színt vallottam. Suli után TaeHyung hazakísért. Mindketten tudtuk, hogy az ellenkező irányban lakik, de én nem akartam semmi jónak az elrontója lenni. Végül is, annyira lerítt róla, hogy mondani akar valamit; nem volt szívem megzavarni ebben.

 - SeoYun – szólalt meg öt perc néma gyaloglás után, mire én mosolyogva rápillantottam – Nem gondoltál már arra, hogy befested a hajadat?

Persze, első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez tulajdonképpen valamiféle burkolt meghívás maguk közé, és én minden áron el szerettem volna fogadni. Ám korlátaim újabb és újabb ellenérvet vetettek fel mindig, amikor készültem igenlő választ adni. Úgy éreztem, hogy egy ilyen lépéssel elárulnám az újonnan felfedezett öntudatomat. Hiszen én magam mondtam reggel a tükörbe visszabámuló nőszemélynek, hogy innentől kezdve nem hagyom, hogy elnyomják a szabad akaratom! Ha viszont befesteném nekem egyébként maximálisn tetsző, fekte tincseimet, csak, hogy bizonyítsak, akkor – bármennyire is furcsán hangzik - megtagadnám saját magam. Mikor ezt elmondtam barátomnak, egy együttérző, talán kicsit csalódott mosolyt kaptam válaszul, a kínos csönd mellé. Úgy éreztem, el is szégyellte magát, amiért pont ezt mondta nekem, így öntudatlanul is, de mesélni kezdtem, hogy valahogy megértessem vele a helyzetet.

 - Az én szüleim elég kemények – nevettem fel kínomban, ő pedig hümmögve buzdított a folytatásra – Tudom, hogy szánalmas, érted? De nem tudok mit csinálni. Nálunk nincs olyan, hogy szerető vidéki nagyi, nagynéni vagy mittudomén, akihez elköltözhetnék. Különben is, előbb tagadnának ki, mintsem, hogy ilyesmit tehessek. Ha egyszer elszólom magam, akkor legjobb esetbe is csak kiraknak pár napig mint valami rossz kutyát, vagy megvonnak valami létszükségletet. Legrosszabban pedig mások szívják meg. Nem egy dolgozó élete ment már tönkre amiatt, hogy elegem lett ebből a szarságból. És tudod mit? Kurvára gyűlölöm ezt! – észre se vettem mikor kezdtek peregni a könnyeim, de szörnyen nevetségesnek találtam, hogy csak úgy a semmiből jött indulataimat nem bírtam féken tartani – Annyira rohadtul utálok innen hazamenni és úgy csinálni, mintha minden kibaszottul rendben lenne! Komolyan mondom, lassan élni is utálok…

Oldalra pillantottam és V döbbent arca és bambán eltátott szája láttán szürreális módon, folyamatosan csorgó könnyeim ellenére az utolsó mondatom után megjelent torz kis vigyorom akadozó, szaggatott nevetéssé alakult. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ha valaki, akkor ő biztos nem adná ki a titkaim. Rohadt nehezemre esett kinyögni a problémáimnak ezen kis töredékét. Annyira elevenen élt bennem az életem legnagyobb tanulsága, miszerint ne bízzak meg senkiben, ha jót akarok magamnak, hogy úgy éreztem, bűnt követtem el, amiért nem bírtam a dolgaim magamban tartani. Régebben gondolkodtam ezen. Minden vágyam volt alaposan kisírni magam valaki vállán, de rádöbbentem; mégis hogy tehetném, mikor ennyire rettegek az árulástól? Mesélni akartam, beszélni, nevetni, sírni és megint csak beszélni, csakhogy nem volt kinek.

 - Gyakran gondolkoztam, hogy hetünk közül kinek van a legratyibb élete – szólalt meg végül, aztán látszólag visszatért jókedvvel vállaimnál fogva mellkasához szorított. Eltompult érzékeimmel kissé lassan, de legalább érzékeltem, hogy lehúzódunk, majd lassan valami közeli padhoz oldalaz, hogy továbbra sem elengedve leülhessünk rá – Mostantól majd inkább nyolccal számolok. Ne haragudj, amiért ilyet mondtam.

Sóhajtva bújtam még közelebb hozzá, lassan rendeződő vonásokkal. Szégyelltem magam, amiért az utca közepén a semmiből leálltam ordibálni és sírni, de azt hiszem túlságosan is felgyülemlett már bennem. Szinte vártam, hogy megszól a nem éppen túl kulturált – és rám nem éppen jellemző – szóhasználatomért, de volt benne annyi kegyelem, hogy kivételesen inkább nem kezdett el csipkelődni. Nyugtatásképp lassan simogatni kezdte a hátam, a nyakamtól egészen a szoknyám viszonylag magasan elhelyezkedő korcáig. Míg ujjbegyei lágy, meleg, enyhén remegő érintésére koncentráltam, újból kibuggyant belőlem a nevetés.

 - Bocsi, de kívülről úgy nézhetünk most ki, mint egy szerelmespár – kacagva, arcomra száradt könnyekkel megpróbáltam arrébb araszolni tőle, jelezve, hogy már minden rendben, viszont visszarántott magára.

 - Majd elengedlek, ha valami helyes fiú jön – suttogta a hajamba, én pedig szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorog, sőt, talán még kacsint is egyet. Az összképet mindössze az rontotta el, hogy a mondat végén hallottam azt a mély, kellemes hangot kicsit elcsuklani.

 - Aigoo. Csak aztán össze ne vesszünk rajta – mosolyogtam, de szarul érintett, hogy miattam elszomorodott. Úgy hittem, a kis sétánk kellemes hangulatban fog eltelni, erre a hirtelen jött beszédességemmel tulajdonképpen elrontottam az egészet. Miközben próbáltam eldönteni, hogy újonnan ki vigasztal kit, esett csak le, hogy TaeHyung talán a legegyüttérzőbb és legkedvesebb ember az egész földön, és, hogy mások pont egy ilyen jámbor teremtéstől iszonyodnak úgy, mintha leprás lenne. És még azt mondják, hogy a világ nem kegyetlen…

[Én személy szerint kicsit haragszom is magamra, amiért a fejemben egy ilyen személyiség született V karakteréhez. Eredetileg úgy szerettem volna, hogy a végére el is sírja magát, de - talán azért, mert a jellemét egy valóban létező személy ihlette - túlzottan lehangolónak találtam. Sőt, valójában a szívem szakadt meg, mikor átolvastam és kénytelen voltam egy másik lezárást írni :'D Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész!♥]