Lehullófélben (OS)

 Rég volt már, ugye, Luhan? Vicces, valami széppel akartam kezdeni, de valahogy nem megy. Miért van az, hogy az utóbbi időben átélt rengeteg kín beárnyékolja a kismillió gyönyörű, közös emlékünket, és most ha akarnék, se tudnék visszaidézni belőlük? Pedig biztos voltak ilyenek, mert maga az érzés, amit kiváltottak belőlem, még mindig itt van, és jóleső melegséggel tölt el ennyi idő elteltével is. Nem értem, mások szakítás után miért mosolyognak. Megfosztottál a lehetőségtől, hogy megértsem. Ezt szeretted volna? Tudod egyáltalán, milyen önző vagy?

Akárhányszor kész vagyok továbblépni, te felbukkansz és megakadályozod. Kétszer törtél össze, kétszer ejtettél sebet a szívemen és az önbecsülésemen egyaránt. Kétszer hagytál hátra magad mögött szomorúságot és bűntudatot, apróra morzsolva bennem a remény legkisebb szikráit is. Akkor mégis miért kívánom, hogy újra láthassalak? Miért adnám oda pár másodpercért akár a fél karomat is? Miért gondolok görcsösen a bőröd rég elfeledett, talán lágy, édeskés illatára, mikor még csak vissza se tudom pontosan idézni? Miért keresem tudat alatt a boltokban a körtés tusfürdődet és az általad úgy szeretett mézes samponod, hogy ezek után is egyfajta kapaszkodóként érezhesselek magamon? Gyermekké tettél. Reményvesztett, bukott kisfiúnak érzem magam. A többiek próbálnak vigasztalni, pedig nekik is fáj. Ciki, ugye? Én vagyok a legidősebb és mégis az én lelkemet próbálják nyolcan befoltozni. Nálunk én voltam a passzív fél így neked valószínűleg hiába is emlegetem a férfibüszkeségem, de azért elmondom, hogy ez nagyon bántja az egómat. Meglepődtél? Hogy velem együtt is már csak kilencen vagyunk… Szerintem is furcsa belegondolni, hogy rövid idő alatt mennyi minden tönkre mehet. Pedig csak pár éve annak, hogy debütáltunk. Azt hiszem, kezdjük elveszíteni a motivációinkat és előbb vagy utóbb széthullunk. Te is nagyon hiányzol innen. Mindenkinek.

Furcsa érzés, hogy nem érinthetlek meg. Igaz, egy ideje amúgy se tehetném már, mert nem engednéd, de mióta azt a halovány kis reményt is elvetted tőlem, valósággal fizikai fájdalmat érzek, amiért nem vagy mellettem... Tudod, hogy romantikus alkat vagyok. Mindig tagadom, de szeretem a nyálas, sírós filmeket, azt, amikor úgy bókolnak nekem, mintha tényleg valami vérszemet kapott, nyálas, szűz kislány lennék, nem pedig egy érett, húszas éveiben járó férfi. Rájöttél, hogy mennyire érzékeny vagyok. Neked elmondtam a legnagyobb félelmeim és vágyaim, az álmomat, amit kiskorom óta gondosan óvott bölcsőben ringattam, őrizgettem. Vártam a bizonyos nagy szerelemre, így amikor elkezdődött köztünk valami, azt hittem, boldogabb nem is lehetnék. Pedig te csak kihasználtad az adódó lehetőséget, a feldobott magaslabdát, amire veleszületett naivitásom miatt nem is gondoltam, hogy megtennéd. Azt állítottad, szeretsz. Miért nem közölted velem már akkor, hogy el fogsz dobni magadtól, hogy tönkre fogsz tenni, hogy megkínzol és a sárba tiporsz, amint lehetőséged nyílik rá? Felkészültem volna, vagy talán el sem fogadom az állítólagos érzéseid. Túllettünk volna rajta, mondván, hogy csupán piti fellángolás volt az egész.

Persze, már a legelején tudtuk, hogy az, ami köztünk történt a közös zuhanyzásaink során, több volt, mint puszta kémia – részemről legalábbis. Azt állítottuk, testiségekbe menekültünk ahhoz, hogy megőrizzük egy tébolyult világban a józan eszünket. Te voltál az jelzőfényem, amit a viharos életemben hánykolódva a legnagyobb kétségbeesésemben is tudtam követni. Ha elmentél, én, aki mindig is gyengébb voltam nálad lelkileg, hogy fogom kibírni?

Tudod milyen, amikor pillangók repkednek a gyomrodban? Én se. Hasonlatok helyett az első pillanattól kezdve azt mondtam erre a különös, bizsergetésszerű csodára, hogy szerelem. Nem tétováztam, nem gondolkodtam, mert számomra egyértelmű volt. Nem akartam más szavakkal bemocskolni. Most mégis folyamatosan csak utalásokkal, körvonalazva tudom megfesteni az érzelmeim kusza, bonyolult, felismerhetetlenségig torzult képét. Szúr. Érzem, ahogy a szívemre nehezül valami és napról napra egyre mélyebbre ránt a bizonytalanság ingoványában. Újra és újra összetörsz, minden pillanattal rosszabbá téve ezt az egészet. Én nem bírom tovább a fájdalmat. Szánalmas vagyok, amiért ezt teszem, de kérlek, könyörögve kérlek, hagyj továbblépni!  Hagyd, hogy elfeledjelek, hogy énis mosolyogva gondoljak vissza azokra az emlékekre, amiket mostmár fel sem tudok idézni! Soha nem voltál hozzám jó, így könyörgöm, most, egyszer az életbe hagyd, hogy lehulljanak rólam a szerelem tövises láncai!

Nem hibáztattalak azért, amit tettél, de attól még fájt. Tudatlant tettettem azért, hogy elhitessem mindenkivel a boldogságom. Furcsa, mert még az elején, egy idő után úgy éreztem, egyenesen kötelességem szemet hunyni afelett, hogy megcsalsz. Lakatot tettem magamra, betapasztottam a szám, kivágtam a nyelvem és bedugtam a fülem, aztán süketen és némán rájöttem, hogy hiába tettem meg érted, te túl fenséges és nagyravágyó vagy ahhoz, hogy egy szerelmes nyomoréknál leragadj és támogasd. Vadságra volt szükséged és kicsapongásra, amit én nem tudtam megadni, pedig feladtam miattad mindent. A többiek azt mondták, idióta vagyok. Az is voltam. Ki az a huszonéves pasi, aki ilyen naiv álmokat kerget még mindig, azután is, hogy látta és tapasztalta az élet legsötétebb oldalait? Szentül hittem, hogy a kapcsolatunk egészséges és helyrehozható. Hogy, ha elnézem a kilengéseid, akkor minden oké lesz, mert te szeretsz. Hallgattam érted. Fel sem merült bennem, hogy míg én mélységet és tisztaságot látok ebben a szóban, te mindenkinek könnyűszerrel mondogatod, tudva, hogy ezzel megkapod, amit szeretnél. Azt hittem, a te szádból csak és kizárólag engem illet. Már az elején láttam, hogy rossz fiú vagy, de naivan arra gondoltam, hogy meg tudlak javítani. Pont én.

Mindenről te jutsz az eszembe. A magányos, üres dombtetőn látom a sziluettedet, ahogy zsebre dugott kézzel, lazán ácsorogsz és vársz, magam sem tudom, hogy kire. Vajon hányan voltak még rajtam kívül? Furcsa, mostmár nem érzek késztetést, hogy odarohanjak hozzád és átöleljem talán teljesen kihűlt tested, tudva, hogy sebeket fogsz rajtam hagyni. Már nem vagyok annyira nagyon önzetlen, mint régen, mégis szenvedek. Talán, mert a gondolattal se merek eljátszani. Éveken keresztül vártam rád, rengeteg időt áldoztam az életemből egy viszonzatlan szerelemre. Még mindig búcsúzom tőled. Egy hete talán, hogy befejeztem az utazgatás. Tudod milyen az SM, nem volt könnyű elintézni a szabadságot. Rengeteg pénzem ráment, de legalább sok helyre eljutottam. Ellátogattam a színpadokhoz, melyekre tudtam, hogy korábban együtt álltunk fel. Még a legelsőhöz is. Visszapörgettem magamban az emlékeim, láttam a könnyeket, a fájdalmat, a büszkeségtől dagadó arcokat. Láttam, ahogy Kai lábát véresre törte az egy teljes számmal kisebb cipő, de ő töretlenül, mosolyogva táncolta tovább a koreográfiát. Láttam, ahogy a Chanyeolék lopva, félrehúzódva csókot váltanak, mit sem sejtve arról, hogy a jövőben ők is szakítani fognak, ráadásul talán még nálunk is csúnyábban. Ilyen lenne a szerelem valójában, külső szemlélőként figyelve? Bárhogy is nézem, ez csak egy vak, mihaszna dolog. Elfelejtteti veled a tényt, hogy egyszer úgyis mindennek vége. Hamis örömöt és boldogságot plántál az emberbe, megtéveszt mindenkit, hogy később még nagyobb fájdalmat okozzon. Láttam magam mosolyogva, ahogy a tömeget pásztázom. Furcsa volt. Manapság már nem érzem azt a szenvedélyt, vágyat és dact, amiért csinálni akartam ezt az egészet. Fáj, hogy mindenért bocsánatot kell kérnem, hogy menekülnöm kell a világ elől és már nincs, aki lelki támaszt nyújtana ezek mellett. Egyre inkább úgy érzem, hogy soha nem is volt.

Képzeld, téged nem láttalak. Pontosan tudtam, merre keressem vékonyka tested - amivel fogalmam sincs, hogyan bírtál mindig megemelni és fenekembe marva még meg is tartani - mégsem bukkantál fel a gondosan elraktározott emlékképemben. Hiába mentem el mindenhová, ahol együtt voltunk, nyomtalanul eltűntél belőlem. Bármi is törölt így ki az elmémből, gyökerestől tépett ki. Lehet az agyam okosabb, mint én, és automatikusan, védekezésképpen megszabadult tőled, hogy ne szenvedjek még ennél is többet... Ha nem lenne az a rengeteg felvétel, talán még a hangodra sem emlékeznék. Akkor mégis miért maradtál benne a szívemben? Nem azt mondtad mikor elmentél, hogy nem hagysz hátra semmit? Miért teszed ezt?

A szakításunk utáni napon valóságos élőhalottként flangáltam céltalanul a házban. Hányingerem volt pedig a gyomrom korgott az ürességtől, testem pedig ijesztően könnyűnek tűnt. Hosszú ideig úgy éreztem magam, mint amikor nem alszol, csak egy-két órát és az érzékeid olyan szinten eltompulnak, hogy mondhatni kívülről látod magad. Sokat sírtam. Elmondtam mindenkinek, hogy ez csak egy félreértés, én tényleg nem csaltalak meg, mert túlságosan szeretlek ahhoz. Úgy tűnt, hisznek nekem, de a szánakozó tekintetek ellenére senki nem segített tisztázni a dolgokat, hiába rimánkodtam. Minden este más kísért el zuhanyozni és más aludt velem, mert a srácok ügyeltek rá, hogy ne maradjak egyedül és ne csináljak butaságokat. Nem értettem, miért nem hagyják, hogy felhívjalak. Elvették a telefonom meg a laptopom, a sajátjaikat is jó messzire elcipelték a közelemből.

Emlékszel, ugye? Ennek ellenére ostoba módon addig tepertem, mígnem újra találkoztunk. Nem vettem a lapot, miszerint ők nem véletlenül viselkednek így és burkoltan, szavak nélkül óvni próbálnak valamitől. A véletlenre fogtam, habár pontosan tudtad, hogy csak úgy, minden ok nélkül nem kerülhettem el Kínába. Kétségbeesetten, vadul gesztikulálva próbáltam tisztára mosni amúgy teljesen tiszta lényemet előtted, hogy aztán könyörgésemmel visszahozzalak magunk közé. Akkor törtél össze legelőször. Elhúzott szájjal, leplezetlen unottsággal a hangodban, mintha csak egy óvodással beszélnél, fintorogva azt mondtad nekem, hogy túl büszke vagyok, ha azt hiszem, pont miattam léptél ki. Hogy a félreérthető helyzet csak egy kifogás volt, hogy megejtsd a régóta esedékes szakítást, amit gyáva módon nem mertél korábban egyenesen kimondani. Hogy köszönöd szépen az együtt töltött időt, élvezted meg minden, de neked bőven elég volt belőlem. Annál a résznél bukott ki belőlem a torkomat kaparászó, visszatartott sírás, amikor közölted velem így utoljára: mikor azt mondtad, szeretsz, csak a nacimba akartál bejutni és levezetni a stresszt, nem hitted, hogy ezzel egy felesleges, fárasztó kapcsolat koloncát varratod a nyakadba.

