Vénusz

Születési név: Park Chanyeol

Művésznév: Chanyeol

Születési idő: 1992. november 27.

Foglalkozás: Festőművész (jelenleg inaktív)

Családi állapot: Ismeretlen

Chanyeol (születési nevén: Park Chanyeol) tehetséges festőművész, jelenleg inaktív. Pályafutását meglepően fiatalon kezdte, kiemelkedő munkáival felhívta magára a legnevesebb szakértők figyelmét is. A különleges magatartásáról ismert művésznek karriere tetőpontján nyoma veszett.
Legismertebb művei: A tükörben, Alkonyatkor, Sírnak az angyalok.

„Szerettem a festményeit. Mindig képes volt meglepni és alkotásai félelmetes precizitással ábrázolták azokat a dolgokat, amikről a legtöbben nem mertünk beszélni. Annak ellenére, hogy egy végtelenül kedves, jámbor embernek ismertem meg, a munkáiban nem félt harcolni, és kiállni a véleménye mellett. Megvolt benne az a merészség, ami manapság is sokakat naggyá tehetne. Igazán sajnálom, hogy nem hallani felőle” – nyilatkozta Michael Harris, kortárs festő.

Születési név: Byun Baekhyun

Művésznév: Baekhyun

Születési idő: 1992. május 6.

Foglalkozás: Festőművész

Családi állapot: Egyedülálló

Baekhyun (születési nevén: Byun Baekhyun) korunk egyik legkiemelkedőbb festőművésze. Korábban gyakran illették a „második Chanyeol” jelzővel, főként a hasonló szellemiségük és stílusuk miatt. Ennek némi valóságalapja is van, ugyanis Baekhyun egy interjú során elárulta, hogy a régebben rendkívüli népszerűségnek örvendő festő egy bizonyos időre a tanítványai közé emelte. Habár nem tudja, mestere hová vonult el és miért, de rendkívül hálás a segítségéért, és állítása szerint nélküle nem tartana most ott, ahol.

Legismertebb műve, a Vénusz hozta meg számára az első sikereket. A szakértők elmondása alapján a festmény a legjobbak közül is az egyik legjobb, és arra készteti a szemlélőt, hogy újra és újra végigpásztázza a vásznat, ezzel még több apró, de jelentőségteljes részletet felfedezve. A munkásságára jellemző precizitás… Bővebben>>

 Egyre növekvő dühvel bámultam a hatalmas lapon a két órával ezelőtti állapotához képest már jóval kivehetőbb, meglehetősen rusnya, groteszk alakot. A szoba túlvégi sarkában, egy paraván mögött rejtegetett asztal lapjára helyezett telefonom már órákkal – vagy talán csak percekkel? – korábban jelezte, hogy ideje lenne végre befejeznem a munkámat és ágyba bújnom, mégsem ment. Kézfejemmel enyhén borostás, a koplalástól kissé beesett, a rengeteg aggodalomtól pedig fájdalmasan megnyúlt arcomhoz kaptam, ezzel sikeresen lesöpörve néhány odaszáradt morzsácskát. Pihenésért sikoltozó agyam kapott az alkalmon és félredobva az erőltetett művészet számomra oly sok nehézséget okozó talányát, azon kezdett el elmélkedni, hogy a kis ételmaradékok mégis hogy kerültek az aprócska, szúrós szőrszálak közé, mikor emlékeim szerinte legutoljára másfél napja ettem. Úgy éreztem magam, mint egy könnyű, lassú folyású patak; csak komótosan siklottam az árral, hagytam, hogy gondolataim minden útba eső kis mederbe átcsordogáljanak és a lehető legtávolabb kerüljenek az eredeti céluktól.

 Észre sem vettem, hogy elbóbiskoltam, egészen addig, míg Kookie, megunva a tétlen heverészést combjaimon, mocorogni nem kezdett. Először csak finoman, amolyan macskásan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd miután kellőképpen megkaparászott, megharapdált és megnyivákolt, tipikus nőies sértődöttséggel, hátracsapott farokkal leugrott rólam. Valahogy zavarta a tudatalattimat a kis szőrös, vöröses test melegének hiánya, így, egy isteni sugallat hatására nehézkesen ugyan, de újból kinyitottam ólomnehézségűvé vált pilláimat. 

