Fiatalok (OS)

Borzasztóan vártam már a kirándulás napját. És nem, nem azért, mert gyermeteg módon izgultam a programok és a várható események miatt. Arra gondoltam, hogy legalább ennyivel rövidül az osztályommal töltött időm hossza. Nem mondhatnám, hogy utáltam őket. Egyszerűen csak már nem találtam viccesnek az idióta, egyáltalán nem nevetséges poénokat, és nem voltam vevő a hierarchiába való beilleszkedésre, ami sajnos, mint mindenhol, nálunk is kialakult. Nem azért, mert különbnek gondoltam magam náluk. Dehogy is! Én ugyan olyan fiatal voltam, mint ők. Egyszerűen csak átléptem a következő szintre. Irritáltak a piti kis osztályharcok, az erőfitogtatás, amit egyesek a serdülésük miatt nem bírtak megállni, meg úgy az egész. Túl öregnek éreztem én már magam ahhoz, hogy részt vegyek az ilyesmikben. Pihenni akartam, továbblépni és tiszta lappal kezdeni. Ehhez pedig először is a lezárásra volt szükség.

Fogalmam sem volt arról, hogy Ő is ott lesz. Az osztályfőnököm, önmagához híven elfelejtette közölni velünk, hogy néhány évfolyamtársunknak bizonyos okok miatt felajánlotta, hogy velünk tarthat. Csendben nyomkodtam az alig két perce elfoglalt helyemen a telefonom kijelzőjét, hanyagul az ülésem támlájának dőlve, mit sem törődve a lent buzgón integető szülőkkel egészen addig, míg legjobb barátom tátott szájjal oldalba nem lökött, és kénytelen nem lettem felpillantani döbbenete tárgyára. Illetve, tárgyaira. A két srác magabiztosan baktatott fel a buszra, célirányosan hátra véve az irányt. A tanáraink még az utolsó napokban is kamatoztatták zsenialitásukat, mert pöppet elszámolták magukat, így bőven maradt még úgy körülbelül egy egész focicsapatnyi hely. Ők meg, igazi menőgyerekekhez híven mindenáron hátul akartak lehuppanni valahová. Magyar: a mögöttünk lévő helyekre valahová. Bátortalanul próbáltam felvenni Vele a szemkontaktust, ami – amint a mi ülésünk mell ért – meg is történt. Szendén mosolyogva odavakkantott egy sziát, és mielőtt megállhatott volna a szívem - mert azért mégis csak rám mosolygott, hűha - haverom ülésébe kapaszkodva beszuszakolta magát mögém, az ablak mellé, társa pedig töretlenül vihogva követte. Mondanom sem kell, egész úton kussoltam, ha meg mégsem, akkor valami frappáns mondatot igyekeztem kifacsarni magamból, hogy vagánynak tűnjek előtte. Végig éreztem a kellemes, természetes illatát, ami valószínűleg a bőrének és az öblítőjének egyvelege lehetett. Hatalmas késztetést éreztem, hogy egészen közelről, lehetőleg nyakhajlatába temetett arccal megszaglásszam és kiderítsem, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy valóban belőle árad ez a finom akármi. Valahogy vigyorgásra késztetett a tudat, hogy ugyanannak az üvegnek döntjük a fejünket, és, hogy annyi ember közül mégis pont az én közelembe huppant le – még ha teljesen véletlen is volt a dolog. Nem beszélt Ő sem valami sokat, sajnos osztálytársa már annál inkább. Folyamatosan kereste a közös témát a többiekkel, igyekezett volna mondani valamit – csak épp senki nem volt rá kíváncsi. Elálló füleivel, szeplős, meglehetősen csúf arcával, vizenyős, furcsamód kék szemeivel inkább tűnt visszataszítónak, mintsem egzotikusnak, a stílusa meg csak rátett egy lapáttal.
Bezzeg Ő pont az ellentéte volt. Könyökölve ülte végig a több órás utazást, néha féloldalasan fel-felpillantva egy-egy érdekesnek ítélt momentumra. Persze, korábbi ismertségük során már rájöttem, hogy nem azért, mert komoly típus lenne. Inkább csak kritikus, és kicsit, amolyan édesen, szégyenlős. Olyan fiú, aki sosem kezdeményez, mert zavarban van, akkor is, ha ez egy picikét sem látszik rajta, de ha feloldódik, nagyon jófej és szórakoztató. Emellett okos is, még ha néha bizonyos okokból úgy is tesz, mintha nem venné komolyan a dolgokat, esetleg nem értené meg őket. Tini mivolta ellenére a bőre maximálisa tökéletesnek tűnt, de volt egy olyan érzésem, hogy jó pasihoz illően biztos nem tett mindezért semmit. Bezzeg én, a rengeteg arcpakolásommal és kencémmel… Barna szemei érzelemmentes arckifejezése ellenére mindig boldogságtól csillogtak, teli voltak élettel, úgy érzetem, muszáj megfejtenem a kis rejtélyeit, mert egyszerűen jól esett belenézni az örvénylő, sötét íriszeibe. Jelenléte miatt többször is barátom felé fordultam, sőt, oda is hajoltam, csak, hogy hátulról, a két ülés közül biztosan rám láthasson Ő is. Tudom, hogy amatőr és gyenge próbálkozás, de egy tapasztalatlan, mellesleg meleg srác nem kezdeményezhet nyíltan, ha nem akar nevetség tárgya lenni. Már, ha pont egy olyan kis senkire kíváncsi, mint én… Néha megfeledkeztem erről a gondolatomról, és hátra mertem lesni rá. Kivétel nélkül, mindig összeakadt a tekintetünk, ilyenkor elmosolyodott, keresve a tekintetem, aztán másodpercek töredéke alatt elkapta a pillantását, és folytatta korábbi tevékenységét. Nem tudtam mire vélni, így egy bizonyos idő után már csak inkább visszavigyorogtam rá.