Hosszú percekig hallgattam. A keménységed egy pillanatra megingott, észlelve, hogy túlontúl őszinte voltál és már csak úgy, megszokásból kezdted el lágyan cirógatni a hátam. Akkor nagyon reméltem, hogy nem látszik meg rajtam, milyen kevés időm maradt az utóbbi időben a táplálkozásra miattad. Míg azt próbáltam kitalálni, hogyan jussak el hozzád, valahogy az olyan dolgok, mint az evés, jelentéktelennek és haszontalannak tűntek. Elütöttem a kezed. Én töretlenül szerettelek, így adni akartam még egy esélyt. Tényleg hajlandó lettem volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna, így rákérdeztem, hogy találtál-e valaki mást. Félszegen, értetlen arckifejezéssel bólintottál, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Az is volt. Erre csak akkor jöttem rá, amikor még utoljára, csalódottan lehajtottam a fejem és hosszú idő után végül hagytam lehullani szememről a vak szerelmesek átláthatatlan kendőjét. Akkor észrevettem azt az irritálóan piros, irritálóan magas sarkakkal megáldott, irritálóan ronda cipőt, pontosan a te kedvenc, fehér darabod mellé helyezve. Szépen mutattak együtt. Nem szóltam semmit, csak hátat fordítottam és olyan gyorsan távoztam, amilyen hirtelen beállítottam a lakásodba.

A többiek persze mindenről tudtak, csak nem akartak szólni nekem. Sejtették előre, hogy ez lesz, mégis készségesen, zokszó nélkül ápolgatták összetört bensőm. Mi ketten pedig gyerekesek lettünk. Korábbi érett, felnőtt, harmonikus viselkedésünknek nyoma sem volt már és ott támadtuk egymást, ahol tudtuk. Mindig ez történik? Létezik, hogy valaki ilyen szánalmas módon kifordul magából? Nem emlékszem ki kezdte. Titokban randizgattam, próbáltam elterelni a figyelmemet kapcsolatokkal rólad, de sehogy sem ment az, ami neked láthatóan igen. Vajon az a lány volt a cipő tulajdonosa, akivel a közös selcáidat küldözgetted Sehunnak?

Én vetettem véget a hónapokig tartó, marakodó, kellemetlen harcunknak. Rosszul éreztem magam, amiért annyi embert belerángattam már a gyerekes bosszúimba, és, amiért újabb és újabb megszégyenüléseket éltem át miattad. Az új, Lu című számodat hallgatva jöttem rá, milyen szánalmas egy olyan emberrel foglalkozni, aki már rég nem törődik velem. Nevetséges voltam, mi? Persze, tudtam, hogy nekem címezted. Meg akartad mutatni milyen jól megvagy nélkülem, milyen jól szórakozol, mennyivel nyitottabb, szókimondóbb vagy úgy, hogy nem kell foglalkoznod velem és az érzéseimmel. Tudatni akartad, hogy te már nem vagy olyan undorító, irányított marha, mint én; azt mondol és teszel amit csak akarsz. Éreztem, hogy engem akarsz bántani vele, ami tulajdonképpen egészen jól sikerült is. Tudtad, mit tegyél ahhoz, hogy még jobban tönkretegyél, én pedig bolond módjára belementem a játékba. Szórakoztál velem. Mond csak, a barátnőd is részese volt ennek? Elmondtad valaha neki, mit műveltünk mi ketten? Már ha ő legalább az volt, és nem csak egy futó kaland, mint én. Ez talán szánalmas, de titokban mindig a közösségi oldalaidat bámultam és felőled kérdezgettem a többieket, hiába zárkóztál el majdnem mindannyiunktól. Kutattam utánad és távolról figyeltelek, mert nem tudtalak elengedni.

Gyűlöltelek. Legalább is, ezt mondtam másoknak. Minden létező dologgal megátkoztalak, a lehető legrosszabbakat kívántam neked, hogy aztán este sírva imádkozhassak az egészségedért és a boldogságodért. Röhejes, ugye? Mert az igazság az, hogy még mindig szerettelek. Sőt, most is szeretlek. Ilyen érzéseket táplálni olyasvalaki iránt, aki nem érdemli meg... Mégsem tudlak semmiért sem hibáztatni. Talán én vagyok a szánalmas, amiért nem voltam elég jó és elveszítettelek. Mai napig van, hogy egy-egy érdekes momentumot nevetve készülök elújságolni neked, aztán oldalra fordulva kapcsolok csak, hogy már nem vagy mellettem, hogy már nem te vagy az oldalamon lévő, üres szék gazdája és, hogy nem te melegíted békésen szuszogva éjjelente az ágyam, míg zuhanyzom. Ha itt lennél, se tennéd.

Mint egy hülye, arra várok, hogy vissza gyere hozzám, miközben egyre inkább elhalványodsz az emlékeimben. Mardos a bűntudat, hogy nem harcoltam eléggé, hogy hagytalak már az első alkalommal elmenni. Fáj, mert tudom, hogy mostmár még a kis civakodásainkat és dühös, elcsépelt, gyerekekhez illő szóváltásainkat sem ejthetjük meg. Remélem, te boldog vagy. Egész életemben arról álmodoztam, hogy olyan szerelemmel fognak szeretni, amilyennek én téged. Erős, tiszta, hűséges és örök... Vajon te miért nem tudtad ezt becsülni? Tudod, ha átvállalhattam volna a betegséged, ha valaki felajánlotta volna, hogy osztozzak veled a fájdalmadon, önként, szó nélkül mentem volna bele, a történtek után is. De nem tette senki. Odafenn hagyták, hogy másodszorra is összetörd a szívem és úgy halj meg, hogy egy egyszerű bocsánatkérést se tudj megejteni, csak hetekkel később, mikor mindenki számára nyilvánosságra hozták a történteket. És te, még nálam is szánalmasabb módon a barátnődet küldted el, hogy elmondja nekem helyetted utólag; sajnálod. Tudod, milyen érzés volt arra kelni, hogy soha többé?

És végső kétségbeesésemben, hogy lassan, apró darabonként eltűnsz belőlem, egyre inkább reménytelennek találom az életem. Amíg nem volt ez az érzés, amíg nem szerettem, tudtam vidáman, gondtalanul élni. De most, hogy már megtapasztaltam, rájöttem, hogy ez csak és kizárólag hozzád tartozik, csak te tudod kiváltani belőlem, a hiánya pedig fullasztó és kegyetlen. Vagyis, tudtad. Mert már nem vagy itt, hogy a füledbe suttoghassam, mennyire szeretlek. Már nincs még csak lehetőségem se arra, hogy valaha megérinthesselek. Mások feladják a dolgokat, mondván, hogy lehetetlen, én pedig itt vagyok és tehetetlenségemben a tényleges lehetetlenről álmodozom. Most, manapság magamat utálom. Ha nem látlak képeken, elfelejtem az arcod, ha nem hallgatom a hangod újra és újra, ahogy énekelsz, elfelejtem a hangod. A szervezetem kézzel-lábbal menekül, nekem viszont csak te kellesz. Nem emlékszem már a jó, közös élményeinkre és csak a maró, keserű, epés érzés maradt meg bennem, amit magad után hagytál 2014 októberében, és ami azóta is napról napra csak érlelődik, erősödik bennem. De tudod mit? Még így, lehullófélben is szeretlek. 


[Ééés igen, ez AZ a Lehullófélben, amit a Taníts, cicafiú! című kis kétrészes firkálmányomban Tae írt a blogjára. Éltem a szerzői jogommal és néhol picit megmásítottam, de remélem, nem került túl messze az elképzelésektől. > <  Btw de jó is lenne, ha az én Park Jiminem is idetévedne~~ :v *irigy a saját karakterére*]

Taníts, cicafiú! 2 / 2

Lebiggyesztett ajkakkal, bambán bámultam az előttem ülő haveromat, aki könnyes szemmel lassan már két perce az asztalra borulva hisztérikusan röhögött. Azt hiszem, először nem esett le, hogy rajtam.

 - Hoseok! - nyüszítettem fel kétségbeesetten, miközben, könyörgő tekintettel vizslattam a feje búbját, remélve, hogy végre kicsit visszább vesz a pofijából - Csak adj már valami tanácsot baszki!

Továbbra is rázkódó vállal esetlenül köhintett kettőt, majd felegyenesedve oldalvást rám lesett. Már kezdtem megörülni, hogy most akkor végre komolyan vesz, de csalódnom kellett. Ahogy jókedvtől csillogó tekintete találkozott az én segélykérő pillantásommal, újból kibuggyant belőle az irritáló, visításszerű nevetés, és hangos koppanással megint az asztalon kötött ki.

 - Nehm... Én ezt nem bírom... - alig hallottam, mit próbált két levegővétel közt kinyögni, de őszintén szólva, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem is akarom. Igazi menstruáló, hisztis picsaként pattantam fel és rúgtam vékonyka testem nem túl nagy erejével bokán, hogy aztán odavetve egy újabb beszólást, miszerint remélem, hogy a legközelebbi akciójánál letörik a farka és nemzőképtelenné válik, otthagyjam.

Körülbelül tíz másodpercig tartott, míg kiértem abból a hülye, méregdrága kávézóból. Mellékesen megjegyzem, a nagy sietség miatt még a napi koffeinem sem tudtam elfogyasztani, így a rossz hangulatom csak tetőződött. A latte valószínűleg érintetlenül ott fog maradni a kis sarki asztalka szélén, mígnem mindenki számára egyértelművé válik majd, hogy a tulajdonosa bizony nem jön érte vissza... Ezen szent tíz másodperc alatt fel sem merült bennem, hogy hány ember volt fültanúja a hirtelen hangulatváltozásomnak, meg úgy az egész szóváltás utolsó perceinek. Ilyenkor valóságos terminátornak éreztem magam, erősnek és sérthetetlennek, leperegtek rólam a dolgok – egy bizonyos ideig.

Sajnos az agyam gyakran durrant el és ezzel tulajdonképpen annyi a baj, hogy túlontúl hamar normalizálódott. Végül is, csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Épp, hogy átléptem a küszöböt, a dühös kifejezés lelohadt az arcomról és újonnan helyette mérhetetlen szégyent kezdtem érezni a történtek miatt. Most a pincérektől kezdve mindenki idióta nyomoréknak fog gondolni! Pedig én csak egy bíztató megnyilvánulást vártam, hogy semmi gond, Taehyung, te jól csinálod, vagy ilyesmi. Mi van, ha most mindenki rajtam nevet? Mit csinálok, ha találkozok valamelyik vendéggel az utcán? Én nem emlékszem az arcokra, de ők biztos nem felejtették el az enyémet. Nyomorék képem van, könnyű megjegyezni. Olyan simogatni való, azt hiszem. Főleg a nyakhajlatomnál. Nem vagyok egoista, de nyugodt szívvel állítom, hogy még a csajoknak sincs ilyen puha bőrük. Lány testbe kellett volna születnem? Nem is tudom. Akkor mit csinálnék olvasás közben? A lányok egyáltalán hogy verik ki? De izé… Nekik nincs is olyanjuk. Akkor ez hogy van? Nekik az az öröm, ha másoknak csinálják, vagy mi? Ez tök jó dolog, menő lehet ilyen önzetlennek lenni, de kössz, nem. Az önkielégítésből nem engedek.

Hirtelen irányt változtatott gondolataimból egy dallamos, csilingelő hang zavart fel, ami azt jelezte, hogy még valaki elhagyta a kis boltot. A mély, érdes torokköszörülést hallva realizáltam csak – teszemhozzá, meglepetten -, hogy még mindig az ajtó előtt szobrozok. Arrébb oldalazva megigazítottam pink baseball sapkámat, jó erősen a szemembe húzva, azzal a gyerekes gondolattal, hogy így elbújhatok a világ elől. Struccpolitika. Ha én nem látok senkit, mások se engem. Ó, bassza már meg a Föld, amiért nem Tae kompatibilis! Bassza. Meg. Kell a francnak vagina, megyek az ufókhoz, vagy mittudomén! Ők legalább értékelnek.

Szerencse, hogy percek múlva a gondolataim másfelé terelődtek, és újonnan azért átkoztam magam, mert nem tettem valami jobb, ütősebb megjegyzést arra a lófejű, szexista köcsögre, ha már így alakult. Gúnyt űzött belőlem! Az ártatlanságomból! Na, majd megtanulja, kivel van dolga. Nem hiszek ebben a woodoo babás dologba, de azért mindenképpen teszek vele otthon egy próbát. Átszúrom az ágyékát. Jó sokszor. Varrni azt nem nagyon tudok, de ha ráírom szép nagy betűkkel, hogy HOSEOK, akkor csak érezni fogják a szellemek, kit hol kell letámadni feketemágiával.

