Még csak két hét telt el azóta, hogy szünetben a suli előtt ácsorogva hallgattam osztálytársaim jókedvű csiripelését. SuBin és DaEun mint mindig, most is bevállalta a szóvivő szerepét a lányok körében, én pedig közöttük igyekeztem elkapni a beszélgetés fonalát. Nem igazán tudtam mit hozzátenni az eszmecseréhez, meg amúgy nem is nagyon akartam, de azért próbáltam figyelemmel kísérni az elhangzottakat. Ám a pletykálkodás hirtelen megrekedt. Mindkettejük tekintete pillanatok alatt teljesen megváltozott és rosszallóan a távolba meredt, így az őket figyelő kis csapat kénytelen volt meglesni, hogy mi váltotta ki belőlük ezt a reakciót. Elképzelhető, hogy figyelemfelkeltés céljából történt ez a kis túldramatizált fintorgás, de végül is célt ért, mert én is odapillantottam. Az iskola ajtajában egy hét fős társaság jelent meg, majd sétált végig az udvaron, hogy letelepedhessenek a szokott helyére. A hófehér, makulátlan tiszta, gondosan kivasalt egyenruhába bújt, elit diákok látványosan szörnyülködve húzódtak félre a festett hajú, fülbevalós, utcai viseletű, szedett-vedett csapat elől. Igazából nem értettem ezt a reakciót, mert több diáknál is előfordult, hogy nem volt pénze megvenni a méregdrága kötelező viseletet, így anélkül flangált nálunk. Őket valamiért mégis mélységesen megvetette mindenki.

 - Fúj - hördült fel mellettem SuBin, fintorba torzult arccal - Az ilyeneket már az elején ki kellett volna csapni.

 - Még belegondolni is rossz, hogy egy levegőt szívok velük. Az igazgató néha gondolhatna ránk is - DaEun beszéd közben hosszú, szögegyenes, barna hajába túrt, mint mindig, amikor valami olyasmit mondott, amit igazából nem gondolt komolyan. Alapjáraton nem volt ő gonosz, csak a helyzet néha kikényszerítette belőle.

Az egyik lány, kapva az alkalmon, hogy végre ő is szóhoz juthat, bizalmasan közelebb hajolt, hogy csak a mi kis körünk hallja a következő mondatát.

 - Azt hallottam, az egyikük még meleg is.

Magam is meglepődtem, mikor körülöttem mindenki egy emberként hördült fel, hogy aztán a lehető legiszonyodóbb pillantással illesse az idő közben egy pad körül összegyűlt hetest. Én mindig is nyitott embernek gondoltam magam, így nem érdekelt különösebben ez az információ. Régebben azt hallottam, hogy az ember nem maga dönti el a nemi identitását, és, hogy ennek biológiai oka is lehet. Bár sajnos ugyebár felénk ez jóval több, mint nem elfogadott. Leginkább az idősebb generáció számára. Egy netes fórumon olvastam, hogy egy fiatal fiú egy nős férfival folytatott viszonyt, persze titokban, mert társa egyszerűen nem merte felvállalni magát családja előtt. Helyes egy embernek boldogtalanul élnie félelemből?

 - Most hogy így mondod, szerintem mind buzi - SuBin még egy utolsó, undorodó pillantást vetett az említettekre, majd felénk fordult - Egy normális ember nem viselkedik és öltözködik így. Szerencséjük, hogy az eszük még úgy-ahogy a helyén van, így nem lehet őket elküldeni.

A pletykák szerint csapat egyik tagja állítólag szörnyen okos volt. Még nálunk, az elitek elitjénél is okosabb. Valahogy azonban mégis mindig kibulizta, hogy ne rakják át a mi osztályunkba. Protekció, vagy ki tudja.

A sors fintora, hogy másnap az egész bagázst behívatta az igazgató, hogy aztán közölje velünk; más osztályba fogunk kerülni. Állítása szerint már régóta folyt erről vita a szülőkkel, ugyanis habár ők kérvényezték még az elején, hogy a nagyobb tudással rendelkező tanulókat külön tanítsák a többiektől, azt elismerték, hogy így kivontuk magunkat az iskola szociális életéből. Magyarul mindenki egyszerre csodált és utált minket, amiért különleges bánásmódban részesültünk. Nekem ez amúgy tökéletesen megfelelt, mert nem igényeltem azt a hű de nagy társaságot, bántani meg nem bántott senki, így valóságos sokként ért a hír, miszerint kizökkentenek viszonylag nyugodt kis életem kerékvágásából. Főleg ami utána jött. Ugyanis a létszámunk meghaladta a másik évfolyam befogadóképességét, így négy roppant szerencsés emberke a hármas osztályba kényszerült. A különleges, elit nulladikból ez azért nagy előrelépés, mi? Valószínűleg sikeresen rámragadt néhány szokás a sznob környezetemből, mert magamban kárörvendően előre nevettem azon a pár póruljárt szerencsétlenen, egészen addig, míg be nem jelentették, hogy én is köztük vagyok. Onnantól valahogy fájt hallani a többiek megkönnyebbült sóhajait, és rosszul esett látni szánakozó pillantásaikat.