 Nagyokat pislogva meredtem a semmibe, mert szemeim elé homályos könnyfátyolt mázolt a meglehetősen könnyűvérű álom, én pedig azon voltam, hogy diszkréten elhessegessem onnan. Közben mellőlem még hallottam kedvenc alkotótársaságomtól egy számomra önelégültségről árulkodó, flegma vernyogást, ami valahogy a forróvérűségem ellenére most nem szított haragot bennem. Csak utána merült fel a kobakomban, mennyire fáradt is lehetek, ha már azon is morfondírozok, hogy szóljak-e be valamit egy állatnak a csak általam képzelt, butuska megnyilvánulásaiért, avagy sem. Erről meg persze megint kismillió, ehhez valamilyen, talán csak távoli szálon kapcsolódó dolog jutott eszembe és végül megint ott kötöttem ki, ahonnan indultam: a nagy, sötét és üres semmiben. Tekintetemet újra a rajzomra szegeztem és ismét szembesültem lefelé hanyatló pályafutásom talán egyik legnagyobb problémájával.

 A háttérrel teljesen meg voltam elégedve. A keskeny, barátságtalan és kísérteties, sötétségbe burkolózott, kihalt utca mentén peckesen álltak a hatalmas, a hatás kedvéért picit megdőlt lámpaoszlopok, melyek tetején a kis burából áradó sárga, meleg fény valamiféle pajkosságot csempészett a talán már túlzottan komorságba hajló szürkeségbe. A távolban halványan ugyan, de kivehető volt, ahogy egy háromfős társaság egymásra borulva, látható jókedvvel sétál a bizonytalanul derengő messzeségbe, fittyet hányva arra, amit maguk mögött hagytak. Igaz is, hát miért foglalkoznának valamivel, ami már a múlt? 

 Igen, a kép legszembetűnőbb részéről, a főszereplő leányzóról van szó. A földön gubbasztó, reszkető, meztelen test arca semmiféle érzelemről nem árulkodik, ahogy hatalmas, sötét szemeivel bámulja az előtte álló házacska elfüggönyözött ablakát. Benn, az átszűrődő fényekből ítélve szintén ébren vannak és úgy tűnik, a buta kis jószág bármennyire viseltes is, ezzel tisztában van. Nem, a testtartását elnézve biztos, hogy nem számít segítségre. Közönyös, hideg érdeklődése arról árulkodik, hogy vár valamire. De mégis mire?

 Tulajdonképpen, a fehér fával keretezett üveg mögötti lepel egészen különösen fest. Legegyszerűbben megfogalmazva úgy nézett ki, mintha egy váratlan őszi fuvallat után készülne épp visszalibbeni a helyére, de tekintve, hogy odabenn bizony gyakorlatilag ez lehetelten, sejthető, hogy valami más áll a háttérben. Valami, vagy valaki megpiszkálta azt a bizonyos sárga szövetet most, hogy már semmi látnivaló nem akad a túloldalon.

 No, de visszatérve az odakinn szobrozó alakra. Bal karja már tökéletes volt: megfeszített végtagja pontosan úgy állt, mintha csak arra várna, hogy egy nővérke megjelenjen és nyugtató szavakat skandálva vénájába merítse a kisgyermekek rémálmát megtestesítő aprócska tűt; vékony, sápadt bőrén pedig egy árnyalattal sötétebbre mázolt domborulatok jelezték az inak és az erek feltételes helyét. Ezzel szemben a jobbja a kelleténél jóval satnyábbra és véznábbra sikeredett, inkább hajazott valamiféle mesefigura bütykös kacsójára, mintsem az én drága Vénuszom kifordult, rosszul összeforrt, mesteri praclijára. Nos, es van, ha az emberfia sohasem tanulta különösebben azt a művészetet, amit űz: az anatómiáról csak annyit tud, amennyi ténylegesen elengedhetetlen, így értelem szerűen halvány lila gőze sincs róla, hogyan kell egy törött, eldeformálódott csontot valósághűen ábrázolni.

 - Csak mosolyogj! Túl bánatosan nézel rám – morrantam rá egykedvűen az élettelen tekintettel maga elé bámuló festékemberemre, remélve, hogy felszólításomra menten teljesíti majd a kérésem, és vigyorra húzza az aprócska, lilás színben játszó ajkait.

És lám, annyira erősen szuggeráltam a maszatos arcát, hogy egy másodperce – de tényleg csak egy egészen röpke kis pillanatig – úgy láttam, mintha a szája sarka újonnan jött derűről árulkodva megrándult volna.