Mivel tudtam, hogy magasról tesz a nemi identitásomra - mondván, hogy amíg nem mászok rá, addig neki oké, meg amúgy se aggódik, mert ha fizetnék érte, akkor se dugna meg - úgy döntöttem, kiöntöm neki a lelkem. Hatalmas dilemma után invitáltam meg magammal, még hatalmasabb reményekkel. Még a kávéját is én álltam! Na várjunk csak… A köcsögje! Biztos megissza az enyémet is. Amúgy nem értem, mi baja velem, szerintem szexi vagyok a magam módján, csak nehéz erre rájönni. Keresni kell. Nagyon, nagyon kell keresni. Neki túl nagyok az elvárásai. Egyszer lefeküdt egy fiúval csatak részegen, másnap kétségbeesetten mesélte nekem, hogy mikor az aktus felénél egy fokkal józanabban hiába kaparászta a srác lapos mellkasát, elbőgte magát, mert leesett neki, hogy annak ugye nem véletlenül nincs melle. Azóta csak ritkán iszom alkoholt és azt is csak egyedül, biztos, ami biztos...

De ha ez számít, én járnék magammal. Vaj szívem van, és na. Csak, hogy ne legyek egyedül. Tökre poén lenne eldönteni, ki legyen a domináns fél, meg ilyesmi. Sőt, ami azt illeti, Hobival is megpróbálkoznék, ha úgy adódna. Kíváncsiságból. Jézus, de jó combjai vannak! Ránézel, és ilyen instant orgazmus. Gyakran ad ihletet. Szeretem nézni amikor leejti a dolgait és morcosan, lassan lehajol értük. Isteni szerencse, hogy még nálam is ügyetlenebb és ez gyakran fordul elő! Nem viccelek. Kár, hogy egy világi suttyó szegény.

 - Aish! - magamban morgolódva vágtam egy hátraarcot, mikor realizáltam, hogy céltalanul bóklászom az utcákon. Vissza nem akartam menni a kávézóba, gondolván, hogy haverom ismeri a temperamentumom, talán már ő is röhögve továbbállt.

Előjött belőlem a hajdani falusi kölyök, egyfajta pánik lett úrrá rajtam a rengeteg, rohanó ember láttán, akik eddig mondhatni fel sem tűntek. Éhes, rajzó sáskarajra emlékeztetett az egész. Megállás nélkül rótták a köröket, épphogy csak kikerülve engem. Én is ilyen felnőtt leszek?

Úgy döntöttem, inkább hazamegyek és beszélek a problémám forrásával, Park Jiminnel. Hálátlannak tűnhetek, amiért így nevezem őt, mikor korábban még példaképemnek hívtam. Őszintén szólva elég hűséges, ragaszkodó típus vagyok, szóval még mindig annak tekintem, csak van itt egy aprócska kis gebasz. Miért nem említette senki, hogy ennek a srácnak egy darab szégyenérzete nincs? Még egy egészen minimális se! Az ő szavaival élve, a saját anyja szűziesebbnek tűnik nála. Sőt! A poén az, hogy talán az is. Istenbizony még az odavetett kis hangulatjeleiből is úgy süt a szexualitás, hogy én érzem magam kellemetlenül, amiért nekem címezi őket. Főleg, hogy nála mindent, de tényleg mindent a lehető legperverzebb módon kell érteni, mert a napjainak körülbelül kilencven százalékában valami olyanra gondol. A maradék tíz azt az időt foglalja magába, mikor nem álmodik, csak amolyan önkívületi állapotban szunyókál békésen.

Az egész akkor kezdődött, amikor felfedezett, úgymond. A saját kis csoportjába is megosztotta a blogomat, mondván, hogy mindenképpen kövessenek majd az olvasói a jövőben, mert fantasztikus, amit csinálok. Nagyon nagyot túlzott, mégis úgy örültem, hogy azt hittem menten levetem a nem létező bugyimat is, mert időközben tuti, hogy átnedvesedett. Viszont! Azzal nem számoltam, hogy ő nem csak a történeteiben ilyen kis nyitott, úgymond. Az első szóváltásunk során tök random sikeresen felvilágosított a szex legkülönfélébb kellékeiről és eszközeiről, amit egy kellemes, forró délután, a besötétített, kulcsra zárt ajtajú szobámban nagyon szívesen elolvastam volna a drága jobb kezem társaságában, de csakis valami történetbe foglalva. Az, hogy ezt konkrétan nekem mondta, ráadásul még választ is várt rá, kiütött. Mit mondjak? Mi a fészkes fenét mondjak? Hogy kössz, lesz mire verni este? Az a poén, hogy fordított esetbe szerintem ő megtette volna. Még én is, majdnem. Főleg, mikor hangüzenetet küldött. Az a kellően férfias, dallamos hang… Úgy kellett rácsapnom a kezemre, hogy nyugodjon le a kis rohadék. A dugi erkölcsöm valahogy előtérbe került és megvédett, de máskor mi lesz?  Úgy éreztem magam, mint akit épp átcsábítanak a sötét oldalra – sikeresen.

Én viszont, tapasztalatok híján, gátlásokkal tömve megint máshogy álltam a dologhoz. Persze, az, hogy a blogját olvasom, ad egyfajta el nem ismert perverzitást. Hoseok is tudta, miket nézegetek szabadidőmben, de sose mondtuk ki, hogy az én farkam szavakra és sorokra áll, hanem mindig úgy beszéltünk a dologról, mintha csak egy átlagos honlapokat böngészgetnék. Így nem éreztem rosszul magam és szerintem ő se. Megmaradt valami magánszférám, vagy nem is tudom, minek nevezzem. De azzal, hogy Jimin ilyen témákkal dobálózott, felzaklatta a kis hercegnőlelkemet. Nem tettethettem az ártatlant, mert tudta, hogy olvasom, amiket ír. Mégsem tűnt helyénvalónak belemenni egy játékba, ami nekem teljesen ismeretlen terep. Nem Taehyungos. Nem és kész.

Hozzá kell tenni, hogy csak gondolatban voltam ilyen okos. A tény, hogy ilyen domináns és láthatóan jól szórakozik rajtam, minden egyes alkalommal kurvára felizgatott. Miféle ferdehajlamaim vannak titokban nekem? Ennek ellenére, okosan csak odavetettem egy mosolygós szmájlit azt szevasz. Más téren igyekeztem kompenzálni a hiányosságaimat, egy pillanatra se hagytam ellaposodni a beszélgetést, szóval írtam mindent, ami eszembe jutott. Konkrétan, a fél életemet. Zavarban voltam, ami annyira szánalmasan és röhejesen meglátszott, hogy miután jóéjszakát kívánt én pedig leültem visszaolvasni az aznapi szóváltásunk, hajamat tépve küldtem el magam kismilliószor a picsába. Mégis mit tehettem volna? Tele volt az egész elgépelésekkel, érezhetően hol formálisan viselkedtem, hol kötetlenül, magamat pedig olyan szinten érdektelennek találtam, hogy az már fájt. Mindig ez van.

Olyan, mint amikor az ember hirtelen nő és a végtagjaival még olyan nevetségesen csálén jár. Na, nekem az egész lényem ilyen nevetségesen csálé. Azt, hogy zárkózott vagyok, tényleg úgy értem, hogy zárkózott vagyok. Aki pedig nem beszél túl sokat, annak szavai akarata ellenére gyakran túl élesek és furcsák, nem odaillőnek tűnnek, pedig komoly erőfeszítést igényelnek.

A múzsám viszont megtalált. Egy hónap alatt további két kis egyrészes született, ami azért csoda, mert én tényleg egy hetet ülök minimum fölöttük. Mint valami tyúk, baszki. Kicsit nyitottabb lettem a firkálmányaimban, csakhogy ez plusz rásegített a dilemmámra. Milyen már, hogy amit a karaktereim meg mernek tenni, arra én még gondolni se? A szerelemről legalább könnyű beszélni, ha egy olyan ember a mentorod, akinek történetesen Park Jimin a neve. A szavak olvastatják magukat, mert a valós alap könnyen visszaadja a dolgokat. Kár, hogy neki sosem tűnt fel, hogy újonnan róla írok… A kevéske közös élményből meglepően sokat tudtam beleszőni a JongKey párossal írt szösszenetembe, ami elvileg ismét borzasztóan tetszett neki. A SHINee Kibumja a divatszerető mivoltával és kicsit lánykás megnyilvánulásaival valamennyire emlékeztetett magamra, Jonghyun férfias külleme és lágy hangja meg természetesen rá. Nem mintha nem mindenbe magunkat láttam volna…

Apropó, leszedtem a Magamról nevű kis modulomat. Idézetet nem írok bele, mert minek, ha egyszer úgyis netes és bárhol máshol olvasható, más ötletem meg nincs. Hát ember, bocs, hogy nem tudom öt sorban elregélni, ki vagyok! Még én sem tudom… Érdekel egyáltalán valakit? És szégyen, nem szégyen, amúgy se nagyon merem felvállalni magam. Képet meg pláne nem tennék ki. Mi van, ha máshogy képzelnek el? Ha csalódnak bennem? Ha észreveszi egy ismerősöm és jól pofán nevet? Mert addig oké, hogy páran tudnak az identitásomról, de egy meleg fiúkról írt ficikkel teli izéhez mit szólnának? Még Hobi se tud róla. Talán jobb ez így. Egy gyáva ember vagyok és kész, nyílt titok. Talán nekem is rendes, hetero kapcsolatokkal kellene foglalkoznom, azt többen értékelnék. Az a pár nagyon fiatal olvasóm – és itt nem a kor a probléma, csak nem találtam rájuk más, megfelelő megnevezést - is lekopna végre. Értékelem a véleményt, hálás vagyok minden egyes betűért, de valahogy más, szavakban megfogalmazott, kismillió helyen elírt orgazmusát kellemetlen elviolvasni. Vajon hogy keveredtek hozzám? Én egy mélyebb, elgondolkodtató témát próbálok képviselni. Ezek szoktak egyáltalán gondolkodni? Hát francba is. Kim Taehyung, vegyél vissza a pofádból! Ilyen érzés lehet előadónak lenni. Te akarsz közvetíteni a zenéddel, és habár mindenki azt hiszi, tudja, mit, alig vannak páran, akik tényleg átlátják a dolgot. Éljenek a „fanok”. Mindegy.

Otthon egy gyors köszönés után egyből bebaktattam a szobámba. Apámmal régen nagyon jó viszonyt ápoltunk, tipikusan apuci kicsi, babusgatott fia voltam. Aztán ugye, a változás - de cink így beszélni róla - után eléggé megromlott a kapcsolatunk. Makacs vagyok, sok mindenkinek benyelek sok mindent, de tőle valahogy nem megy. Ő úgy bántott, hogy mindent tudott rólam, és tudta, hova üssön ahhoz, hogy fájjon. Azóta ha úgy adódik és meg kell ölelnie, vagy ilyesmi, életem legkellemetlenebb pillanatait élem meg. Általában ilyenkor állok, mint fasz a lakodalomban, ő meg röpke öt másodperc után úgy ugrik el tőlem, mintha minimum leprás lennék. Felesleges erőltetni a gesztusokat...

És a legnagyobb problémámat még el se mondtam Hoseoknak. Jobb is, legalább nem nevet ki. Sajnos Jimin megunta az éjszakába nyúló chatelést és arra hivatkozva, hogy az igazi írói eszmecserét csak szóban lehet megejteni, elkérte a telefonszámom. Gondolom egyértelmű, de azért megemlítem, hogy nem nagyon szoktam senkivel se anyámékon kívül beszélni rajta. Ennek két oka van. Egy, hogy nincs kivel, kettő, hogy gyűlölöm a hangom. Elcsuklik, elhalkul, vagy éppen egyáltalán nem is jön elő, hiába keresem. Egyszerűen nem. Szemkontaktus nélkül én egy nulla vagyok, ilyenkor csak még rosszabb az egész. Éppen ezért nagyon hárítottam, mindenféle röhejes kifogást kitaláltam már, egészen addig, míg szegény meg nem elégelte. Konkréten rámszólt, hogy minek nekem telefon, ha sosem érek rá beszélni. Igazából ez jó kérdés, mert három hónapig spóroltam rá mégis alig használom. Nem a legdrágább, legjobb darab, de ez van. Mögöttem nem állnak zsíros nagyszülők, akik havonta csak úgy hobbiból hozzámvágnak egy marék zöldhasút, hogy na nesze, vegyél cukrot, vagy mittudomén. Á, dehogy. Régebben nem mondom, hogy nem csinálták, de mostanában megrögződésük, hogy hülye kamaszfiúként kotonra meg ilyesmire költeném, szóval szívás. Ez aztán a családi szeretet és az összetartás!