A szállásnál se volt nagy szerencsém. Eldöntöttem, hogy ha már eddig nem tettem, akkor a kiruccanásunk alkalmával kiderítem, ő mit gondol rólam, mert ennyivel tartozom magamnak. Legjobb haveromat is a szokottnál többször öleltem magamhoz, igaz, mindenféle romantikus szándék nélkül, de legalább jelezhettem a tudatlanok számára is, hogy én bizony meleg vagyok, itt vagyok, szóval aki keres, megtalál... Vágom én, hogy manapság a pasikál is nagy divat lett az összebújás, mintegy gúnyt űzve a fajtámból, de jobb híján kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni. Talán be is jött, mert mintha párszor rámlesett volna a szeme sarkából, de nem akartam áltati magam, így nem vettem ezt jelnek, vagy hasonló. Ha valaki olyan életmódot folytat, mint én, az már nem mer apróságok miatt reménykedni. Na igen, szóval, nem volt szerencsém. Ő a kis faház emeletén lévő szobába került a másik sráccal, én pedig a lent lévő kettő egyikébe. De legalább nem a másik kis kuckóba osztottak be! Annyira mégsem voltak ellenem az égiek, mint hittem. A kötelező programok letudása után – amikről a tanár amúgy mindig behaluzza, hogy a kölyköket érdekli, holott, egy fiatalt, aki kora miatt még nem tudja értékelni, általában a múzeumok kötnek le a legkevésbé – kimenőt kaptunk. Megszavaztuk, hogy ez idő egyik felében mindenki medencézze ki magát, míg süt a nap, aztán menjen, ahová csak akar. Két óra körül lassacskán átvedlettünk magunkat fürdőgatyába. Azért lassacskán, mert amellett, hogy én elég piperkőc vagyok, még szégyenlős is, és nem akartam további három ember előtt meztelenül flangálni. Mint kiderült, jól tettem, mert míg kicaplattunk a vízhez, legalább négyszer elsütött valaki egy poént a haverom méretével kapcsolatban. Persze, Neki is pont akkor kellett lebattyognia a lépcsőn, sőt, a mondatainkat elcsípve igen furcsa grimaszba torzult az arca. Nem ittam semmit, mégis, annyira felspannolva éreztem magam, hogy ezen valamiért csak elnevettem magam. Bevallom, kicsit csalódásként ért, mikor leesett, hogy Ő továbbra is utcai ruhájában parádézik. Szívesen megnéztem volna, mit rejt az a cuki, a vékony kis testére tapadó, egyszerű, szürke póló. Egyetlen vigaszom az volt, hogy legalább akkor megcsodálhatja az én habtestem, feltéve, ha érdekli a betegesen fehér bőröm, és a lehető legminimálisabban kidogozott – vagy inkább kidolgozatlan, haha… - izmaim. Szándékosan tartózkodtam a lehető legkevesebbet a vízben, inkább csak a medence szegélyénél ücsörögtem, gondosan kihúzott háttal, kidüllesztett mellkassal, mosolyogva. Ő kényelmesen, napszemüvegben hempergett egy napágyon, mégis reméltem, hogy azért, ha mást nem, legalább véletlenül rám téved majd a tekintete. Persze, a többiek nem bírták elviselni a száraz testem látványát, így rövidesen engem is belerángattak a borzasztóan büdös, klóros folyadékba. Például, a másik nem osztálytárs srác nagyon belejött, és amikor a folyamatos fröcskölésem már nem okozott neki örömöt, amint elfordultam, az első adandó alkalommal derekam köré kulcsolva karjait lenyomott a víz alá. Egy korábbi, nem túl kellemes élmény miatt, meg mondjuk azért, mert nem tudok úszni, elöntött a pánik, és abban a minutumban szívből megutáltam a gyereket, még ha ezzel nem is akart bajt. Rúgkapáltam és dobáltam magam az amúgy is állig érő vízben, aztán egy jól irányzott mozdulattal őt is eltalálhattam, mert óráknak tűnő másodpercek múlva elengedett. Prüszkölve, szemembe lógó, vizes tincsekkel meredtem magam elé, aztán, puszta kedvességből inkább kínosan elnevettem magam, hogy ne érezzen bűntudatot csóró, amiért kis híján kipurcantam miatta. Ezek után hamar meguntam a pancsolást, villámgyorsasággal szedelőzködtem össze, és vonszoltam vissza magam a házunkba. A haverom is követett, igaz, kicsit vonakodva, mert ő számomra érthetetlen okokból élvezte a dolgot. Nem szerettem, hogy ilyen kedves hozzám. Úgy éreztem, visszatartom. Még csak az sem zavarta, hogy meleg vagyok, könyörgöm… Soha egy pillanatra sem rendült meg, vagy hátrált tőlem el, gondolván, hogy netalántán még nála is bepróbálkozom. Nem hitt az ilyen sztereotípiákban, asszem. Később, míg azon agyaltam, milyen indokkal rángassam fel magammal Hozzá, mit sem sejtve, kedvesen felvetette a gondolatot, hogy menjünk már át a két évfolyamtársunkhoz, mert bizonyára kicsit kirekesztve érzik magukat az elég idegen társaságban. Lenyeltem a békát, és helyeslően bólintottam. Így történt, hogy feszengve, de beszélgetést kezdeményeztünk mindkettőjükkel az emeleti szobában. Zavarban voltam? Szörnyen. Megpróbáltam leküzdeni a gátlásaim és tőlem szokatlanmód’ sokat és mindenfélét beszélni. Csipkelődtem Vele jobb híján, ő pedig mosolyogva, a gesztust viszonozva fogadta ezt. Meglepődtem szellemességén, de örültem, amiért olyan srác, aki veszi a lapot és nem sértődik meg az élcelődéseimen, hanem velem együtt szórakozik rajta. A haverja talán kicsit meg is unta, hogy mennyire elvagyunk mi ketten, így vagy a barátomnak magyarázott valamit, vagy csak bele-bele szólogatott a mi szóváltásunkba. Fél óra múlva azonban Őt lehívta az egyik lány, félreérthetetlen szándékokkal, én meg, mivel nem akartam feltűnő, vagy épp kolonc lenni, maradtam, és az osztálytársával kezdtem vitatkozni szörnyen primitív dolgokról, magamban bőgve, amiért én nem vaginával születtem. Vártam, hogy majd visszajön, de persze nem így lett. Honnan is vettem, hogy ő is meleg lenne?
Efféle gondolatokkal, önsajnálat és hosszas kedvetlenség után este tíz körül már letusoltam és ágyba kényszerítettem magam, ignorálva a tényt, hogy ilyenkor általában aludni sem szoktak az emberek. Ám, a takarodó ellenére átsunnyogott egy srác, hogy a haverommal mi is beszállhatnánk a játékba, mert ugye, minél többen vagyunk, annál jobb. Lövésem sem volt, milyen játékról van szó, ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy a meleg víztől bekómáltan, a forróságtól kipirosodott bőrrel, boxerben és idétlen, a vékony alakomat kiemelő, pizsinek szánt atlétában követtem a szomszéd szobába haveromat és a gyereket, mert a konfortérzetem valamiért megszűnt létezni. JungKook megjelenésével azonban rögtön visszatért. A lehető legapróbbra húztam össze magam, mert hirtelen túl feszesnek és kicsinek érzetem minden ruházatomat, a hajamat csúnyának és csapzottnak gondoltam, biztosra vettem, hogy a fogkrém valahol az arcomon kenődve ottmaradt és nem szerettem volna, ha így lát. Persze, egyből kiszúrt, és megjutalmazott a szokásos mosolyával, ami láttán hatalmasat dobbant a szívem, de rögtön meg is állt, amint Ő ahhoz a korábban említett lány osztálytársamhoz simulva huppant le a velem körülbelül szemben lévő ágyra. Szánalmasnak éreztem magam, amiért reménykedni mertem. Amiért túlértékeltem magam, és azt hittem, lehet esélyem. Amiért arra mertem gondolni, hogy esetleg, talán, véletlenül pont én fogom érdekelni, egy tőle picivel idősebb is, vele körülbelül egymagas, hidrogénezett szőke hajú FIÚ. Ezt még én sem gondolhattam komolyan… A sors fintora, hogy még így, estére rúgott még egyet az így is földön csúszó, naiv kis pillangólelkembe. Tudniillik, üvegezni kezdtünk. Annyi a játék lényege, hogy valaki megpörgeti a palackot, és akire mutatni fog annak a szája, attól kérdezhet valamit. Na, felé mutatott. A tipikus sablon kérdés volt, az, ami minden normális kiránduláson elhangzik. „Ha választhatnál innen valakit, akivel járnál, kit választanál?” Persze, nem bírták megállni, hogy ne űzzenek gúnyt az identitásomból, így rögtön a kérdés feltevése után bekiabálta valaki, hogy nyugodtan mondjon engem, akkor nem akaszkodik semmilyen csaj feleslegesen a nyakába. Ezek után várható volt, hogy végül az én nevemet veti oda. A mellette kuksoló lány sipítozva vallon vágta, ami az én szemszögemből inkább csak kellemes cirógatásnak tűnt, aztán gúnyosan összenevetve újra a játéknak szentelték figyelmüket, a következő áldozat után kutatva. Kicsit bántott, mert úgy éreztem, rosszul választottam. Pedig régóta figyeltem, még ha ő annyira nem is, de én elég jól ismertem ahhoz, hogy borzasztóan megkedveljem. Fájt rádöbbenni, hogy ez kicsit sem kölcsönös. Az este további részeire nem emlékszem, hajnali egy körül visszabattyogtunk a saját lakrészünkbe, és további pár órán keresztül zombi-módba kapcsolva hallgattam a körülöttem zajló dolgokat, magamat teljesen kivonva belőlük.