 - Ohó, te kis pimasz! Szóval rejtegeted magad előlem? – felnevettem, de amint tekintetem visszasiklott arra a bizonyos jobbra, arcomról lelohadt a kedélyes vigyor – Nem jövök ki jól a mogorva gyerekekkel…

Egy fáradt sóhaj kíséretében hátradőltem a székemben, és egy kicsit távolabbról még egyszer végignéztem a művemen.

 - Néha kezdem azt hinni, hogy te tényleg nem vagy normális. Vagy ez csak a művészi szellemiséged velejárója? – A szoba csendjét újra megszakító hangra összerezzentem, az izmaim megfeszültek, a szívverésem pedig legalább a kétszeresére gyorsult, ám a hirtelen a vállamhoz érő meleg kéz máris visszazökkentett a kis nyugis, ámbár olykor idegesítően kicsapongó világomba.

 Szerettem. Szerettem, hogy sosem hagyott unatkozni, hogy mindig megbökdöste a kis csigaházamat, megmozgatott, megtornáztatta a rég elfeledett kis agytekervényeimet és segített abban, hogy ne szakadjon el a köztem és a külvilág között kialakult vékonyka kis kapocs. Sosem akarta kiölni belőlem a másságot. Tudta, hogy valamilyen szinten dilis vagyok, ahogy azt is, hogy ez már belém ivódott és a részemmé vált. Pedig én már nem is emlékeztem azokra az időkre, amikor még nem kapott el szorongás és félelem más emberek társaságától, amikor még bátran ki mertem állni az idegenek elé is. 

 Az, amikor az első kiállításomon megijedtem azoktól az emberektől, akik csak azért jöttek, hogy támogassanak, megmaradt bennem. Az összes szomorú, kínzó emlékképnél élesebben villogott az elmémben, ahogy minden szó nélkül, hol vöröses színt felöltő, hol elsápadó arccal, lenyelve a feltörni készülő bűntudatos könnyeimet a mosdóba menekültem. Ott ügyetlenkedve, nagyokat lélegezve magamra kulcsoltam az ajtót és a falnak döntve hátam átkaroltam felsőtestemet. Az idő, mint oly sokszor máskor, megszűnt számomra és csak álltam, reszketve, egy épp halálra fagyó ember gyötrelmes kínszenvedését imitálva, a gondolataimba meg a kis démonjaimba temetkezve. Vártam, hogy vége legyen, ám azt magam sem tudom, hogy pontosan minek. Azt hittem a tehetségemmel kompenzálni tudom azt, ami hiányzik belőlem, de nem.

 És tulajdonképpen igazam is lett valamennyire. A szörnyetegem – a siker valóban hajtott és vezetett, még ha ki is készítettem az idegeim minden egyes alkalommal, amikor rákényszerítettem magam, hogy megjelenjek valami ünnepélyen. Valamiért akkor még nem fogtam fel, hogy egy félből már a legnagyobb igyekezet ellenére sem lehet teljes egész. Egyre jobban nem bírtam az embereket elviselni: a legkisebb társaságnál is elkapott a rosszullét és a hányinger, az is előfordult, hogy egy megbeszélés kellős közepén ájultam el. Mások szánalmasnak tartottak, mert nem tudták, mi játszódik le bennem, én pedig nem is vettem a fáradtságot, hogy elmondjam nekik, hogy ez nem holmi szeszély, hanem egy betegség. Inkább igent mondtam az összes meghívásra és kiálltam, próbálkoztam, hátha elmúlik ez az iszony, hátha csak egy hirtelen jött kis badarság. Abban reménykedtem, hogy ez olyasmi, mint amikor a kissrácok nem mernek a felnőttek szemébe nézni. Nincs különösebb oka, csak úgy van. És egyszer csak úgy eltűnik… 

 Viszont az idő telt, és míg magányomban igen lassan evickéltem felfelé a kis képzeletbeli ranglistám aprócska lépcsőfokain, a tizenéves fiúból hamar húszas éveiben járó férfi lett. Rá kellett jönnöm, hogy egy lapra pakoltam fel magamat és a jövőmet is, amit ha valaki összetép, bizony-bizony, rengeteg beleölt munka ide vagy oda, nekem annyi. Ez megrémített. Valami kis halvány sikolyszerű hang figyelmeztetett a fejemben, hogy a kapzsiságom lesz a nyakörvem, a pórázom és a végzetem, szóval ideje lenne abbahagynom, mégsem tudtam leállni. Minden egyes alkalommal, amikor értesítést kaptam egy munkatársam bemutatójára, elmentem, mondván, hogy ez lesz az utolsó ilyen. Mondanom sem kell, sosem tartottam magam a szavamhoz. Mindig úgy voltam vele, hogy ez a szint túl kevés, itt nem állhatok meg, mennem kell előre, még ha fáj és belülről fojtogat is. Azzal érveltem, hogy nem én, hanem a testem akarja, hogy leálljak, az elmém pedig elég magas szinten van ahhoz, hogy győzedelmeskedjen fölötte.