Kedvetlenül benyomtam a gépem és átszivárogtam egy normális, otthoni ruhába, ami egy melegítőből és egy bő, szürke pólóból állt. Baromira jól nézett ki a kis pálcikatestemen, mondhatom. Hazaérve mindig mintha kikapcsoltak volna bennem valamit, az addigi tízesre értékelt külsőm hamar mínuszba hágott. Hihetetlen, hogy a helyes testtartás, a gondosan kiválasztott ruhadarabok meg ilyesmik mennyit dobnak az emberen!

Valahogy nem lepett meg a tőle kapott üzenetem. Éreztem előre, hogy a minap megejtett és engem rendkívül felzaklató, kínos telefonbeszélgetésünk után találkozni akar majd. Lényegtelen, hogy egyikünk se szólalt meg percekig, akkor is csak egy-két szót, á, mit számít az? Neki miért is számítana? Csak az olyanok foglalkoznak az ilyesmivel, mint én. A francba is már magammal! Még az is zavart, hogy ő azokkal az ujjakkal ír nekem, amikkel azt a rengeteg mocskos, sötét ígéretet írja a műveiben. Sőt, ha már itt tartunk, azokkal szokta magának elintézni a… szóval AZT. Tehát, ha továbbvisszük a közvetett csók elméletét, ez most ez közvetett szex?

Rövid gondolkodás után magamra öltve a lehető legmagabiztosabb formámat, válaszoltam.

Park Jimin, 15:32
Héjj, cicafiú!:D Hétvégén ráérek. Nem csinálunk együtt valamit? (A kérdőjel formalitás, semmilyen téren nem fogadok el nemleges választ;) )

Kim Taehyung, 17:12
Csináljunk? 

Kim Taehyung, 17:13
Adnak egy jó filmet a moziban:)

Park Jimin, 17:13
Ha már elmegyek odáig vonattal, ajánlom is, hogy jó legyen…

Kim Taehyung, 17:14
Remélem szereted a romantikát…:p

Park Jimin, 17:15
Uhh, inkább jobban átgondolom a dolgot. Erre alszom egyet, fel kell készülnöm lelkileg.:(

Park Jimin, 17:20
Várjunk

Park Jimin, 17:20
A szex is romantika?

Kim Taehyung, 17:20
…

És így kerültem én egy, még nekem is túl nyálas film vetítésekor a moziba, Jiminnel karöltve. Nem igazán tudok mit mondani a hangulatra. Furcsa volt. A legdrágábbnak tűnő, mai divatnak leginkább megfelelő ruháimat vettem fel – ami nem volt nehéz, tekintve, hogy az utóbbi kritériumnak szinte az összes megfelelt -, ezzel szemben ő csak amolyan laza hanyagsággal sötét, erősen szakadozott farmert és fehér pólót húzott magára. Kicsit cikinek éreztem, amiért én vele ellentétben ennyire kinyaltam magam, és előző este még arckrémekkel és arcpakolással is megspékeltem a dolgot. Talán félreértettem valamit? Még javában utánam kutakodott a tömegben, mikor én már réges-régen kiszúrtam átlagos, mégis rendkívül feltűnő lényét, csak gyalázatos módon féltem megközelíteni. A látvány, ahogy minden lány valamilyen módon reagál a közelségére, enyhén szólva felzaklatott. Csak néztem, ahogy filmes jelenethez illően összesúgnak a háta mögött és mutogatnak rá, ahogy elhalad mellettük. Azt hinné az ember, hogy ez csak marketing fogás, de a saját szememmel láttam basszus! Végül is, a dús, cseresznyepiros ajkak, a hófehér bőr és a gyönyörű, sötéten csillogó, bűnös ígéretekkel teli tekintet túl csábító ahhoz, hogy csak engem fogjon meg. Mert igen, ő velem ellentétben nem az a fajta volt, aki csak a jól beállított képeken nézett ki dögösen. Teljes valója talán még gyönyörűbb is volt.

Végül igazi taktikai dámaként suttyomban felhívtam telefonon és villámgyorsan elhadartam neki, hol keressen, hogy aztán tudva, merről fog közelíteni, hátat fordíthassak neki. Mindenáron el akartam kerülni azt a bizonyos szemezést. Nincs szörnyűbb, amikor még nem vagytok elég közel, így csak esetlenül bámultok hosszasan egymásra, még kínosabbá téve ezzel a helyzetet. Arra szerettem volna kényszeríteni, hogy megszólítson, rámköszönjön, kezdeményezzen, de a dolog rosszul sült el. Úgy döntött nem törődik az ilyesmivel, bizonyára szükségtelennek találta, mert egyszerűen csak hangtalanul és észrevehetetlenül mögém lopódzott, majd lágyan átkarolt hátulról a derekamnál és mellkasához szorította mozdulatlanná dermedt testemet. Csak akkor esett le, hogy elfelejtettem levegőt venni, mikor tüdőm őrült módon kezdett bennem segítségért visítozni, hogy ne kínozzam már tovább. Eleget téve a kérésének egy nagyot szippantottam a levegőből, ami még nagyobb hiba volt, mert így megteltem Jimin egyszerű, férfias és – kövezzetek me, de – izgató illatával. Túl sok inger ért hirtelen.

A perzselően forró, hátulról teljesen hozzám nyomódó test, a nyakamat csiklandozó lélegzet, a hasamnál tartott, összekulcsolt ujjak és a bódító aroma kellemes bizsergést váltott ki belőlem, sajnos a legkülönfélébb helyeken. Nem értettem, mire fel ez a viselkedés, de nem akartam nagyon boncolgatni, csak élvezni szerettem volna egy kicsit a hirtelen jött meghitt hangulatot, ami egy aprócska pillanatra tényleg elfelejtetett velem mindent. Viszont a rengeteg figyelő tekintet hamar elrettentett, így kénytelen voltam paprikapiros fejjel mozdulni valamerre, amit ismeretlen okokból rossz irányba tettem először és véletlenül még jobban hozzápréselődtem. Soha nem voltam az a pirulós fajta, de az egyenesen a fülem mellett megejtett apró, jóleső sóhaj hallatán éreztem, hogy egy fokkal még sötétebb árnyalatot vett fel a képem, így kibontakozva a szorításából eltávolodtam tőle annyira, hogy épp csak kartávolságra legyünk egymástól. Megeresztett egy sejtelmes vigyort.

Jó volt. Jó volt szemtől szembe állni valakivel, akit az életemnél is jobban tiszteltem és jó volt, hogy ez az illető ilyen meleg fogadtatásban részesített engem – amit amúgy nekem kellett volna, tekintve, hogy ő a vendég -. Főleg, hogy soha életembe nem volt hozzám ilyen közel egy ilyen férfi, meg, ha már itt tartunk, annak férfiassága végképp. Talán nem helyes a legelső találkozásnál ilyesmire gondolni, de könyörgöm. Én ismertem a legsötétebb és legperverzebb gondolatait is, szóval nem tudtam csak úgy elnézni a tény felett, hogy konkrétan még a szívverését is tökéletesen éreztem, pedig picit alacsonyabb is nálam! Csak zavart rohadtul, hogy mindez egy pályaudvar kellős közepén történt, rengeteg titkos és nyíltan minket bámuló emberrel körülvéve. Egyetlen örömöm az maradt, hogy a vérem a fejembe szállt, nem pedig máshova. Amilye kis izé vagyok, csoda, hogy nem sültem el pusztán az érintésétől.

Utána gyorsabban mentek a dolgok. A filmig még volt háromnegyed óra, korábban meg nem akartunk menni, így beugrottunk fagyizni egyet. Szörnyű volt… Imádom a fagyit, főleg a karamellásat, de amikor valaki tátott szájjal, végig árgus szemekkel nézi, ahogy bizonyos személyek miatt diszkréten, épphogy csak kidugom a nyelvem, az egy pöppet zavarba tud hozni. Mert ezt tette. A legapróbb rezdülésem is követte, gondosan elraktározva magában a lényemet. Én pedig szinte éreztem, mikre gondol közben, mert pontosan az arcára volt írva az éhség - más értelemben. De még csak most találkoztunk először! A jeges finomság felénél kapcsoltam, hogy valószínűleg nem véletlenül kívánta meg pont ezt az édességet. Ő ahhoz túl ravasz. Annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, merre vagyok fejjel. Egy darabig igyekeztem én is hasonlóan intenzív tekintettel bámulni őt, de hamar rájöttem, hogy ettől csak még rosszabb lesz a helyzetem. Kínomban feltámadt a fanboy énem, így kihasználva azt, hogy társaságom érdeklődési köre végre hasonló, beszélni kezdtem. Ő pedig vevő volt rá, figyelmesen hallgatott, bele-bele szólt, olykor még helyeselt is. Annyira jó érzés volt, hogy nem kellett visszafogni magam! Bár még mindig nem értem, hogy lehet Chen a kedvenc tagja, mikor mindig Luhant nyomatja. Rövidesen a blogom is szóba került, ekkor – legnagyobb döbbenetemre – átvette tőlem a szót. Valamiért a JongKey párosítást nagyon dicsérte, azt mondta, teljesen át tudja érezni a helyzetet, és úgy zseniális az egész, ahogy van. Én csak zoknimig pirulva hallgattam.

A mozit majdnem lekéstük. Láthatóan elszámoltuk magunkat, mert utolsók közt vásároltuk meg a jegyünket, ami igencsak hátra szólt. Én viszont örültem, hogy legalább van helyünk, annak meg pláne, hogy maga a film még nem kezdődött el. Egyikőnk se lepődött meg, hogy mögénk már nem került senki, az emberek többsége, beleértve engem is, jobban kedveli a középső sorokat. Mégis, töretlen jókedvvel vetődtem be a székembe, magunk közé téve a kólát, vigyorogva tekintve a hatalmas, már a reklámokat játszó vászonra. Miután közöltem, hogy keveset szoktam inni, moziban meg még annyit se, megállapodtunk, hogy egyet veszünk és osztozunk rajta. Jimin keresztbe tett karokkal ült a jobb oldalamon, bizalmatlan pillantásokkal illetve a sötét termet. Nem feszengtem mellette, de furcsán éreztem magam. Miért foglalkozik velem? Ha nem én írom a történetet, hanem a sajátom zajlik, akkor nem tudom irányítani a szálakat. Nincsenek tapasztalataim, fogalmam sincs, mi lesz, mi szokott történni egy randin. Randi ez egyáltalán? Talán ő nem úgy tekint rám, mint én rá… Várjunk csak, akkor én mégis hogy tekintek rá? Alkalmas lennék egy kapcsolatra, mikor a figyelő szemek olykor akaratom ellenére is felzaklatnak? Alapjáraton leszarnám, de ha vele vagyok, nem megy. Meg akarok felelni, azt szeretném, hogy senki ne tartsa furcsának, ha megöleljük egymást. Meg merem én egyáltalán ölelni? Ha hozzámér, konkréten elfolyok…

Óvatosan, a szemem sarkából rápillantottam. Hiba volt. Engem nézett, erotikusan – túl sokat olvastam, jesszus – rágcsálva alsó ajkát, láthatóan nagyon gondolkodva valamin.

 - Taehyung… - basszus, máris? Készen állok én erre? – Szerinted mennyire nézhet ki furcsán, hogy két pasi beül egy ilyen filmre?

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, hátravágódtam ültömben, egy pillanatra behunyva a szemem. Elgondolkodtam a szavain.

 - Semennyire. Mi csak ihletet gyűjtünk – nyomatékosításul a vászonra szegeztem tekintetem és magabiztosan bólintottam egyet. Így van. Mi csak megnézünk egy filmet. Mit várok?

Amúgy is, talán a férfibüszkeségének nem esne jól, ha kimondanám az igazságot.

 - Taehyung…

 - Mi van már? – esdeklő szavait hallva ismét rápillantottam, kényszeredetten elszakítva tekintetem a közben lassan elinduló animációról, majd a kora délután történteket idézve kővé dermedten bámultam a tőlem pár centire levő, a sötétben alig-alig látszó arcra.