Poén, mert ha Neki nem is, de legalább az osztálytársának feltűnt, hogy gyakran lesek feléjük, és sokat tartózkodom a közelükben, és ha ez nem lenne elég, ő még félre is értette mindezt! Még mielőtt hazaérhettünk volna, gondolta, bepróbálkozik nálam, mert miért ne, és primitív módon, internetes üzenetben írta meg nekem az állítólagos érzelmeit, úgy, hogy közben végig mögöttem csücsült. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de nekem az efféle dolgokról megvan a magam kis nem túl kedves véleménye. Ehhez nem volt már gyomrom, önfeláldozni meg sohasem szerettem, így csak finoman megfogalmaztam neki, hogy én felé nem táplálok romantikus érzelmeket. Igazából még barátit se, mert egyszerűen valamiért irritált a viselkedése, amolyan bőr alá kúszó, ragdós, szennyes jelleme volt, ami úgy tapad az emberre, mint a rágógumi. Én csak békére vágytam. A második napon csendben róttam a szükséges köröket, aztán a buszon, csendesen elmélkedve végigültem az egész utat, mit sem törődve az idő közben kicsit már feloldódott JungKook édes nevetésével, ami a hátam mögül hallatszott. Felsejlett előttem az előző nap, mikor valami véletlen folytán, kaja közben mellém került, és a combjaink olyannyira egymáshoz simultak, hogy a korgó gyomrom ellenére sem tudtam az elém rakott ételre koncentrálni. Szörnyen rosszul esett, mégsem mondtam semmit - még a haveromnak se - a dologról. Szégyelltem magam, amiért már rögtön az elején nem jeleztem, de ennél még jóval kínosabb volt a tény, hogy rajongásom egy hetero srác felé irányul. Undorodtam magamtól, a többiek helyett is.