 Küzdeni akartam a végsőkig, csak a bennem lévő kusza, sötét kis gondolatok megakadályoztak ebben. Az egyetlen baj, hogy ezek a fekete, zavaros eszmék is hozzám tartoztak, ők is én voltam és nem tudtam kettészakadni akkor sem, ha valahol beledöglöttem az erőlködésbe.
 Persze nem maradt ez sokáig így, mert Ő megjelent és magára vette a terheim nagy részét, hogy aztán együtt, osztozva rajtuk cipelhessük őket. Még ha az elmém meg is lett bolygatva és ki is lett szipolyozva, a csúcsra értem, egy lettem a legjobbak közül, és már hozzám álltak sorba a művészlelkű fiatalok, hogy tanítványaimmá fogadjam őket. És itt jött a második sokk.

 Miután egyfajta menedzser szerepet kezdett el betölteni nálam, egyszerűen nem engedte, hogy részt vegyek azokon az eseményeken, amiken amúgy hivatalos, fontos vendég lennék. Éppen ezért egyre inkább kezdett feledésbe merülni a személyem, és az újabb kedvelőim már csak annyit tudtak rólam, amennyit a munkáim láttatni engedtek. Ez bántott. Mikor naponta több alkalommal is kopogtattak az ajtómon, rimánkodva, hogy segítsek rajtuk, újfent előtört belőlem a szociális szindrómám és a rettegés, hogy esetleg csalódnának a lényemben, ha megismernének. Így néhány újabb szenvedéssel telt hónap után elköltöztem és ezúttal már Ő is velem tartott. Az új ház kisebb volt, kívülről jóval igénytelenebb, de belülről sokkal hangulatosabb. Kaptam egy külön kis művész szobát, egy helyet, ahová elbújhatok, és ahol kiélhetem minden vágyamat.

 Az alkotáshoz le kell rombolni bizonyos falakat, ki kell tolni a lehető legtávolabbra a korlátokat és merni kell egyéniségnek lenni. Ő ezt megértette, és még ha nem is érezte szükségét annak, hogy hozzám hasonlóvá váljon, azért igenis mutatott érdeklődést a világszemléletem felé. 

 Végül egy nap tönkrementem, mint művész. Egy festményem sem ért el semmilyen neves pályázaton eredményt, egy művem sem keltette fel senkinek sem a figyelmét, pedig Ő mindent megtett értem és én is mindent kihoztam magamból. Egyszerűen csak mintha nem is lettem volna, eltűntem a süllyesztőben, ahonnan egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogok tudni kimászni. Úgy gondoltam, az idővel én magam is változom, ügyesedem és tapasztaltabb leszek; a szakértők viszont mást mondtak. Illetve, pont az, hogy nem mondtak semmit! Figyelmen kívül hagytak, ami sokkal nagyobb sértés volt, mint a legnagyobb, legmogorvább elutasítás.

 - Ugyan már! – Durcásan lebiggyesztett ajkakkal megpróbáltam a lehető legminimálisabban kitekeredve felvenni vele a szemkontaktust, remélve, hogy az olykor feketének tűnő, mélybarna galaxisban megtalálom azt a bizonyos dolgot, ami még hiányzik, és ami miatt csak nem sikerül befejeznem a művem. – Inkább segíts, ha már itt vagy.

 - Igazából csak azért jöttem, mert hangos voltál és nem tudtam tőled aludni – legyintett hanyagul, mire én hozzávágtam az ecsetemet, s miután ezt nem találtam elegendőnek, még egy, az asztalról felkapott radírdarabkát is – De segítek szívesen.

 Összekaparta a földről az imént elhajított, talán maradandó sérüléseket szenvedett munkaeszközeimet, majd az íróasztalom mögül kihozta a kedvenc, hátradönthetős támlájú székem és mellém gurítva azt leült rá. Pár percig szótlanul, hümmögve mustrálta a rajzom, és csak utána tette fel a mindenki másban valószínűleg egyből felmerülő kérdést:

 - Mégis mi akar ez lenni?