Szemei valósággal ragyogtak, ajkait elnyitva bámult rám, de nem tett semmit. Csak nézett, majd lejjebb sandított, egyenesen a számra. Nagyon szerettem volna, ha akkor, ott ezt az apró gesztust nem veszem észre, de mivel nem így történt, kénytelen voltam nagyot nyelve kényszeríteni magam, hogy ne pánikoljak be és ne forduljak el a lehető leggyorsabban.

 - Mi van akkor, ha találtam egy jobb lehetőséget az ihletgyűjtésre? – és kész, végem, ahogy azt a tíz centit szinte teljesen lecsökkentette a vérem őrült száguldásba kezdett, a fejem pedig sehogy sem akarta abbahagyni azt az idegesítő zsongást.

Gyomrom ököl méretűre zsugorodott, valamiért biztosra vettem, hogy elrontottam, mert egyfajta különös, bizsergésszerű valamit kezdtem érezni benne. Te. Jó. Ég. Ez most megcsókol? Komolyan, komolyan megcsókol? De én még sosem csókolóztam. Tényleg úgy kell, ahogy mindenki leírja? Mozgatni is kell? Hogy? Mi van, ha összekoccan a fogunk, vagy ha véletlenül ráharapok? Amúgy is midig rágcsálok valamit, mi lesz, ha ő lesz az új áldozatom? Ezt nem szabad, a végén még kiábrándul belőlem! Csak át kell vészelnem valahogy, otthon meg majd jó alaposan utánaolvasok, hogyan kell ezt az egészet lépésről lépésre. Csak leírják valahol…

 - Izé, Jimin, nekem nincs ebben tapasztalatom, nem lehetne, hogy… - türelmesen várta, mit szeretnék, ám mikor felfogta, hogy mit akarok kihozni ebből, inkább mégis félbeszakított, nem meglepő módon, a szájával.

Soha nem értettem, mi a jó ebben. Az ember úgy születik, hogy az ajkai összeérnek, mégsem alél el saját magától. Akkor miért élvezik, ha egy másik személy érinti össze párnáit az övékkel? Mi ebben a jó? A bőr az bőr és kész. Aztán hirtelen mindent megértettem. Ahogy az a puha, érintésért könyörgő kis része hozzám nyomódott, testem örömittasan felsírt a szívem pedig megszűnt dobogni. Aztán mozogni kezdett. Rezzenéstelenül tűrtem az édes, becézgető, simogatásszerű kényeztetést, szinte elolvadva a termetéhez képest vaskos, erős karjaiban. Hé, mikor kerültek ezek egyáltalán körém? Le sem esett, hogy nekem is kéne tennem valamit, míg halkan kuncogva el nem húzódott. Először értetlenül, már-már felháborodva mustráltam arcát, majd észlelve a hibámat elvörösödve leszegtem fejemet, hogy elrejtsem zavaromat. Pontosan ettől féltem!

- Hát – nem is csináltunk semmi különöset, akkor mégis mitől ilyen mély és rekedt a hangja? -, tényleg nincs.

Felhergeltem magam a nevetésén és a tényen, hogy elismeri állításom. Azt kellett volna mondania, hogy nem volt olyan rossz, nem? Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy nekem is mozognom kéne? Aish! Saját magamon felbátorodva, dacosan ismét felszegett állal egyenesen belebámultam a mosolytól félhold alakúvá vált, sötét szemekbe. Hogy lehet a sötétbarna ilyen gyönyörű? Rühellem pedig ezt a színt. Normális ez?

 - Akkor taníts! – vigyora félelmetes gyorsasággal változott vissza egy ragadozó diadalomittas, sejtelmes somolygásává, íriszei pajkos csillogása pedig figyelmeztető villanássá vált, de valamiért már nem riadtam vissza, sőt, én hajoltam közelebb hozzá – Taníts, cicafiú!

És igazam volt, rengeteg ihletet szereztünk onnantól kezdve mi együtt… 


[Ha tetszett, kérlek, valamilyen formában jelezd nekem!:) Kicsit meglepődtem, mert az első fele az eddigi legnagyobb megtekintésszámomnak a háromszorosát produkálta, de nagyon hálás vagyok érte és a rengeteg véleményért is! Taehyung karakterét nagyon megszerettem. Gondolkodom egy bónusz részen, hogy perverz-Jimin szemszögéből is kicsit jobban értelmet nyerjenek a dolgok. Érdekelne valakit?^^

Köszönöm, hogy elolvastad!💚]

Taníts, cicafiú! 1 / 2

- Yah! - miért is lenne bárki számára meglepő a rengeteg faszságom után, hogy egy számítógéppel kiabálok?

Mérgesen, felfújt arccal bámultam a soraimat, mintha ők tehetnének arról, hogy rengeteg átolvasás után sem vettem már észre a hibásan írt szavakat. Addig oké, hogy a legtöbb elgépelésem pofás kis piros vonalkával aláhúzta a gép, de azokkal a mondatelemekkel, amik amúgy habár marhára nem illettek a szövegkörnyezetbe, de értelmesek voltak, se a program, se én nem tudtam mit kezdeni. Ugye, suli után lefáradt aggyal, már erősen jojózó szemekkel, tudva, hogy mikor mit akartam kifejezni, automatikusan átsiklottam az ilyenek felett. Hh. Kegyetlen. Főleg, hogy már második napja áldoztam rá az egész délutánom a javítgatásra...

Magam sem tudom pontosan, hogy valami jó kis figyelemelvonó anime, film, vagy sorozat után kutatva végül mégis hogy kötöttem ki a kedvenc blogomnál, de az új, friss bejegyzést látva, hűséges olvasóként magamban elmormoltam egy imát, amiért ilyen kiváló megérzésekkel és időérzékkel látott el az ég, ha már ugye, mással nem. Bizony, Kim Taehyung potenciálisan veszélyes önmagára és a környezetére, ügyetlen, felelőtlen, feledékeny, könnyen befolyásolható és elbizonytalanítható, néha zavarba jön mindentől és mindenkitől, amivel csak annyi a baj, hogy másszor, mikor nem kéne, igazi véreskezű katonaként veti magát a legnagyobb zűrzavar kellős közepébe. Az irodalmon kívül mindenhez röhejesen sötét, pesszimista létére az emberek minden rossz cselekedetét képes valami nyomós indokkal kimagyarázni magában és hiába ért elég sok dologhoz, egyikben sem jeleskedik igazán. Ezenkívül folyton szorong, elmélkedik, magában motyog, nyamnyog, fészkelődik és nyüszög - ezzel másokat meggátolva mindennemű élettevékenységben -, fejben pedig kismilliószor eltervezi akár a leglehetetlenebb dolgokat is, amiket végül gyáván mégsem tesz meg, bármennyire is hangoztak szuperül a kis buksijában. Ja, és még pluszba csatak meleg is, bár ezt inkább nem reklámozza.

Szóval, mivel több negatív dolgot most hirtelen nem tudok felsorolni, azt hiszem, körülbelül ezek miatt sikerült elérni, hogy a korábbi, saját kis körében mondhatni már celebnek számító kissrác egy antiszoc, összvissz két baráttal rendelkező, tizenhét évesen is töretlenül szűz, minden lehetséges téren tapasztalatlan, még célok, illetve álmok nélküli, a sulimentes napokon igazi vakondként a besötétített szobájában kuksoló, játékmániás, anime-, illetve sorozatfüggő naplopóvá cseperedjen. De legalább az ösztöneim jól szuperálnak. Azt, hogy születésem óta kis egyszálbél vagyok, nem merem pozitívumnak tartani, mert ugye az embernek mindig az nem tetszik, ami neki van, tehát szerintem rohadt csúnya a full lapos has. Mármint csajoknál nem tudom, hogy van ez, ők biztos besértődnének ezen, de srácoknál asszem igen. Ha lesz egy pasim, én azért remélem, hogy picit izmos lesz, mert ha már nekem nincsenek kockáim, jó lenne, ha neki lenne és tudnék mit tapogatni. Hm. Meg amúgy is, inkább legyen valaki pár kilóval több, mint egy kis gizda, jellemtelen akármi. Mert bizony, hogy még az - egyébként lányok által megirigyelendő módon pehely- és szőrszálmentes - pocakom is olyan jellemtelenül néz ki a mai napig a maga tök átlagos és normális módján, hogy kénytelen lettem ezt a részem is megutálni. Valószínűleg az efféle gondolataim miatt kezdtek el Aliennek hívni.

Sóhajtva kattintottam a bejegyzés címére, és már éppen vetettem volna magam bele a bárányfelhőszín' betűk és sorok bárgyú, kellemes világába, mikor szemeim megakadtam a lap tetején lévő kis összegzésen. Sokaknál láttam ilyet, bár engem mindig kifejezetten idegesített, hogy a történet elé rakták. Útban volt, vagy nem tudom, és... Na ne már, bassza meg! Megütközve, tipikus, rám jellemző leejtett állal, bamba, hitetlen arckifejezéssel bámultam az én alig tíz perce befejezett egyrészesem tartalmával mintegy teljesen megegyező kis leírást. És persze, hogy a lassan már példaképnek avanzsált író is a XiuHan párosítás mellett döntött, tudatlanul is gúnyt űzve a napokig tartó dilemmámból! Pedig én annyira igyekeztem kivételesen valami egyedit és utánozhatatlant összehozni, amivel berobbanhatok az írok pici kis világába! Igaz, lövésem se volt arról, hogy például mi az a fluff, meg a többi, gyakran emlegetett furcsa, idegen szó, én csak írtam, ami eszembe jutott, mert ezt szórakoztatónak találtam. Nem tetszettek ezek a besorolásos dolgok, annak a híve voltam, hogy egy történetet mindenki úgy lát, ahogy a lelki világa engedi. Ezért akartam csinálni az egészet. Ez tetszett és vonzott az egész blogolás világában.

A szereplőknél az ugye nekem egyértelmű volt, hogy a kedvenc bandámból - ami természetesen az Exo - lesznek ketten kiragadva, de, hogy pontosan kik, azt nagyon meggondoltam. Xiumint meglepően hamar kiválasztottam, pusztán abból a gyermeteg okból, mert szeretem. Habár a személyisége volt az, ami miatt azt mondtam, hogy én tényleg, nagyon imádom ezt az embert, ódákat tudtam volna zengeni a teste minden egyes, a kamera által már az elmúlt években megmutatott porcikájáról. Imádtam a karakteres, pufi, hörcsögszerű arcát, a hangját, a szemeit, és ami azt illeti, ha már itt tartunk, igazából az ideálomat is valahogy hozzá tudtam volna hasonlítani. A mai napig ő az én legkedvencebb biasom. Amúgy ezt a szót marhára nem csipázom, valahogy mindig a tudatlan, nyáladzó kiscsajokat juttatja eszembe, akik talán még a tagok neveivel sincsenek tisztában. Ó, hányszor láttam már egy-egy neten megosztott Xiumin imádó képecskénél, hogy mikor valaki más is rákezdett az istenítésre hozzászólásban, hogy omomomo de szexi is a Baozi, a kép kirakója megkérdezte: "Oké, de ki az a Baozi? xD"! Én is voltam kis kezdő rajongó, de hogy én sosem reklámoztam a tudatlanságom, az hótziher. Néha komolyan kiábrándultam a fandomból.

Csak az rettentett el kissé, hogy a drága pofijával ellentétben egyáltalán nem tűnt uke - hál'istennek ezt a kifejezést a kismillió yaoi mangából már sikeresen megtanultam - alkatnak, én márpedig mindenáron azt szerettem volna, hogy ő legyen a kialakuló kapcsolatban a hozzám hasonlóan félénk, visszahúzódó, és persze passzív fél, már ha lehet így nevezni azt a bizonyos pozíciót. Saját magam is mindig ilyen szerepbe képzeltem, így könnyű volt eldönteni, hogy milyen szavakkal merjek dobálózni, mik azok, amiket egy másik meleg srác elolvasva nem érezné magát megszégyenülve, vagy ilyesmi. Persze, elképzelhető, hogy én vagyok a föld egyetlen élő olyan homoszexuális egyede, aki nem sértődik meg minden apró megjegyzésen, a beceneveken, meg hasonlókon, amik többnyire amúgy a beszélő tudatlansága miatt hangzanak csak el. Nekem ez így teljesen elfogadhatónak tűnt. Az emberek ugyan úgy képesek utálni egymást például bőrszín, vagy csak a zenei ízlés miatt, szóval miért emelném külön ki magamat, hogy hjaj, milyen sanyarú is a sorsom? Ilyen az élet. Nem haragudtam azokra, akik fintorogva vizslattak a szemük sarkából, vagy nyíltan köptek rám pusztán azért, mert engem soha életemben nem hozott lázba egyetlen egy női megnyilvánulás vagy domborulat sem. Pedig teszemhozzá, próbáltam én.