 - Jeon JungKook! – egy álmos, mély férfihang zavar meg az olvasásban, és egy pillanatra borzasztóan megijedek, hogy le fogok bukni, mégis hangos nyüszögést hallatok, hogy tudassam hollétem – Nem megmondtam, hogy mosogass el magad után? Dolgozom, könyörgöm! Haszontalan, lusta kölyök…

A távolodó orgánum hallatán megkönnyebbülök, és gyorsan, a problémát megelőzve kilépek a számítógépen megnyitott ablakból. Nem akarom, hogy megtudja: beleolvastam a készülő irkálmányába. Többször is elmondta már, hogy meglepetésnek szánja az évfordulónk alkalmából, és, hogy ne rontsam el a kíváncsiságommal az örömét. Bár, mivel a sztori legelejével kezdte, valószínűleg az ócsárlásom is ez után a rész után fog megkezdődni, ami azért valljuk be, számomra biztos rohadtul nem lesz kellemes. Na igen, a kapcsolatunk rögösen indult… Tök jó lesz évfordulós ajándéknak azt olvasni, hogy „Dögölj meg, JungKook!”, meg ilyesmi. De egye fene, tőle még ez is édes. Szinte látom, ahogy összeráncolt homlokkal, felhúzott orral próbál emlékezni, hogyan is kezdődött el minden, és, hogy ezt hogyan is fogalmazza meg normálisan. Soha nem hittem volna, hogy régen így megbántottam. Amúgy is, nem teljesen így voltak a dolgok! Én is jeleztem neki, csak kis buta volt, és nem vette őket fel. Na, majd ezt még átbeszéljük…
 Felpattanok a székéből, amiből a közös lakás ellenére is egyedül csak az ő kellemes, fűszeres illata árad.