 - Nem ez, hanem ő – javítottam ki, és egy pillanatig tényleg roppant büszke voltam magamra, amiért bele tudtam kötni egy ilyen művelt és tanult emberbe – Egyébként Vénusz.

 - A bolygó? – Térdeire támaszkodva érdeklődésről árulkodó arckifejezéssel közelebb hajolt a papírhoz, mintha ezzel elérhetne valamiféle különös megvilágosodást. Kíváncsi voltam, talál-e hasonlóságot egy bolygó és egy viszonylag emberi alak között, így nem válaszoltam rögtön, csak miután egyértelművé vált, hogy bizony nem fog.

 - Akkor már inkább az Istennő. Bár én a nevének a jelentésére szerettem volna utalni; a szerelemre, a vágyra és a bájra. Csak épp a mai groteszk időknek megfelelően. Ugye, míg régen a nőiesség volt hangsúlyozva, addig manapság ez már kezd túlzottan is átesni a ló túloldalára – Még folytattam volna picit túlzott drámaiságba hajló monológomat, ám tanácstalan arcát látva felsóhajtottam. - Akarod, hogy kifejtsem bővebben? Mert azt hiszem, egy egész jó kis történetet sikerült alkotnom hozzá.

 - Jaj dehogy. Isten ments! Hallom én elégszer, mennyi problémád van a mai társadalommal… – Karjait védekezést imitálva maga elé emelte. – Értem én. Szóval ez egy karikatúraszerű izé arról, hogy mennyire el vagyunk mi baszva.

 - Valami olyasmi.

Újból munkához láttam. A jelenléte valahogy megnyugtatott és felfrissítő hatást gyakorolt rám, úgy éreztem, a kezem magától mozog és én mondhatni csak úgy lebegek, úszkálok a semmiben. Kikapcsoltam, vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt. Átadtam magam az érzésnek.

 - Nem akarok beleszólni – márpedig megtette, én pedig totál kizökkenve, újból felfortyanni készülő dühvel, villogó szemekkel felé kaptam a fejem –, de akármennyire is cuki akarok lenni, ez azért már szerintem durva.

 - Mármint melyik része? – Előre éreztem, hogy valami forradalmár megjegyzést fog tenni, így nagy levegőt véve szórakozottan felé fordultam a székemben. Egy pillanatra behunytam a szemem, elszámoltam magamban háromig, aztán megint, mert úgy éreztem, ide ennyi azért mégsem lesz elég.

 - Szóval itt egy csaj, nulla mellel, kiugró arccsonttal és bordákkal, átlátszó bőrrel, egy groteszkül kicsavarodott, KO karral meg zombipofával, és ez neked a nagy Vénusz? Mert én is tanultam művészettörténelmet, nekem úgy rémlik a szépség istennőjét szépnek szokták ábrázolni.

 - De hisz az előbb mondtam, hogy…

 - Jaja, vágom én – szakított félbe, mintegy jelezve, hogy tök mindegy mit mondok, most akkor is neki lesz igaza - Csak szerintem ez így rossz. Persze oké, tulajdonképpen a te elméleted is helyes, de el kell ismerni, hogy az enyém is. És ha már összehasonlítjuk a kettőt, akkor Vénusz igenis még most is inkább szép, mint csúnya, mert hát ebben a világban is akadnak szép lányok. Annak, amit te akarsz kifejezni, valami más cím kéne, ami utal arra, hogy nem a szépséget hiányolod az emberekből, hanem pont, hogy az emberséget és a belső értékeket.

 Kookie ezt a pillanatot választotta a visszatérésre és egy hatalmas ugrással újból az ölemben termett. Egy darabig helyezkedett, fészkelődött rajtam, majd miután roppant aranyos módon bocsánatkérésképpen hozzádörgölőzött, teljese figyelmen kívül hagyva társaságomat egy halk nyávogás kíséretében összegömbölyödött a combjaimon és lehunyta a vészjóslóan villogó, zöld szemeit.

 - Tudod nagyon jól, hogy nálam előbb van a cím, és utána a rajz. Ehhez a címhez pedig ez a rajz dukál és pont – sóhajtottam, majd mikor felfedeztem, hogy kezem öntudatlanul is megindult az ajkam felé, ujjaimat inkább a cicám dús, vastag bundáját futtattam és azt kezdtem el fésülgetni.