A családom átlagosnak nevelt, szokásosmód' a számba rágták, hogy ami más, azt utálni, de mindenekelőtt kerülni kell. A nekik természetesnek tűnő gondolatok miatt, amikek belémplántáltak, szörnyen nehéz volt elfogadnom, amikor rádöbbentem arra, hogy engem csak és kizárólag a férfiak vonzanak. Több helyen is utána olvastam, nagyon mély sebeket is ejthetett volna lelkemen a szűklátókörűségük. Tök szerencse, hogy én olyan vagyok, amilyen, és magasról teszek már az ilyesmire. Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy megbámultam egy-egy pőrén hagyott testrészt a gyanútlan osztálytársaimon! Még, hogy nem jó melegnek lenni! A tesiórák utáni öltözőben töltött percek az egész életem fénypontjai. Végül is, míg mások fizetnek azért, hogy meztelen embereket bámulhassanak, én teljesen ingyen nézhetem az izmos és kevésbé izmos, izzadtságtól csillogó, egy szál bokszerben parádézó testeket...

Talán a legszörnyűbb az egészben az volt, amikor végre leesett a szitu. El kellett fogadnom az újdonsült felfedezésem, ami egy köztudottan melegellenes országban, köztudottan melegellenes szülőkkel és köztudottan melegellenes barátokkal rohadt nehezen ment.

Tehát, Luhant választottam Xiumin mellé, mint másik főszereplő, ezáltal arra kényszerülve, hogy mégiscsak az imádott hörim legyen a domináns fél. Arra gondoltam, hogy a kis Bambi kilépése megfelelő lesz egy drámai OS alapnak, meg, hogy a már a múltban is egyre inkább háttérbe szoruló páros méginkább eltűnt a süllyesztőbe, így itt a lehetőség picit újra a felszínre hozni. Már régi, behegesedett seb volt ugyan a távozásával keletkező kis rés a gondosan és tudatosan ápolt fanboy lelkemen, mégis szörnyen fájt újra a múltban vájkálni és feszegetni a témát. Tudtam, hogy azon a bizonyos estén rengeteg döbbent, hitetlen szempár meredt monitorja, vagy épp telefonja kijelzőjére, ami mondhatni erőt adott, és a saját tapasztalataimat, szívfájdalmaimat mondattam ki többünk nevében is Xiumin kis cseresznyeajkaival. Amúgy tök fura így beszélni egy idősebb pasiról, de őszintén? Rohadt jó érzés! Mocskosnak érzem magam. Mocskos, mocskos kis Tae, hjajj... 

Megdöbbentem, hogy valaki bizonyára hasonló gondolatok végett szintén a XiuHan páros mellett döntött szintén ugyanazon témában. Hajamba túrva fogtam végül bele az olvasásba, eldöntve, hogy márpedig én ha törik, ha szakad, publikálni fogom valahol a kis szösszenetemet, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó többé eldobni és valahová száműzni az írói ambícióimat azért, mert egy lehangoló és visszahúzó személyiség vagyok, és ezt leginkább saját magamon kamatoztatom. Biztos rengeteg hasonló fici van már a világon, szóval édesmindegy, hogy nálunk ebből egy lesz, vagy kettő.
Éveken keresztül megtettem. Kerestem magamnak a megfelelő hobbit, valahogy mégis az írásnál kötöttem ki. A tölteléktevékenységek, mint a kockulás, egy idő után már nem szórakoztattak úgy, mint a gondolataim lerögzítése. Főleg, hogy magamban mindig meséltem, sztorikat találgattam ki, párbeszédeket alakítgattam, ráadásul úgy, hogy még a szóismétlésekre is figyeltem. Rengeteg bloggal és firkálmánnyal a hátam mögött ennek ellenére elmondhattam magamról, hogy még soha, egyetlen egy véleményt se kaptam senkitől, hogy mégis mi az, amit rosszul csinálok. A barátaimmal nem oszthattam meg ezt a problémámat, mert tőlük hiába vártam volna segítséget, valószínűleg már a mondatvégi írásjelek is gondot okoztak volna nekik, nemhogy egy egész kis történet figyelmes átolvasása és javítása. Ez kivétel nélkül mindig a kedvemet szegte, bármennyire is nem akartam. Akaratom ellenére is kerestem azokat a témákat, amiket többen szeretnek, meg ilyesmi, de nem voltam hajlandó félredobni a stílusomat. Gondolok itt arra, hogy az intimitást mellőztem - ami ugye, rengeteg nagyon-nagyon fiatal rajongó érdeklődését felkeltette volna, sajnos - és a párbeszédeket is kerültem. Én az elmélkedős részeket szerettem, a hosszan leírt és kifejtett magyarázatokat a dolgok sokat feszegetett miértjéről. A gondolatokat.

Ám ezúttal nem vágtam nagy fába a fejszémet; egy egyszerű, párezer szavas kis sztorival úgy éreztem, még elboldogulok. Azért írtam, mert le akartam írni, mert meg akartam mutatni másoknak, hogy mi zajlott és zajlik bennem, és, hogy milyen szar is most ez az egész. Azt akartam, hogy valaki észrevegyen, egy olyan személy, akinek végre az érdeklődési körei is egyeznek az enyémmel, és azt mondja, hogy "Na, ez igen!', vagy hasonló. Szóval ja, tipikusan a kezdő írók gyermeteg álmai tartották bennem a lelket. Lehet röhejes, szánalmas motiváció, visszagondolva, már én is annak tartom, hogy saját magam szórakoztatása a háttérbe szorult egy ilyen szép és maradandó tevékenységnél.

Hirtelen eszembe jutott, hogy miért is kerültem az oldalra, így miután háromszor is végigdörzsöltem arcom hosszú, csontos ujjaimmal, pillanatnyi megnyugvást remélve, végre olvasni is elkezdtem. Hamar belelendültem, faltam a sorokat, az oldalt levő, halványszürke kis csúszka vészesen gyorsan haladt lefelé, amit észlelve úgy döntöttem, lassabbra fogom a tempót és ízlelgetem a látottakat. A stílus annyira megfogott, hogy úgy éreztem magam, mintha az író tényleg ott csücsülne előttem, és ő maga mesélné el nekem elsőkézből a dolgokat. Én is ilyen akartam lenni. Élvezhető. 

Fel sem tűnt, hogy kezem szépen önálló életre kelt, az meg végképp nem, hogy a pornófilmbe illően kifejtett, lassan, finom érintésekből kibontakozó szexjelenet odalenn is megtette kellő hatását. A zoknimig pirulva, sebes és cserepes, dús alsó ajkamat harapdálva egy pillanatra felötlött bennem, hogy milyen szép is, ha valaki le meri írni a piszkos gondolatait, amit én tapasztalatlanságomra és szemérmességemre hivatkozva mindig szánt szándékkal kerültem. A szereplőkkel együtt nyögtem és sóhajtoztam, ujjaimmal az immár nadrágtól és alsótól megszabadított tagomat dögönyözve, újra és újra visszagondolva azokra az intim dolgokra, amikhez hasonlókat magamon kívül még senkivel nem volt szerencsém átélni, a rengeteg olvasás után mégis kívülről fújtam már. A szavak elfogytak, én pedig egyre hangosabban hörögve és magamat meghazudtolhatatlan módon fel-fel visítva próbáltam kitalálni elködösült aggyal, hogy a sztori, vagy az oldalt, a "Magamról" címmel és JiminDaddy alcímmel ellátott fülecske alatt megbúvó, egy meglepően szép, hófehér bőrű és húsos, csillogó, rózsaszín ajkú, de mindenekelőtt gyönyörű és észvesztően szexi pasi miatt élvezek-e majd el végül. Miközben csillagok robbantak a szemem előtt és szivárványszínű pillangók repkedtek a szorosan lehunyt pilláim mögött, fehér pettyekkel gazdagodott pólómba dörgöltem remegő kezeim, majd ügyetlenkedve beletúrtam csapzott, homlokomra tapadó tincseimbe. Arra jutottam, hogy nemigen létezik már ennél is szánalmasabb állapot, de legalább nem mindenki mondhatja el magáról, hogy apró, idegen pasikat ábrázoló képekre és szintén fiú idolokkal megfogalmazott szövegre veri ki, ráadásul úgy, hogy ezt maximálisan, szégyentelenül élvezi. Szinte láttam magam kívülről; ahogy lassan emelkedő és süllyedő mellkassal, izzadtan, lelapult hajjal, az élvezettől a szám sarkából lassan államra, majd nyakamra csordogáló nyállal az arcomon, széttett lábakkal, ügyetlenségemből kifolyólag ragacsos ujjaimmal millió helyen magamra mázolt és lassan száradásnak induló ondóval terpeszkedek drága székemben, amiben véleményem szerint a legkényelmesebben lehet elvetemült játék- és sorozatmaratonokat lenyomatni. Undorodtam.

Érthető, hogy ezek után már mégsem volt kedvem mégegyszer leülni és átolvasni a saját kis firkámat, amivel kapcsolatban eltűnt az az elégedett érzés és szégyen lépett a helyébe, mert újonnan már gyerekesnek és idétlennek tűnt számomra. Pedig így utólag merem állítani, hogy annyira nem is volt az, csak egy kis bétázásra szorult, amiről ugye akkor még azt se tudtam, hogy létezik, nemhogy, még megkérjek rá valakit. Kívülről fújtam a nevesebb, meg kevésbé neves, de tehetséges írókat, illetve azoknak blogjait, egy-két emberke kivételével szinte mindegyikre fel is néztem. Fél életüket akarva-akaratlan is megismertem, mégis idegennek tűntek a közösségi oldalakon, akárhányszor beléjük futottam. Nem mertem hozzászólni a dolgokhoz, hiába voltam rengeteg privát rajongói csoport tagja. Úgy éreztem, senki nem lenne kíváncsi a véleményemre, és, hogy túl zsenge és éretlen vagyok hozzájuk képest. Talán magányos voltam és elesett, a világ elől egyre elzárkózóbb énem pedig mindenképp az interneten szeretett volna egy szerető közösségre találni. Nehéz megfejteni egy tinédzser érzelmeit... Basszus, de kellett volna nekem akkor egy mentor! Egyébként azóta is szükségem van mindig valakire, aki anyáskodik felettem és terelget, szóval van, ami sohasem változik.

Körülbelül másfél hét és rengeteg alkohol kellett ahhoz, hogy az üresen kongó kis blogom első bejegyzését közzétegyem, Lehullófélben címmel. Valami olyat akartam, ami figyelemfelkeltő és semmiképpen sem angol, mert ugye, manapság már minden az. Erősen illuminált állapotban, bőgve próbáltam kiénekelni a Sing For You legmagasabb hangjait, rólam pedig tudniillik, hogy nem úgy sírok, mint a drámákban a cuki főszereplő csajok. Ha egyszer elerednek a könnyeim, akkor egy óráig nincs megállás! Feldagadt, pufi arccal, vörös szemekkel sipítoztam, Chen karakteres, magas hangját - mellesleg eléggé bénán - imitálva, mert eldöntöttem, hogy most előre is elmorzsolok pár könnycseppet mindenkiért, akinek ilyen szerelme lesz, vagy már volt is, mikor Xiumint meghallva eszembe jutott, hogy van nekem egy bizonyos félredobott XiuHan történetem. Hirtelen jött dühvel lecsaptam az asztalomra a félig már üres poharam, ezzel kilöttyintve egy keveset a drága alkoholból, amiről anyámék egyáltalán nem is sejtették, hogy szépen lenyúltam egy egész üveggel. Az ártatlan, bolond kis Taehyung hogyan is tehetne ilyet? Annyira untam már a szerepemet, hogy néha muszáj voltam kicsit kilépni belőle, akkor is, ha ez csak becsiccsentve történhetett meg. Nem mintha így kevésbé cselekedtem volna meggondolatlanul hülyeségeket. Végül is, nemcsak, hogy átolvasatlanul raktam ki a kis firkálmányomat (ami annyira nem is lenne bűn, mert korábban rengetegszer megtettem már, csak valami apró hiba mindig becsúszott), de egy, külön fiúxfiú párosokkal foglalkozó netes csoportba is kiraktam, hogy na, olvassa, aki akarja. Nem volt különösebb oka, csak úgy voltam vele, hogy ha már mindenki, akkor én miért ne? Max senki rá se fog nézni.