 - Túl sok az energiád – mosolygok rá gúnyosan, miközben beérek a konyhába, és lehuppanok az egyik, kihúzva hagyott székre az asztal mellett – Ezek szerint, este nem végeztem jó mu…

 - Jaj, fogd már be! – morran fel kelletlenül, majdhogynem sipítva, kicsit erősen a mosogató mellé vágva egy tányért, ezzel félbeszakítva engem. Biztosra veszem, hogy épp a zoknijáig pirul, habár sajnos háttal áll nekem, mert épp a korábbi rögtönzött vacsim maradékait takarítja. Nos igen, valakinek még ennyi idő után is nehéz benyelni, hogy töretlenül ő a passzív fél, mikor idősebb is a párjánál. Hát, ez van. Mibe fogadunk, hogy valójában élvezi?

Elégedetten, magamban röhögve nézek végig a boxeres-atlétás sziluettjén, és büszkén megállapítom, hogy van, ami nem változik. Én túlnőhetem őt, a hangom a végsőkig mélyülhet, a munkahelyemről kipicsázhatnak, a plafon ránkszakadhat, a világ összedőlhet, de Min YoonGi továbbra sem változtat az alvási szokásain. És Min YoonGi az enyém. Lassan már tíz éve, de még mindig az enyém.

[Azt hiszem, ez volt az utolsó SugaKook OS ebben a témában. Még ha annyira nem is látszik a három között a párhuzam, van egy bizonyos séma, amit követtem :) Picit saját tapasztalatokra épül - bár, őszintén szólva, a másik kettő is - és kivételesen azt hiszem, ez most érződik is rajta. Nem tudom, kiből mit váltottam ki velük, mindenesetre én teljesen pozitívan állok a dolgokhoz, és örülök, hogy belekezdtem ebbe a kis szériámba. A címért bocsánat, eredetileg Kölykök lett volna, de picit erősnek éreztem.:/ A véleményeket továbbra is szívesen olvasom!^^]

Hattyúk (OS)

 - És ez micsoda? – kérdésemre sem pillantott fel, némán folytatta tovább a papírlap hajtogatását.

Néha egészen meguntam. Én tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy meghódítsam JungKook gyakran nem létező szívét, de a hideg elutasítás, amivel illetett, olykor túlzottan is rosszul érintett. Miatta kezdtem abba a hülye kávézóba járni, mert nemi identitásom ide vagy oda, de amióta megláttam, nem tudtam úgy éli, hogy ne lebegett volna az arca a szemem előtt. Egyszerűen annyira szép volt, hogy nem érdekelt fiú, vagy lány, csak arra tudtam gondolni, hogy kell nekem. Hogy az érintésére szívesen kelnék reggelenként, és, hogy boldogan aludnék el a körém fonódó, hófehér karjaival. Fogalmam sem volt róla, milyen ember, így a megismerésekor némileg csalódnom kellett. A küllemével, és a róla alkotott képzeletbeli képemmel ellentétben nem volt se aranyos, se kedves, se olyan, akivel le tudnám élni akár az egész életemet. Olybá tűnt, hogy az édes arc túlságosan is megtévesztette naiv kis lelkemet. Mikor legelőször vettem a bátorságot, hogy odamerészkedjek az asztalához, nagy reményeim voltak. Tudtam, hogy minden nap oda megy reggelente, és négy-öt óta felé kávézni, így én is így tettem. Előre kitaláltam, mit fogok mondani, az összes létező lehetőségre felkészülve. Egyetlen egy maradt ki, amit egyszerűen még csak feltételezni se mertem.

 - Mint már mondtam, nem vagyok meleg, szóval akár le is léphetnél végre.