 Nem akartam, hogy gyengének lásson. Márpedig a körömrágás idegességre utal, ami egyértelműen hatalmas gyengeség.

 - Valld be, hogy szerinted is hiányzik valami!

 - Hiányzik a nagy francokat! Egyszerűen csak kifogytam az ihletből…

 - Nem akarsz hinni nekem, ugye? – Homlokán egy pillanatra összefutottak a ráncok, míg gügyögve, szájával csücsörítve közelebb hajolt hozzám – Akkor megmutatom, hogy néz ki az én Vénuszom.

 Szerettem volna ellenkezni, az időre hivatkozva harcba szállni a kijelentésével, de a mellkasomra sikló tenyere megakadályozott benne. Habár testem soha nem érintette rajta kívül más azelőtt, minden egyes alkalommal, amikor valamilyen úton-módon hozzámért, a sokszor amúgy is alkotói vágytól elködösült elmém még egy fokkal sötétebb leplet vont maga köré. Szinte már-már elvesztettem a józan eszem egy aprócska kis testi kontaktustól, amit ő előszeretettel ki is használt.

 - Ne… ne csináld már, én most nem érek rá az ilyesmire!

 - Most kivételesen nem azért csinálom, amiért hiszed, nyugi – Mutatóujjával lassú, finom mozdulatokkal aprócska köröket rajzolt a hasamra, melyet csak egy vékony, fekete póló fedett, míg jobbjával az időközben előkotort, még szűz lapra mázolt pár satnya vonalkát.

 Testem akaratom ellenére rándult össze és ernyedt el, olykor legszívesebben felnevettem volna a csiklandós érzéstől, máskor pedig szinte már fájt, hogy a nadrágom korcától sehogy sem akarnak lejjebb kalandozni azok a karcsú, csodákra képes ujjak. Érdeklődő pillantással figyelte arcom valószínűleg újonnan felöltött pirosas színét, a szám aprócska, nyugtalan rezdüléseit. Békésen, idegőrlő lassúsággal karistolta a sötét textillel takart tejfelszínű, épphogy csak pihés, reszkető bőrfelületet, mintegy teljesen figyelmen kívül hagyva engem és a továbbra is az ölemben terpeszkedő jószágomat. 

 Közben pedig a fekete paca a papírján egyre nagyobbá nőtte ki magát, engem pedig hidegzuhanyként ért a felismerés, amikor kivehetővé vált az a bizonyos arc is rajta, amit én oly sokszor láttam már a tükörben…

Feladó: heybacon04@gmail.com
Tárgy: Valami új

Bizony, megint én!

Képzeld, újabb festmény készül. Azt hiszem, ez az összes eddiginél jobban fog kinézni. Biztosra veszem, hogy a közvéleményt megint meg fogja osztani és az egyszerű emberek primitívnek fogják gondolni, szóval légyszi, ezúttal tényleg próbáld meg a nagykutyákat beszervezni zsűrinek. Mond azt, hogy az unokatesód vagyok, vagy ilyesmi. Ígérem, ez az utolsó alkalom, hogy szívességet kérek! Azt hiszem, ez AZ a munkám lesz. Már, ha tényleg létezik egy ilyen überelhetetlen izé… Na, a lényeg, hogy ha van valami, ami képes beindítani egy karriert, akkor ez az! Nem viccelek!

UI.: Tényleg nem vicc, ennek tuti sikere lesz! Ha vége ennek az időszaknak, ígérem, visszaköltözök hozzád.♥

 Megrökönyödve bámultam a két Vénuszt. Magam is meglepődtem, amikor végül leültem, és megvalósítottam az Ő ötletét is, de valahogy úgy éreztem helyénvalónak, ha teljesítem a kérését. Ám hiába. Hiába a sok győzködés, a kedveskedés, és a visszaélés az érzékenységemmel, még mindig úgy láttam, hogy az én Vénuszom sokkal inkább tükrözi a stílusom, a valóságom. A másikban nem volt semmi különös. Igen, pontosan ez az. Egy semmi volt. Egy egyszerű portré egy gyanúsan mosolygós, gyanúsan kipirult fiúról, akinek az arcát inkább nem mertem a sajátoméról mintázni. Bárhogy is vizslattam, még mindig nem hittem úgy, hogy jobb lenne az eredetinél. Hiányzott belőle valami alapvető, valami szerves összetevő, és ez olyan látványosan silánnyá tette az én kritikus szemeim számára, hogy egyszerűen fájt ránézni.