Másnap bekómáltan, körmömet rágcsálva javítottam át körülbelül már a harmadik mondatot és épp átkoztam magam, hogy hogy lehettem ilyen felelőtlen, mikor feltűnt valami nagyon gyanús dolog. Egy nagyon-nagyon gyanús kis egyes villogott közvetlenül a cím mellett, aminek még másnaposan, majd' szétszakadó fejjel is levágtam a jelentését. Na itt jött el az a pillanat, amikor az amúgy mindig hatalmába kerítő kíváncsiságom elillant és szürreális módon félelem lépett a helyébe. Valamiért nyakamat tettem volna rá, hogy most kaptam egy szép kis fikázós kommentet, a bátorságomnak viszont már nyoma sem volt, mégsem éreztem magam készen egy ilyenre, így torkomban dobogó szívvel szépen felálltam a székemből és úgy döntöttem, sürgősen keresek inkább valami jobb elfoglaltságot magamnak.

Kitudja hányadik hónap után végre rendet raktam a szobámban. Nos, ezt úgy kell elképzelni, hogy a családom amióta tisztában van a nemi identitásommal, nem nagyon látogat be hozzám, mondván, hogy inkább nem szeretnének semmin rajtakapni (amit nem értek, mert a hetero fiúk is ugyan úgy önkielégítenek tudtommal, mint mi), így értelem szerűen nincs olyan, aki rendre utasít, max anyukám, mikor feltűnik neki, hogy a tányérkészletének legalább a fele nyomtalanul eltűnt. Annyira nem vészes a dolog, picit lusta vagyok és hanyag, de inkább később, mint soha, nem? A ruháimat is összepakoltam és különválogattam, mert valahogy a szép, toronymagas kupacom már nem tűnt olyan pofásnak, mint korábban. Ez igazán jó döntés volt, ugyanis megtaláltam az eltűnt, ajándékba kapott, DESIRE című History albumomat, amiről máig nem tudom hogy került a kedvenc, bő, fehér pólóm és az alvós melegítőnadrágom közé. Ezen felindulva kétszer is meghallgattam az összes számot, hosszú perceket szentelve a tipikus, diszkrét fangörcsölésnek, amit körülbelül minden szám után lerendeztem. Talán szánalmas, de én is szerettem eljátszani a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha az áhított idol egyszer csak megjelenne előttem, és kiderülne, hogy történetesen halálosan szerelmes a kis majomképembe. Mentségemre szóljon, hamar túltettem magam a gondolaton!

Csak ezután szántam rá magam, hogy még egy pillantást vessek az oldalam statisztikájára. Leesett pofával bámultam az amúgy nem túl nagy számot, ami nekem mégis borzasztóan sokat jelentett, tekintve, hogy én őszintén nem hittem, hogy egyáltalán valakit érdekelni fog. És hogy mi volt az, ami miatt végül hisztérikus nevetésben törtem ki, és újból felpattanva, visítozva, tinipicsaként vergődtem végig a házat még a szomszédot is felzavarva békés álmából, aztán pedig őrült módjára támadtam le újra a gépem, hogy bejelentkezzek gyorsan Facebookra? A leges-legelső komment, amit kaptam. Baromi röhejes és hihetetlen, hogy pont Jimin, az én hőn áhított és dicsőített, legkedvesebb íróm - aki akarata ellenére okozott nekem lassan minden második nap egy rohadt jó kis orgazmust - tévedt a talán a legnagyobb fanja borzasztóan kezdetleges blogjára, de így történt.

JiminDaddy 2016 június 2. 7:36
Most hirtelen megint kedvet kaptam lyukasra bőgni a párnámat. És te mégis hol a francba bujkáltál eddig? T-T (Költői kérdés, amúgy bejelöltelek facebookon;) )

Istenem, segíts!

[Ha tetszett, és érdekel a történet másik fele, kérlek, valamilyen formában jelezd nekem!:) Talán picit személyesre sikeredett, többek közötta fandom kritika miatt...^^" Egyébként bocsánat Taehyung megjegyzéseiért is, én például nagyon szívesen lennék „kis gizda, jellemtelen akármi":p] 

A következő életünkben (OS)

  - Szóval? – szólal meg végül Jin, mert rájött, hogy hiába szuggerál azzal a fölényes, a vesémig látó, bugyileszaggató tekintetével, amitől általában még nekem is megered a nyelvem, én bizony magamtól nem fogok beszélni – Mikor viszed már el innen ezt a kölyköt?

 - Miért tenném? – kérdezek vissza egyből hetykén, látszólag teljesen a gépembe temetkezve, buzgón pötyögve valamit egy teljesen random webhelyen, aminek célját még én sem fedeztem fel, mert a hirtelen rámtörő, fojtogató idegesség megfosztott a józan ítélőképességemtől.

Halántékomat dörzsölgetve próbálom továbbra is ignorálni az amúgy mostanság roppant feszélyező jelenlétét, de rá kell jönnöm, hogy ez bizony már nem megy. Érzékeim kiélesedtek és mind, egytől-egyig az előttem terpeszkedő férfira fókuszálnak.

Őszintén? Korábban soha nem hergeltem volna fel szándékosan azzal, hogy olyan tudatlanságot színleljek, amelyről mindketten tudjuk, hogy hamis. De most muszáj megtennem, ha tartani akarom magam ahhoz a forgatókönyvhöz, amit korábban már vagy százszor lejátszottam és újraírtam magamban, hogy majd ha eljön az ideje, biztosa felém billenjen az a bizonyos mérleg.

 - Kim NamJoon, rossz emberrel szórakozol! – dühösen felpattan a székéből, hogy azzal a lendülettel asztalom fölé görnyedve csuklóból lecsapja a méregdrága laptopom tetejét, majd annak két oldalára támaszkodva, állatokat megszégyenítő, fogkivillantós vicsorba torzult arccal a képembe hajoljon – Két hete lejárt a határidő, az Isten szerelmére!

Akaratom ellenére is elégedetlenül felciccenek, hallva a gyanúsan hangos csattanást. Pontosan tudja, mivel zökkenthet ki. Nagyon sokszor mondtam már neki, hogy aki egyszer megtapasztalja az igazi, kíméletlen szegénység gyűlöletes valóját, az megtanulja becsülni és értékelni a dolgait. Evidens, hogy nem fogom tűrni, hogy a hisztije tönkrevágja a nehéz munkával – igaz, nem legális úton - megszerzett pénzből vásárolt cuccaim! Hát tanulja már meg, hogy kettőnk közül még mindig én vagyok a főnök!
Morcosan rápillantok és kihúzom magam, így ahogy találkozik tekintetünk, szemeim egyvonalba kerülnek a fenyegető testtartásán továbbra sem változtató Jinével. Tudom, hogy erősnek és rendíthetetlennek kell maradnom. Ő az a fajta ember, aki az életét is hűen odaadná a valakiért, de amint gyengeséget vél felfedezni benne, a napraforgó-taktika továbbfejlesztett változatát alkalmazva lerántja a magaslóról az árnyékos oldalra kerülőt és addig rugdossa a földön a testét – amúgy mindenféle komolyabb ok nélkül -, míg az össze nem omlik vagy testileg, vagy szellemileg. Tíz éve dolgozunk együtt, és azóta volt szerencsém már megismerni jellemének ezen felét, igaz, saját bőrömön még nem tapasztaltam.

 - Csak legyél még egy kicsit türelemmel. Dolgom van vele.

 - Figyelj – egy pillanatra behunyja a szemét, majd mikor újra találkozik pillantásunk, lassan, tagoltan kezd beszélni, mintha csak valami gyereknek gügyögné a szavakat, hogy jobban felfogja a még zsenge, tudatlan kis elme a közlendőjét – Az a kölyök beteg. Stockholm-szindróma. Bolond vagy, ha azt hiszed, pont téged fog megszeretni, miután elraboltad, szarrá veretted, megkínoztad és még el is adtad valami vén pasasnak, csakis azért, hogy ne veszíts el egy fontos kuncsaftot. Szóval ideje lenne megengedni annak a perverz köcsögnek, hogy elvigye innen, és mintegy mellesleg kicsengesse a megígért pénzt! Minden nap beállít ide és követeli, hogy végre végezzem rendesen a munkám. És tudod mit? Jogosan teszi! Lehet, hogy emberekkel kereskedni nem egy álommeló, de én igenis szeretném, ha megbízható személyekként tekintenének ránk a köreinkben. Ne most bassz el mindent! Már komolyan nem tudok neki újabb hazugsággal előállni! Ha így folytatod, majd szépen felnyomnak a rendőrségen, és akkor már hiába kavargatsz szerencsétlen gyerekkel, a börtönbe nem lohol majd utánad, hidd el.

Izzadni kezd a tenyerem, így kénytelen vagyok lopva a farmeromba törölni, mert félek, hogy amilyen szemfüles, valahogy netalántán észreveszi. Persze, igaza van. Bár azt nem tudja, hogy időközben én is elkezdtem vonzódni TaeHyunghoz, de azért a lényegre már a vak is rájöhetett.

 - Adj egy napot, oké? Még valamit el kell intéznem. Ha megint idejön, csak küldd fel hozzám és megoldjuk. Bárkivel lehet kompromisszumot kötni. Nem ez az első alkalom, hogy minket bízott meg, szóval bizonyára elnézőbb lesz velünk.

 - Ne beszélj többesszámban. Én ebbe nem veszek részt! Ha te nem intézed el, akkor majd én rakom ki a szűrét, aztán vigye, aki akarja – végre rendes, álló pozícióba kerül a felsőteste is, én pedig boldogabb nem is lehetnék ezt látva, mert tudom, hogy csatánknak ezen fázisát megnyertem – Holnapig várok. Nagyon remélem, hogy nem fogok csalódni benned.

Enyhén felhúzott orral, fintorogva, dívásan sarkon fordul és valósággal kirobog a szobából. Azt hinné az ember, hogy hisztizik, de nem. Megértem a sértettségét. A hozzám hasonlóknak valóban nem helyes vonzódnia a begyűjtött személyekhez – már ha lehet őket így nevezni -, főleg, ha az illető nem potenciális öngyilkosjelölt. Profi vagyok. Rengeteg üzletet bonyolítottam már le, a kis cégem is hatalmassá nőtte ki magát az utóbbi időben. Aki tapasztaltabb, és mondjuk el szeretne tenni valakit láb alól - vagy ellenkezőleg, és magának szeretné az illetőt -, nem sajnálva a rengeteg pénzt egyből hozzánk fordul, mert a siker garantált. Sosem okoztunk még csalódást. Tehát itt van az ideje, nem?

Középiskolában csöppentem bele ebbe a világba, és olybá’ tűnik, hogy halálomig nem is igen fogom elhagyni. Ma már csak egy pofás kis irodába csücsülök és irányítgatom az embereimet, hogy kit, mikor, hogyan és merre keressenek, illetve az eltűnteket törlöm el a nyilvánosság által ismert Föld felszínéről, mindenféle gondosan megalapozott és kitalált sztorival. Átlag embereknél különösebben meg sem kell erőltetnem magam, a legnagyobb baromságot is elhiszik a letargiába zuhanó, kétségbeesett hozzátartozók. A kapcsolataim miatt még azt is el tudom intézni, hogy még csak a gyanú leghalványabb szikrája se merüljön fel az emberekben. Meglepő, de ilyen egyszerű az egész. Kevés ma már a nem megvesztegethető, egyenes ember. Idő előtt álltam be a veteránok sorába, de nyílt titok, hogy anno én magam szedegettem össze a szerencsétlen áldozatokat, mert sok rossz tapasztalatom volt a munkára nem megfelelő egyénekkel és se nem akartam, se nem mertem kockáztatni. A vállalkozás fejlődésével egyértelművé vált, hogy nem mehet így a végletekig, így el kellett fogadnom, hogy másokra, azaz az alkalmazottjaimra kell támaszkodnom. Annyi, hogy jól tettem, mert bejött az élet. Pénzem is van. Nőim is vannak. És persze a mohó, telhetetlen emberi mivoltom arra kényszerít, hogy mindez ne legyen nekem elég, és vágyjak valamire, ami lehetetlen, elérhetetlen, megkaphatatlan, mégis édes és vonzó, nekem pedig mindenáron szükségem van rá. TaeHyung pont ilyen.