Pontosan erről van szó. Ki hitte volna, hogy a hőn áhított fiú bunkó, lekezelő viselkedést fog produkálni, mikor végre valahára megunja az ignorálásomat? Legelőször akkorát koppantam, hogy szerintem még ő maga is megsajnált egy pillanatra. Persze, nem adtam fel, mert bármennyire is hihetetlen, még így is, világi parasztként is tetszett. Ideális első szerelem, mi? Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor küldött már el a búsba. Igazából poén, mert mikor rájöttem, hogy tőle nem várhatok normális beszélgetést, teljesen kinyíltam előtte. Bizony, pont én, a folytonosan gyanakvó és aggódó férfi, kiteregettem az igazából egyáltalán nem is olyan piszkos kis szennyesem egy idegennek. Egyszerűen jól esett, hogy nem telepedett rám az a fullasztó köd, amit a rengeteg ki nem mondott szó, elfojtott átkozódás, piszkos titok és benyelt bántalom alkotott, és szépen lassan fojtogatni kezdett.

 - Nem akarok – felfújt arccal felkönyököltem az asztalra, hogy aztán szemügyre vehessem a készülő origamit – Ah, már tudom! Ez valami madár, igaz?

Az akarva-akaratlan megejtett kis fintora láttán felnevettem. Igazából, sosem tudtam megállapítani, mit ábrázol az az izé, amit napi szinten hajtogatott. Értelmét se igen láttam, miért csinál folyton ugyan olyan, csúnya kis valamiket. Nem mintha annyira fennakadtam volna a dolgon, nekem is voltak furcsa hobbijaim, szóval gondoltam, ha élvezi, hát had csinálja. Nekem édesmindegy volt, hogy foglalkozik-e épp valamivel, vagy sem, ha akartam valamit, úgyis elmondtam. Sőt, azt vettem észre, hogy egyre jobban nyitott felém. Egy idő után már néha érdeklődést láttam felcsillanni a szemében, bár előbb tépdelte volna ki szálanként a haját, mintsem, hogy ezt elismerje. Aztán körülbelül egy hónappal később már két pohárral rendelt a fekete nedűből, így mire odaértem, az asztal üresen hagyott felén már ott várt engem is egy fehér bögre. Soha egyetlen egy szót sem ejtett az életéről azon kívül, hogy hogy hívják, nekem ez mégis elég volt. Tulajdonképpen azon kaptam magam, hogy az összes szabadidőmet egy lepukkant kávézónak a teraszán töltöm és beszélek úgy mindenről, ami csak eszembe jut. Az elején csak a kínos csendet akartam megtörni, aztán meg minden jött magától. Tudtam, hogy tőle soha senki nem fog semmit megtudni, így örömmel osztottam meg vele, mennyire gyűlölöm a környezetem, és, hogy milyen szorongásokkal van tele az életem még mindig. Minderre persze csak az volt a reakciója, hogy: „Hisztizz már máshol Suga, nekem dolgom van.” Amint megtanultam értelmezni a minimális megnyilvánulásait is, és olvasni az alig látható jelekből, rájöttem, hogy nem gondolja komolyan. Neki is lehettek problémái, amik bizonyos falakat emeltek köré, de rájöttem, hogy tulajdonképpen a maga nyers, piszkálódós, a kommunikációt szinte teljesen mellőző formájában ő élvezi amúgy a társaságom. Bár egy pillanatra sem hittem el, hogy esetleg viszonozza a gyerekes módon kialakult és egyre erősödő érzelmeim, a remény azért néha fellángolt bennem. Sokszor gondoltam arra, hogy csak áltatja magát, és, hogy végül is a szerelemben nincs akadály, még simán lehet valami köztünk. Magamon igazából nem lepődtem meg, középiskolában a különcködésem egyik legfőbb oka az volt, hogy bizonyos fiúkon túlságosa is sokszor felejtettem ott a tekintetem. JungKook viszont valahogy máshogy fogott meg. Valószínűleg még csak komolyan sem vette az érzéseim, és soha, egyetlen percre sem fordult meg a fejében, hogy kialakuljon esetleg köztünk valami. Olyan szinten vágytam rá, hogy talán még ha undorodó tekintettel illetett volna, akkor se lettem volna képes egyszerűen csak úgy ott hagyni örökre. Ráadásul nem tettem le róla soha, egy pillanatig se. Segíteni akartam neki, mert úgy éreztem, valamiért szüksége van rá. A napjaim és az életem szerves részévé vált, amit igazából úgy konkrétan nem vallottam be neki, mert még én magam sem találtam normálisnak.