 Eldöntöttem, hogy még ha ezzel meg is bántom, de ezt neki is elmondom. Nem akartam az utolsó pályázatomra is egy olyan buta kis mázolmányt elküldeni, amibe nem tettem bele szívem-lelkem. A legjobbat akartam kihozni magamból, és úgy éreztem, a Vénusszal ez sikerülhet. De csak is az eredeti, sötét, melankolikus, és egyesek számára talán barbár Vénusszal.

Feladó: heybacon04@gmail.com
Tárgy: Re: Re: Valami új

Baj van. Bizonyos okok miatt talán egy picit késni fogok vele, de hidd el, időben befejezem! Nemsokára jelentkezem.

Amúgy hiányoznak az együtt töltött esték. Remélem neked is.

 Valamiért nagyon nem akarta, hogy beküldjem. Erősködött, hogy mindenképpen csak a második változatra fókuszáljak, mert csak azzal fogok tudni jelentős sikereket elérni. Nem értettem. Korábban bármit elhittem neki, vakon bíztam a leglehetetlenebb megnyilvánulásaiban és teljesítettem minden kérését, de ezúttal valahogy lehetetlennek tűnt számomra, hogy a látványosan silányabb, pár órás mázolmányom jobb legyen a Vénuszomnál. Valami megmagyarázhatatlan dac kerített hatalmába, és majdhogynem egy csúnya veszekedésbe üldözött minket. 

 No, nem mintha lehetne vitázni az én vasakaratommal! Igaz, azért engedtem is a kérésének, szóval miután egyértelművé vált, hogy mindenképp az eredeti művel fogok pályázni, legalább azt megengedtem neki, hogy végül ő adja le a jelentkezésem. Igen, még egy kihagyott alkalom, még egyel kevesebb esély arra, hogy átlépjem a fóbiám hatalmas, falakká nőtt korlátait... Végül is én csak jól jártam, mert nem kellett feleslegesen bevonszolnom magam egy ilyen csekélységért egy hatalmas embertömeg közepébe, tehát megspóroltam egy újabb nyilvános rosszullétet. Egyel kevesebb negatív emlék Park Chanyeolról az utókor számára. 

 Gyorsan összeszedtem a gondolataimat és rögtönöztem valamiféle kis képbemutatót, amit lejegyezve egy, valami régi noteszből kitépett sárgás papírfecnire, végül rá bíztam. Soha nem szerettem az ilyesmit előre megtervezni, a spontánság nálam olykor sokkal hitelesebb dolgokat szült, de most mivel lehetőségem sem volt egy rögtönzött kis szónoklatra, kénytelen voltam leülni és összeírni az összes létező teóriát a saját képemről. 

 Pluszpont, hogy míg Baek elment, addig valahogy megszállt az ihlet, és egy újabb kép vázlatának kezdtem felmázolni az alapjait. Kezdtem úgy érezni, újra nyeregben vagyok. Sőt!

Feladó: heybacon04@gmail.com
Tárgy: Köszönet

El sem hiszem, hogy nyertem! Köszönöm szépen a segítségedet, és azt, hogy bíztál a tehetségemben! Szeretném, ha tudnád, hogy én a hálámat nem csak szavakban szoktam kifejezni. Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy. Nemsokára találkozunk! ♥

 Mikor Baekhyun nem várt jókedvvel közölte velem, hogy nem nyertem, egy pillanatra megfagyott körülöttünk a levegő. Addigra, meglepő gyorsasággal újabb két képpel lettem kész, de az egyiket elfelejtettem pontosan hová raktam, így nyoma veszett, a másikat pedig szintén nem éreztem túl jónak, így csak félretettem a selejtes darabok közé. Biztosra vettem a sikeremet így nem éreztem szükségét annak, hogy az elveszettet megkeressem, a rosszat pedig addig javítgassam, míg elégedett nem leszek vele.

 A fürdőszobánkba menekültem. Mint pár évvel korábban, ezúttal is magamra kulcsoltam az ajtót, majd a falnak döntve hátam átkaroltam magamat. Sírni szerettem volna, ordítani és jelenetet rendezni, amiért ekkora tehetségtelen nyomorék vagyok, de nem ment. Hiába dörzsölgettem szemeimet, azokból csak nem eredt meg a sós folyadék, a szívem pedig csak nem akart ott helyben megszakadni. Kezdtem azt hinni, hogy valóban megbolondultam. A halványkék csempét bámulva próbáltam kitalálni, ki lehetett jobb nálam. Egyszerűen nem bírtam elképzeli, hogy nézhet ki az a mű, ami így porba tiporta az én Vénuszomat, ami így, könnyűszerrel győzte le a legyőzhetetlent, a tökéletest. Hihetetlennek tűnt, sőt! Egyenesen lehetetlennek. 