Abban a pillanatban, mikor a friss, üveges tekintetükkel a semmibe meredő, az amúgy meglepően komfortos – ezért külön pacsi nekem, az udvarias és előzékeny górénak -, fehér cellafalhoz lapuló, meztelen, a helyzetet még felfogni se merő, ellenkezésük miatt sajnálatosmód’ véresre vert kölykök és már kevésbé kölykök között sétálgatva megpillantottam őt, rájöttem erre. Soha nem hittem, hogy létezik szerelem első látásra. Ezt mindig is testiségnek gondoltam. Végül is, ha beleszeretsz egy külsőbe, akkor azt bizonyára a vágyaid miatt történik, nem?  Hát basszus, huszonegy év kellett, hogy rájöjjek: nem. Ahogy ott ült, megtörten is elegánsan, szinte már-már lezser hanyagsággal, mintegy figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy semmi ruha nem fedi vékonyka, de kellően izmos testét, és, hogy tulajdonképpen elrabolták, egyenesen rám bámulva a nagy, gyönyörű szemeivel, elérte, hogy beférkőzzön a bőröm alá, a tudatomba, az álmaimba, és minden percben félelmetes módon csak az ő képe lebegjen a szemeim előtt. Hallani akartam a hangját, kíváncsi voltam a nevetésére, látni szerettem volna a boldog, lelkes arckifejezését, és tudni, hogy milyen íze van a csókjának. Felfedeztem benne valamit, amit magamban hosszú idő óta nem találtam. Úgy éreztem, szükségem van erre az emberre.
Eleinte persze ritka undok volt velem, amit nem csodálok. Akkor még azt hittem, érzelmeim majd elillannak, amint megkapom, amit akarok, így rendesen kihasználtam a fogvatartó-alárendelt kapcsolatunkat. Csakhogy utána sem változott semmi. Sőt! Pihegő, fel-le mozgó mellkasát látva, hamvas, puha bőrét megérintve, dús, barna hajába túrva csak még jobban vonzódni kezdtem hozzá. Ő pedig gyűlölt. Tiszta szívéből gyűlölte azt, amit tettem vele és ezt igyekezett is minél többször a legkülönfélébb módon tudtomra adni. Kismilliószor köpött le, harapott meg, mart ki és taposott belém, még véletlenül sem kihagyva az ócsárlásomat, amelyben kivétel nélkül mindig szerepelt, hogy mekkora egy érzelmek nélküli rohadék is vagyok én, és, hogy reméli, egyszer a pokolra jutok. Egyenesen megmondom, mindig arra gondoltam közben, hogy érte komolyan önként és dalolva táncikálnék le az infernó kapujáig, hogy ott aztán megvakargassam Cerberus* összes fültövét, és összepacsizva az ördögökkel megcsókoljam Lucifer nemlétező cipőjét, amiért lehetővé tette nekem ezt a pillanatnyi boldogságot odafenn. Akkor egy kicsit gyűlöltem magam és a munkám, meg a gyengeségem, amiért végül egy ilyen tisztességtelen világban kötöttem ki, még tisztességtelenebb életet előkészítve magamnak ezzel. Azt kívántam, bárcsak kicsit több kitartást neveltek volna belém anyámék, bárcsak a tanulásba fektettem volna az intelligenciám, bárcsak egy egyetemre kerülhettem volna vele és normális körülmények között, normális kapcsolatot alakíthattunk volna ki. Apropó, tegnap, mikor ez elmeséltem neki, nevetve azt felelte, hogy majd a következő életünkben mindenképpen legyen így, mert be szeretne majd mutatkozni a szüleimnek. Persze, ez már azután történt, hogy néhány akaratom ellenére elejtett kedvesebb gesztus szürreális érzelmeket kezdett kiváltani belőle, és kezdetét vette ez az egész Stockholm-szindróma dolog. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy ez csak egyfajta védekező mechanizmus, tudom, hogy csak ösztönös tenyérbemászással próbálja hárítani a valódi problémát és elhiteti magával, hogy kedvel. De a francba is, ha egyszer szeretem! És még csak ha a helyzet miatt is, de jelenleg ő is így érez. Ennek ellenére nem tudom, mit tegyek. Ha kapna valami pszichoterápiás kezelést, valószínűleg semmi nem maradna az érzéseiből. Fáj? Persze. Ki akarom valahogy menekíteni ebből a pokolból. És ki is fogom. Bármibe kerül, de megvédem.

-

A kora éjszaka ellenére továbbra is töretlenül nyüzsgő és élettel teli belváros zajai az épületből kilépve még hangosabbá és elviselhetetlenebbé váltak az emberi fülek számára. A közeli étterem mennyei illatai belengték a teret, arra kényszerítve az arra ténfergőket, hogy a borsos árak ellenére mindenképp tegyék tiszteletüket odabenn. A két fiú csak tapasztalatlan kamaszokra hajazó módon, tétován, esetlenül állt egymás mellett, és habár csak egyikük töltött napokat bezárva, mindketten megkönnyebbülten nagyot szippantottak a maga módján frissnek ható levegőből. Az alacsonyabb kapucnit viselt, de úgy a fejébe húzta, hogy alig látszott ki mögüle valami az arcából, barna, zöldes végűre festett hajából pedig csak egy-két meglepően hosszúra nőtt tincs kandikált elő. Buzgón harapdálta dús, a rengeteg igénybevételtől már piros és sebes ajkait, nem merve felpillantani az oly’ régen látott külvilágra. Bizonytalanul nyúlt a másik keze után, puha bőrük találkozásával pedig szinte teljesen normalizálni tudta pulzusát. Rossznak érezte magát, mert tudta, hogy NamJoon ezért nagyon csúnyán ki fog kapni. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében, amiért szegény ember pont egy olyan rossz megbízatást kapott, hogy őt kellett megszereznie. Borzasztóan bánta, hogy az iskolájából kilépve belefutott abba a vén, gazdagnak tűnő pasiba. Mert igen, nem volt bolond, biztosra vette, hogy a mohó tekintettel őt bámuló, virsliujjú, erősen kopaszodó, hatalmas, fekete autója hátsó, lehúzott üvegű ablakán kibámuló ipse miatt került oda, ahova.
A magasabb nem fedte arcát semmivel, látszólag neki nem volt miért tartania attól, hogy felismerik. Elhatározta magát és úgy volt vele, hogy ha a szerelméért büntetést érdemel, akkor kész megkapni azt. Mégis, minden egyes mellettük elhaladó embert és autót megnézett magának, mintha csak attól félne, hogy valaki megsejti, mit is készül tenni épp. Gondterhelten a hajába túrt, nem igazán tudva, hogy mi legyen a következő lépés. Maga mellé lesett, a csak pár centivel alacsonyabb párjára, és a szívét hirtelen átjárta valamiféle kellemes, jóleső bizonyosság, azt súgva, hogy életében először most helyes, amit cselekszik.

Eközben, az eddig menedéket nyújtó, mostanra viszont épp ellenkező célt szolgáló ház harmadik emeletén, egy irodában, melyben a legkülönfélébb helyeken szerepelt egy bizonyos Kim NamJoon neve, egy másik személy kezdte teljesen érzelemmentes, majd lassan fintorba torzuló arccal tanulmányozni a lenti eseményeket. Kicsit csalódott volt, mert habár egyáltalán nem lepte meg főnöke viselkedése, midig is csodálta az élethez való hozzáállását, amibe most ugye elég csúnyán belerondított az a vézna, kutyafejű kiskölyök. Jin hitt a szerelemben és nem is győzte ezt elégszer hangoztatni, de igazából, testközelből látva undorral töltötte el az, hogy mennyire kifordítja az embereket magukból és mennyire szánalmassá is teszi őket. Kezébe tartott poharát elgondolkodva jobbra-balra ringatta, ezzel mozgásra bírva a benne levő, már jelentősen megcsappant mennyiségű, vöröses nedűt, miközben baljával viharkabátja zsebébe mart és a felhalmozott papírzsepi tengerből kihalászta mobilját. Átkozott megfázás.
Szerette a bort. Érettebbnek tűnt tőle, ráadásul az ízét is jobban kedvelte például a keserű sörnél, mindamellett, hogy rendkívül egzotikusnak és különlegesnek tartotta, hogy egy, az alkoholt köztudottan nem nagyon bíró országban ilyesmit fogyaszt. A szürreálisan nem a helyzethez illő, hirtelen eszébe ötlő gyermeteg gondolat, miszerint kívülről talán most úgy nézhet ki, mint egy sötét vámpírnagyúr, somolygásra késztette, de készülő cselekvéseinek emberségtelen valója hamar lefagyasztotta az ártatlan, bárgyú vigyorát, és helyette egy egészen másfajta, szinte már groteszk, zsigerből jövő mosoly lépett a helyébe. Tárcsázott, majd füléhez emelte fekete, méregdrága telefonját. Megvárta, míg a halk, szaggatott sípolás abbamarad és tőle nem megszokott módon tekintélyt parancsoló, erélyes hangon beleszólt.

 - Kész vagytok?

A vonal túloldalán neszezés és sutyorgás hallatszott.

 - Kész. Várjunk még egy kicsit?

 - Nem szükséges.

SeokJin nem rakta le. Valami kis láthatatlan dolog azt sugallta neki, hogy várjon egy picit. Ez idő alatt újból lepillantott a hatalmas ablakon keresztül a mozgalmas utcára, és tekintete ismét megakadt azon a bizonyos pároson. Egymásba gabalyodva álltak, szorosan összesimulva, mit sem törődve másokkal és a véleményükkel.

 - Hé!

 - Igen, uram?

 - Mégis csak várjanak – meglepődött azon, hogy milyen nehézére is esett ezt kimondani, mégis folytatta – A fiú nemsokára elindul. Őt hagyják elmenni.

 - Tessék? – a recsegős hang észlelve udvariatlanságát sietősen korrigálta magát egy újabb kérdéssel - Honnan veszi, hogy külön fognak válni?

Jin felnevetett a leplezetlen döbbeneten. Nem hitte volna, hogy kegyelmet fog gyakorolni. Nem erről volt híres.

 - Magam sem tudom. De így lesz – figyelte, ahogy odalenn búcsúcsókot váltanak. Nem értette főnöke felelőtlenségét. 

Tudta, hogy Nam nem fog vele menni, mert nem akarja veszélybe sodorni a drágát. De hát könyörgöm! A kölyök nem szereti, csak menekül! Tudattalanul ugyan, de elkezdett úgy viselkedni, hogy ne akarja az idősebb még jobban bántani. Egyszerű védekező mechanizmus, ami egy-két kedves gesztus után többekközött olyan következtetéseket vonatott le szerencsétlennel, hogy NamJoon okkal teszi azt, amit tesz, és, hogy valójában jó és kedves ember, aki csak szerencsétlen, naiv áldozata lett az alvilágnak. Persze. Talán vele szemben ilyen is volt. Végül is, azalatt a két hét alatt teljesen kifordult magából, és a korábbi véreskezű vezető Rómeót játszó, önfeláldozó, nyáladzó szerelmessé alakult. 

Arra gondolt, hogy egy ilyen vég kellően ironikus és szánalomra méltó lesz a rengeteg ember életét megrontó társának. Valójába kicsit megtisztelve érezte magát, hogy belebújhat a kaszás szerepébe és mindennek pont ő vethet véget. Szép volt az együtt töltött idő, amíg tartott, de tudta, hogy minden rossznak egyszer megtorlása lesz, mert ez az élet rendje. Azt is, hogy egy napon majd vele is megtörténik, de úgy érezte, annyira nem süllyedt mélyre, hogy ez a közeljövőben bekövetkezzen. Ügyelt arra, hogy habár mocskosan játszik, ne eléggé ahhoz, hogy komolyabban megüthesse a bokáját. Főnöke mindezt megtette helyette. Elé állt és felfogta a rájuk zúduló szennyt, de már túl piszkos lett ahhoz, hogy magába tudja mindet szívni. Jin ezt felismerve kihasználta az adandó alkalmat, hogy eltüntesse a színről. 

Kinyomta a telefont és visszasüllyesztette helyére. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy TaeHyung lassú léptekkel ugyan, de egyedül indul meg a tömegben, az idősebb pedig csak cövekként állva bámul utána. Talán tudja, hogy mi fog ezután következni, és nem is akar menekülni. Talán tudja, hogy szerelmének nemsokára már csak valamiféle groteszk, félresikerült álom marad, és ezt elfogadva várja, hogy bekövetkezzen az, aminek be kell.

NamJoon nyugodt volt. Ügyelt arra, hogy társa az összes megtakarítását megkapja vagy készpénz formájában – amit a kabátzsebébe csúsztatott neki, még a megszöktetése előtt -, vagy a bankszámláján keresztül. Nyugodt volt. Miközben látta az egyik magas felhőkarcolószerű épület tetején azt a már jól ismert, fehér villanást, mosolyogva arra gondolt, amit TaeHyung mondott neki korábban.

Majd a következő életünkben találkozunk, szerelmem.

[* Háromfejű kutya, aki az alvilág bejáratát őrzi. 

A Stockholm-szindrómáról ITT olvashatsz egy kis gyorstalpalót.]