Nagyon meglepődtem, mikor kiderült, hogy ilyen sokkal fiatalabb nálam. Mindig úgy tűnt, hogy becsömölt az élettől, és azért zárkózik magába, mert még nem jött eléggé helyre a gyomra ahhoz, hogy benyelje azt a rengeteg hülyeséget, amivel szembe találkozik, de megtudva, hogy mindössze 18 éves, arra jutottam, hogy ez minden bizonnyal téves lehet. Ám hiába faggattam erről, minél többször próbáltam kihúzni belőle valami információmorzsát, annál inkább megtartotta azt magának. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint valami pszichológus, mindig azt lestem, mikor mit mondjak, ami talán feldobja a kedvét. Folyamatosan a viselkedését elemezgettem, hogy kitapasztaljam, miről hall szívesen, mi az, ami esetleg bosszantja, és mi az, amivel egyetért, illetve amit ellenez. Nehéz volt, de élveztem. Habár világ életembe menekültem a kihívások elől, az ő kis rejtélyét jól esett fejtegetni. Mindkettőnk számára nyugtató hatása volt. Igaz, olyakor kicsit meg tudott bántani egy-egy megjegyzése, de mikor egy pillanatra bűnbánóan lekonyult a szája sarka, azon nyomban megbocsájtottam. Kicsit úgy éreztem, néha nem is akarja azokat a dolgokat mondani, amiket. Egyszer zárkózottnak tűnt, másszor meg csak egy világi, elkényeztetett parasztnak. Végső tanácstalanságomban arra is gondoltam, hogy valami betegsége van, és az origami talán egyfajta nyugtató terápia lehet. Picit a fiatalkori, minden elől menekülő, az életet tragédiaként felfogó énemre emlékeztetett. Szerettem volna egyenesen megmondani, hogy a magányosan töltött évek csak elvesztegetett évek az életből, és később meg fogja bánni, hogy így viselkedett, bármi is motiválja erre. Jóval ezután, jobban átgondolva arra jutottam, hogy csak kereste magát. Nem tudta, milyen helyzetben hogy viselkedjen, és az igazi valóját gyakran felváltotta az, amit a külvilág miatt generált. Egy szóval, kamasz volt. Zavarban érezte magát, nem akart energiát fektetni a kapcsolatokba, mert valószínűleg korábban valami trauma, esetleg csalódás érhette. Az ilyesmit mindenki úgy fogja fel, hogy borzalmas nagy tragédia, és hogy pont vele történt meg ez a szerencsétlenség, holott bárkivel előfordulhat, sőt, elő is fordul ilyesmi, csak túlságosan el van foglalva magával ahhoz, hogy erre rájöjjön.

Aznap, mikor elbaszódott úgy minden, valami hülye okból felvetettem ezt. Mondanom sem kell, hogy megsértődött. Akkor hallottam először rendes, összefüggő mondatokban beszélni. Habár ordibált, és azt mondta gyűlöl, valamiért végig az járt a fejembe, hogy milyen szép és dallamos a hangja, mindamellett, hogy még mindig elég vékonyka. Mondhatni kívülről láttam az eseményeket, és csak álltam ott, leforrázva, és hallgattam. Igaza volt. Mégis mit akar egy ilyen idős pasi pont tőle? Miért nem hagyja békén, mikor kéri? Miért nem foglalkozik a saját maga szánalmas kis életével, ahelyett hogy itt sír? Miért nem érti meg, hogy semmi köze nincs egy idegen fiú életéhez? Talán nem kellett volna magamra vennem egy érzelmileg instabil fiú kitörését, mivel korábban sem tettem. Lehet, ő is azt várta, hogy ha lecsillapodnak a kedélyek, minden rendeződni fog. Hogy esetleg bocsánatot kérek, holott neki kéne, mivel én csak az igazságot közöltem vele. De rossz napom volt, az életem aktuálisan romokban hevert, kirúgtak a munkahelyemről, otthon is szarul mentek a dolgaim, erre az egyetlen kis mentsváram, akitől békét vártam bejelentette, hogy kapjammárbe, ki nem állhat, és igazán lekophatnék róla, mert torkig van már az egész nyomulós, idióta, buzi lényemmel. És ezúttal nem heccből, poénból, vagy csak azért, mert nem tud mást mondani válaszul. Vérig akart sérteni, ami tulajdonképpen sikerült is neki. Így én, igazi hisztis dívaként robogtam ki az üzletből – mert ugye, télen franc se fog a teraszon ülni, mikor ígyis lefagy a segge -, hogy aztán dühömet levezethessem bármin, amit csak arra alkalmasnak találok. Igazából, ez már nem következett be. A sors fintora, hogy amikor arra gondoltam: az életemnek valójában tényleg annyi értelme sincs, mint egy darab földnek, és, hogy csak mindenkire ráerőszakolom magam, mondván, hogy az ő érdekében teszem, teljesült a ki nem mondott kívánságom. A csúszós út nem a legmegbízhatóbb dolog, így hiába váltott épp zöldre a lámpa, a fekete kocsi épp telefonáló sofőrje nem tudott időben lefékezni.