 Volt valami megfoghatatlan a levegőben, amit nem tudtam ugyan beazonosítani, de éreztem, hogy jelen van. És ez a dolog egyszerűen nem engedte, hogy magamat hibáztassam és belefulladjak az önmarcangolásba. Próbált meggyőzni, hogy van valami magyarázat, itt valami félreértés történt, vagy ha más nem, akkor ez bizony egy rossz, félresikerült álom, amiből majd Baekhyun egy lágy csókkal hamarosan felébreszt. Az ölébe húz majd, megcirógatja az ünnepélyesen már mindennemű szőrtől megszabadított arcomat és azon a lágy, kellemes hangján énekel nekem, hogy lenyugodjak.
 De miért nem jön már megvigasztalni?

 Körbenéztem. Az aprócska helyiség falai ugyan olyanok voltak, mint korábban bármikor, mégis úgy éreztem, hiányzik valami. Hirtelen megértettem mire értik a könyvekben azt a bizonyos „gombóc van a torkomban” dolgot. Keserű szájízzel néztem újra és újra körbe, keresve azt a dolgot, ami zavarja a tudatalattim, de nem találtam semmit. Pedig biztos voltam benne, hogy valami megváltozott. Mégpedig rossz irányba.

 Nem bírtam sokáig megálljt parancsolni magamnak, így bő fél óra múlva, amolyan tipikusan mosott szar ábrázattal elővánszorogtam a rejtekhelyemről és célirányosan megindultam a dolgozószobám felé, hogy utánajárjak a győztesnek. Biztosra vettem, hogy történni fog valami, találni fogok valami drasztikusat, amitől minden ködbe burkolt kis mozzanat ki fog tisztulni és értelmét fogja nyerni. 

 Nem tudtam, hogy az ő szobája akkorra már üres. Nem tudtam, hogy a szekrény, mely hatalmas ajtajának annyiszor szorított neki felhevült estéinken, és mely előtt annyiszor lopott csókot tőlem, most teljesen üresen áll. Hogy az ágy, melyben éjszaka feküdt, most gondosan be van vetve és a puha paplanon egy gyanús, „HÁLA” felirattal ellátott kis boríték hever. Hogy az asztal, mely előtt ülve mindig valamit lázasan pötyögött a laptopjába, most magányos és elhagyatott. Nem tudtam, mert soha, egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy tudnom kéne. Hogy a fürdőszobából valójában hiányzik valami és nem csak a képzelőerőm játszadozott velem; a fogkeféje, a tusfürdője, a citromsárga, bálnás törölközője, meg az összes kis buta piperéje eltűnt, vele együtt. 

 Csak valami halovány kis hangocska suttogta azt bennem, hogy baj van, valami nem stimmel régóta, és, hogy ennek a kulcsa mindenképpen ez a verseny lesz. Mit sem sejtve, a torkomban dobogó szívvel gépeltem be az adatokat, magam sem tudom pontosan, mitől tartva. 

 Aztán megláttam. Ott volt a képem, a Vénuszom, a munka, ami talán életem legszebb műve lett, mellette egy hatalmas szalaggal körülölelt egyes, alatta pedig szép, kacifántos betűkkel egy név, ami nem az enyém volt. Először azt hittem, valami csúnya átverés része vagyok, de aztán végigzongoráztam magamban az összes emlékemen, és végre rájöttem, mi történt. Akárhányszor pislogtam, nem mosódtak össze a fekete krickracok, és pláne nem formálódtak át C-re, H-ra, A-ra, N-re, Y-re, E-re, O-ra és L-re. Egy nevet láttam, ami számomra percekkel korábban még a világot jelentette, akinek viselőjére rábíztam volna az életem. Elhittem, hogy ő ad nekem szárnyakat, holott pont, hogy letörte azokat. Egy név, ami értelmes adott mindennek, és abban a minutumban el is vette azt. A párom neve. A szerelmem neve. A Vénuszom megrontójának neve. A tolvajomnak a neve!

Baekhyun

[Hú, augusztus óta nem volt poszt... Ég a képem>< Nagyon-nagyon sajnálom, igyekszem mostmár picit jobban aktívkodni~]