Miközben figyeltem, ahogy a vérem valóságos tócsává növi ki magát a földön, azon gondolkodtam, hogy milyen lehet meghalni. Mert, hogy még csak semmit nem is éreztem, az hótziher, mégis biztosra vettem, hogy épp az utolsókat rúgom. Arra gondoltam, hogy rohadt szánalmas egy halál lesz, és, hogy sajnálnám, ha a mi sztorink így végződne. Egyik sablonból fut a másikba. A boldog vég túl tipikus, tehát tragédiának kell lennie, nem? Reméltem, hogy falfehér, rémült arccal a kávézó ajtajában áll, majd sírva rohanni kezd a groteszk pózba facsarodott testem felé, a körém gyűlt embergyűrűn áttörve. Utána rájöttem, hogy csak a képzeletem ilyen élénk és a valóságban sosem történne ilyen. Csak én akartam valamit nagyon, és nem bírtam felfogni, hogy ő ebben egyáltalán nem partner. Akárcsak minden velős, igazi viszonzatlan szerelemben. Annyira röhejes, hogy így ért véget.

-

 - Bácsi! – a gyerekhangra felkapom a fejem, és már épp mosolyogva nyújtanám ki a kerekesszékem kereke mellett lógó karom a felém rohanó, fekete buksis kis lurkó felé, mikor rájövök, hogy azt már soha többé nem fogom tudni mozgásra bírni. Azt hiszem, senkit nem utáltam még úgy, mint ezt az angyali, bájos kölyköt. Tudom, hogy nem helyes ilyet érezni egy alig 6 éves, ártatlan apróság iránt, mégis, akárhányszor csak ránézek azokra az ismerős, gyönyörű vonásokra, mérhetetlen düh és csalódottság uralkodik el rajtam, emlékeztetve arra, hogy mi miatt vagyok most ott, ahol.

 - Mi a baj?

 - Nézd, mit csináltunk apuval! – mosolya kiszélesedik, ahogy satnya, betegesen vékony és fehér, mozdulatlan kezembe adja az apró kis valamit, elővigyázatosan, nehogy kipottyanjon ujjaim közül. A papír láttán hatalmába kerít valamiféle régi, nosztalgikus érzés, ami miatt úgy kezdem gondolni, talán mégis csak jobb lenne, ha meghaltam volna. Nem kellett volna túlbecsülnöm ezt a szerelemnek nevezett, beteges rajongást…

 - Mi ez? – kérdezem, újfent kicsit elkomorodva, mintegy megfeledkezve a tényről, hogy mivel megtűrt személy vagyok a házukban, kötelességem jó pofát vágni mindenhez. Hiszen míg rám van ragasztva a régi, kedves barát címke, a család elfogadja a tényt, hogy gondoskodniuk kell egy idegen, rokkant emberről, mert ő nem tud magáról. Csak én és JungKook vagyunk tisztában az igazsággal. Tehát nekem el kell fogadnom a szégyent, hogy egyetlen igaz szerelmemmel, a feleségével és fiával kell együtt élnem - mert nincs senki másom -, hazudva magamnak és a külvilágnak is. Tűröm, mert erre vállalkoztam azon a napon, mikor hosszú, megfigyeléssel töltött idő után odamentem hozzá és minden bátorságomat összeszedve leültem mellé. Mert ezt jelenti halálosan és örökké szeretni valakit.

 - Hattyú – a felismerés még ennyi idő után is keserűen vág mellbe, mikor kicsit elbizonytalanodva, kétkedő pillantásokkal illetve az origami madarat, hozzáteszi – Apu ezt mondta anyunak, szóval azt hiszem.

Én magam sosem vettem a fáradtságot, hogy utánajárjak valahol. Azt reméltem, egy szép napon a kitartásommal elérem, hogy ő maga mondja el nekem, mi lehet ez. Fáj? Persze. Borzasztóan fáj tudni, hogy a szemem láttára érte el valaki más azt, amiért én az életemet is kész voltam eldobni, ha nem kapom meg. Több, mint tíz évvel ezelőtt bármit megadtam volna, hogy megtudjam, mi lehet ez a kis papírból hajtogatott valami. Talán pontosan tudtam, mi ez, csak jól esett, hogy ennyivel is több a közös témánk. Kérettem magam, vagy nem is igazán tudom ezt minek nevezni. Most, hogy tudom, mégsem érzem magam boldognak, mert már rájöttem arra, amire mások nem. A szerelem ádáz és kegyetlen, ott bánt, ahol tud, csapdába csal, nem enged, míg úgy tetszik neki, és mindezekbe olyan beteges örömét leli, hogy talán jobban jár az ember, ha nagy ívben elkerüli.

[A véleményeket továbbra is szívesen olvasom, bármilyen formában:)]